Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: PRAE

HALÁSZ GÁBOR: PRAE
Szentkuthy Miklós könyve
A módszer rémuralma

Ha valamely műfaj válságba jut, a módszer éles hangsúlyt kap, mint ahogy a lesoványodott emberen kiütközik a csontozat. Így vagyunk ma a regénnyel, amely az elbeszélőkedv nyugodt önbizalma és a lélekelemzés tudós fölénye után váratlan megzavarodással keresi értelmét, célját és eszközeit. A bomlást egy olyan munka, Proust regénykolosszusa indította el, amelyben a felhasznált anyag és a művészi megcsinálás még túlsúlyban volt a pusztán formai meglepetések felett, a követőkben azonban egyre inkább öncéllá lett az újságokkal kísérletezés. A módszer elhatalmasodott és akár bűvészmutatvánnyá vált, mint Yoycenál, vagy unalmas merészséggé, mint Italo Svevonál, vagy megújulást tetető régi irodalmi játékká, mint Gidenél és egyes angoloknál, kezdte kitúrni a regényből mindazt, amit addig szerves alkotórésznek éreztünk, időt, jellemet, meseszövést. A rombolók elkésett, de mindegyiket megszégyenítő harcosaként jelentkezik most Szentkúthy Miklós hatalmas kötetével, ezzel a kísérteties támadással a magyar realista regény ellen, amely valójában még nagyon gyenge ellenfél. És amíg kint már egy csodálatos alkotásban, J. C. Powys: Glastonbury Romance-ában újra szolgálóvá vált a módszer, beleolvasztva az epika ősi hagyományaiba a legvakmerőbben újat, új építés lehetőségét ígérve, Szentkuthy mámorosan a tegnap szenvedélyétől el akar törölni mindent, ami regényszerű volt eddig számunkra. Hadat izen végleg az időnek. A régi epika naív egymásutánban sorolta fel az eseményeket, vagy ha modernül ravasz akart lenni, az emlékezés ritmusával váltogatta a múltat és jelent; ő két idődarabot nem biológiai viszonylatban, hanem összahngzattaniban akar érvényesíteni. Tetszés szerint csuszkál az időben, mint térelemeket állítja egymásmellé a különböző periodusokat, csak az arányítás szépsége érdekli, nem a tényleges folyamat. Az időnek ez a szétmarcangolása először ugyan őrületnek látszik, de neki őrület kell, mert ebben és csak ebben van rendszer. Egyik legkedvesebb és új még új fogalmazásban ismételt gondolata: a káosz egybeesik a legigazabb renddel. A valóságábrázolás szegényes, a klasszicista kiválogatás a «rend kispolgári kényelme». Az abszolút szeszély, a rögzített véletlen kapcsolatok éreztetik a legmélyebb szükségszerűséget; összefoglalás helyett a szétszórás klasszicizmusát kell megvalósítani. Kártyalapok a kézben, az állócsillag az égen véletlen helyzetek másíthatatlan rögzítése; a dolgok, az élet gyökere az állandósult zürzavar, a rendszer, a logikus alakítás csak melléktermék.

Mennyi minden következik ebből az alapgondolatból az alkotóra nézve! Nincs kötve a szerkesztés kényszerétől, kompozició helyett konstelláció a célja, «kaleidoszkóp véletlenek logikai megokoltság rögeszméjétől fűtve», szélsőséges hasonlattechnika, ahol a metafora éppenúgy valóságnak számít, mint a tény, amire vonatkozik. Dúskál az ábrázoláslehetőségek között, ugyanegy jelenetnél többet is felsorol, elhajlik a burleszk felé, amely legjobban kifejezi a szeszély és formálóösztön együttesét. Érzékeltetni kíván elemzés helyett, jobban mondva fogalmi agyonmagyarázást és szinte mikroszkópikus érzéki benyomásokat egyesíteni felelőtlen és mégis egyszerre jelentős együttesben. Az érzékelés dzsungeljében ezért terhére van az egyén élesen elkülönődő alakja és a jellem után hadat izen a léleknek is. Nem a belső rétegeződés, hanem a környezetbe olvadás, ezer odaillő és egészen független részlet fejt fel egy embert, a valóságos milieu éppenannyira, mint a regény papírvilága, amelynek hangulati kényszerére a szereplő néha pillanat alatt nemcsak ruhát, de testet is cserél. «Typologia univerzalis» itt a tetszetős jelszó, játék az alakgyúrás lehetőségeivel, megint az ősbonyolultságból kibontakozó rend, amely az alkotó kettőségében (kábultság és precizió) ugyanúgy érvényesül, mint a legnagyobb alkotóban, a természetben, vagy a legmértanibbnak látszó művészi irányok, pld. a kubizmus és a valóság ősformáinak rejtélyes belső rokonságában. Csodálatos építészeti konstrukciókat, elképzelt szobaberendezéseket épít fel leírásaiban, amelyeknek színességükkel őserdőkre kell emlékeztetniök az embert. Persze szintén képzeletbeliekre, mert a realitáshoz a szoba is, az erdő is röstelne leereszkedni.

A megölt cselekvény, a kivégzett jellemek mellett nincs kímélet a hang és stílus számára sem. Az abszolút szeszélynek itt is érvényesülnie kell, makaróni-nyelvben, amely furcsa keveréke legyen a tudományos zsargonnak, ujságnyelvnek és a tiszta irodalmiságnak, versbe kínálkozó finom hasonlatoknak, az első impressziót barbár frisseséggel visszaadó hangképeknek és durva általánosságoknak. «Kuriozum» szavakból (újra a burleszkcél!), féktelen, zűrzavaros árömlés, nem szabályos csatorna; szennyvíz, amely kincseket is sodor magával.