Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám · / · FIGYELŐ

JOÓ TIBOR: BÁNYAI KORNÉL †

Néhány évvel ezelőtt esztendőkön át hetenként meg kellett tennem egy meglehetősen hosszú vasúti utat az egyik alföldi vármegyén keresztül. A vonat robogott velem végig a földek és tanyák között. Télen és nyáron, tavasszal és ősszel. Hótakaró alatt vártak a magvak a földben, csíráztak és ütögették zöldjüket a fekete rögből, éretten várta az élet a kaszát és puhán omlott a tarló az eke nyomán: gazdája megadta a földnek, ami megillette és a föld is megtette a magáét. A tanyák pedig álltak a fehér világban vagy az aranyló természet közepett szépen fehéren, akkor már ott ült a táj felett, az ingó kalász, a legelésző tehenek és az eper- vagy diófa árnyában megbúvó tanya felett a rém, a ma már szürkére koptatott nevű szörnyeteg, a világválság. Mindnyájan tudjuk, mit jelentett a tanyák népére megjelenése: a termények árának alázuhanását, az adósságok értékének felszökkenését, s mindazt, amiről hosszú, végtelen évek óta hallunk, látunk, olvasunk. Szinte megszoktuk, mint a ködöt, melyben nem látszik az út. De akkor még új volt és szorongató döbbenetesség. Ültem a vonaton és néztem az ablakon kifele, a «dús kalászt lengető térekre», ama megénekelt bogárhátú tanyákra és a szántóvetőre, ki «boldog a közügyektől távol». A «közügyek» íme eljöttek és átvették itt is dézsmájukat. Valami kimondhatatlanul keserves volt látni a földet és az embert, amint tovább végzik ősi munkájukat, mintha még most is - mintha még most is harminc pengő volna a búza. A halálraítéltek fáradozása utolsó napjuk reggelén. Mivégre? - Ilyen és ehez hasonló gondolatokkal megterhelve hordozott a vonat hétről-hétre a földek és tanyák között. Végül is feltámadt bennem a vágy, hogy ezt a keserűséget, ezt a vonatozást a válság Alföldjén egy szép és megrendítő írásban öntsem formába.

S ekkor egy napon a Nyugatban egy vers került szemem elé: Tanyák.

Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái...
...Zörgő vonat ragad csöndükbe s egyre fájóbb
fojtott sirással nézem őket...
...Méltó gyásszal omlik az este is, tört
virágként elloban és távol
mint vizbefulók elhaló kiáltása rémlik
pár gyönge fény a homályba süllyedő
tanyák ablakából.
Tejut füstjét, csillogó szikráit ontva
elzug az éj s a szörnyü mélyben
holtan uszó tanyák fölött egyetlen
diszként csak a csorba Hold dereng
tulvilági fénnyel.

Bizonyára mindnyájan emlékszünk erre a versre. El nem felejtheti, aki valaha végigtekintett rettentő mélye felett. Ez az a vers, amely a legnagyobbaknak is ritkán adatik meg. A tökéletes mű ez, a remek. Egy egész élet önfeledt, tudattalan kilobbanása egyetlen áldott percben, a lét olyan magaslatán, ahova a platoni mania ragad.

A lélegzetem elállt, amint olvastam a verset és a hideg rázott, mint a lázast. Ime, itt van «szép és megrendítő formában» az, amit te legfeljebb nyúlós prózában siránkoztál volna el, belekontárkodva a Költő munkájába.

Megvallom, első pillanatban meg sem néztem, ki írta a verset. Annyira önmagáértvaló volt. De aztán másodszor is elolvastam és harmadszor is és sokszor, új és új megrendüléssel. S akkor elhatároztam, hogy levélben köszönöm meg a Költőnek, hogy megírta és örök időkre megörökítette azt, ami a szívemet facsarta hétről-hétre a «zörgő vonaton Alföld tanyái» között. Bányai Kornélnak hívták. Akkor olvastam először ezt a nevet. Legalábbis akkor ragadt meg emlékezetemben. Nem tudtam, kicsoda és hol él. A szerkesztőségtől akartam megkérdezni a címét.

A szándék azonban csak szándék maradt. Hogyan is írhattam volna a Költőnek a próza szürke nyelvén? Forgattam fejemben mondatokat, s illővé szerettem volna őket avatni a vershez, melyért köszönetet kellett volna vinniük. Mind szürke volt és semmitmondó. Nem írtam meg a levelet. De a verset sokszor elolvastam még azóta is és költőjük műveit megkerestem. Majd egyszer találkozunk, gondoltam.

Ma már tudom, hogy azt a levelet meg kellett volna írnom, meg, nem törődve «hatással, stílussal és formával», meg kellett volna írnom, mert soha töbé nem találkozhatom már Bányai Kornéllal és nem mondhatom meg neki, hogy magam is tanúja vagyok, hogy megvalósította az iskolai poétikák által is a költőre rótt feladatot, «sokak érzésének kifejezését». Csupa szép és mély verseket írt. De egyszer elérte a legnagyobbat, ami költőnek adatik: monumentummá vált egy pillanata életének. Bizonyára nagy dolog a magyarság életében az a szörnyűség, ami végigszántott ezen a «forgó síkon» és »pőre síkká» rontotta «a tanyák sötét gondú világát», s neki adatott meg, hogy ezt a szörnyűséget olyan módon sikoltsa világgá, mint senki. Az az öt strófa, amit ott forgatott a szíve vérében a zörgő vonaton, amint robogott vele a homályos estében Homok fele, az az öt strófa tökéletes és halhatatlan bizonnyal.

Olvasom, nyomorúságban élt. Nem láttam soha, semmit, semmi emberi intimitást nem tudok róla, azt sem tudom, alacsony volt-e vagy magos, nem őrzöm szemének egy pillantását sem, az sem bizonyos, hogy ha találkoztunk volna, maradandó viszony fejlődik-e köztünk, és mégis úgy gyászolom, mintha testvéremet vesztettem volna el. Mit nem adnék érte, ha nem kellene azt tudnom, hogy szívében keserűséggel és méltatlankodással távozott el, hanem úgy, amint egy versében a madárhoz szólva kívánja:

Halálom
könnyü lesz és édes:
mint torkodból a hang
magosba szállok s dal leszek
elhagyott esti tájon.