Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 17-18. szám
A türelemben kimerült, ironikus arcon meglátszik, hogy Holbein kedvenc modellje északi tudós volt. Jól ismeri olasz kortársait, de benső barátai északiak. A kézcsókra kirendelt írástudók fölszabadult ivadéka angol házigazdához illő öntudattal visszavonul a szobájában s a festő ebben a független magányban ábrázolja. Az úri képmás társadalmi célzata: a modell önérzetes tartása újszerű, de az ember igazi jelleme középkori. [*] Pacifista volt, de a nemzetfölötti egyház tanítása szerint. Kortársai a fejedelmi erőszak pártjára állnak s minden idők legnagyobb «írástudói árulása», Machiavelli Fejedelme, mint akkori újdonság, talán megfordult Erasmus kezében. De a kozmopolita bölcs középkori maradisággal a fejedelmet azontúl is a keresztény alapeszmék mérlegén méri meg. A háborút pedig - a török háborút is - elveti, mert a szegény nép látja kárát. Nyilvánvaló, hogy ez a nép-pártiság még abban a hierarchikus világban gyökerezik, amely a földművesmunkák domborművű ábrázolását a székesegyházak díszkapuján jelöli ki. A fejedelmi viszályokat egyházi döntőbírák elé akarja terjesztetni: «sunt tot Episcopi, tot Abbates et eruditi viri, tot graves Magistratus...» ajánlja őket bírákul a farkasétvágyú fejedelmi fenevadaknak az Institutioban s néhány év múlva hasonló szavakkal a Querela Pacisban: «sunt leges, sunt homines eruditi, sunt venerandi Abbates, sunt reverendi Episcopi...» Mennyire haladóbb szelleműnek hat mellette Luther, aki a szász fejedelem szolgálatában kárörvendőn tajtékzott a parasztlázadásban elfogott páriák ellen!
Egyházi reformátor volt, de ezt a munkát is a tanultakhoz szóló régi szellemben végzi. Az egyház nagyjai a középkor második felében többször megkísérelték a pogányokon iskolázott értelem és a dogma kibékítését; Erasmus se akart többet. A hitújító reformáció, pontosabban:
A világjavító szándékot közelebb érezte magához, mint az egyházjavítókét, írja Babits. Ő adta ki Morus Utopiáját. A könyv időbeli hátterét a gazdaságtörténészek jól ismerik: az újkor egy szörnyű társadalmi megpróbáltatással köszöntött be, a nyugati parasztság nagy része földönfutóvá lett, a kóbor népet a kiváltságos új-gazdagok gyári kényszermunkára fogták, vérbaj, rablás, erőszak, néposztályok otthon- és vagyonvesztése száguldott végig Európán a renaissanceban. Eben a pestises légkörben íródott Morus nosztalgikus könyve a boldog szigetről, amely sehol sincs. Ha ők is a kor kegyetlen szelleméhez hasonultak volna, (mint Machiavelli): a kancellár sohase írja meg Utopiát és Erasmust nem érdekli a kiadás. De a két barát még nem szakadt el a középkor társadalomelméletétől, amely a nagyokat és hatalmasokat a szegények és megalázottak védelmére kötelezte; mind a ketten visszaborzadtak a szemük láttára megdicsőülő erőszaktól s a bomló társadalom résein betörő fejedelmi és vagyoni garázdálkodást egy őskeresztény kommunizmus édes ábrándjával fedték el maguk elől.
Úgy hiszem, hogy ha az európai gondolkodás az újkorban a vallási egység megbomlása nélkül, kizárólag a politika és gazdaság hatása alatt alakult volna át, Erasmus símán beolvadna a középkor szellemtörténeti keretébe. De mert a nagy szakadás eleinte rá is hivatkozott és ő a reformáció erasmusi kölcsönzéseit nem tagadta meg, a pártszenvedély addig marakodott felette, amíg a dúrvuló csatazajban meggondolt hangja végleg elhalt. Pedig hovatartozása nyilvánvaló: katolikus volt, roppant eszével azonban hamar rájött, hogy csipkésre kifinomult katolicizmusa a viharral már nem mérkőzhetik. Új, harcias katolicizmus vonult a protestantizmus ellen: fölkészült, de türelmetlen jezsuita gondolkodás váltotta fel a kihaló plátonista kereszténységet, amely Párizstól Oxfordig, Kölntől Toulouseig az egyetemességre áhító tanítók eszménye volt. A fölrázott tömegáhítattal csak a jezsuita ellenáhítat tudott szembehelyezkedni s nem véletlen, hogy Loyola, a «jövő embere» örömmel tűrte annak a párizsi papi kollégiumnak a fegyelmét, amelyre Erasmus, a szelíd
Nehezen megközelíthető életéből
Sok tetszetős életrajzi regénye után Zweig történelmi érzéketlensége legalább is meglepő. Erasmus: «az első öntudatos kozmopolita». Kétségtelen, hogy egyike az utolsóknak. Angliában rákap a finom főúri életre, mélyreható klasszikus műveltségben részesül, tehát «Anglia kigyógyítja a középkorból». Ugyanez történt volna a középkor derekán a nápolyi, Anjou vagy provencal udvarban. «Erasmusban lesz először európai hatalommá az író.» Hatalommá ugyan nem lesz, (se VIII. Henrik, se V. Károly, se a pápák nem kérnek a tiszteletbeli tanácsos pacifista tanácsaiból,) hasonló nemzetközi hízelgésben azonban másfélszáz év előtt Petrarcának is kikijutott. «Ő volt az első reformátor, aki a katolikus egyházat az értelem törvényei szerint akarta újjászervezni.» Aquinói Tamás mindenesetre ezen az alapon glorifikálta. «A latint a nemzetközi megértés beszédévé emelte, Európa népei számára... egy időre nemzeti korlátot nem ismerő egységes gondolkozási és kifejezési formákat teremtett.» Ugyanezt tette a chartresi iskola, a nápolyi udvar, a bolognai egyetem századokkal előbb.
Természetes, hogy a gazdag rétegződésű skolasztikát «papírtorony»-nak nevezi. A renaissance egy felejthetetlen pillanat és ebben a «csodálatos pillanatban Erasmus egyetérteni látszik az egységes civilizáció humanista vágyálmaival, amely egyetlen világnyelvvel, egyetlen világvallással, egyetlen világkultúrával végét vetné a kárhozatos ősi veszekedésnek...» Később pedig: «Az európai gondolatban egy új fogalom kap helyet, a nemzetfelettiség». Pontosan akkor pusztul el. A gondolat nem a humanistáktól származik, ők csak elkésve helyt állnak érte.
Zweig egy kicsit vállveregetve bánik csodálatos hősével: Erasmus nem az a fausti emberpéldány, akiről a
[*]
[*]