Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · GYERGYAI ALBERT: ANDRÉ MALRAUX · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A SZABADTÉRI TRAGÉDIA

SCHÖPFLIN ALADÁR: A SZABADTÉRI TRAGÉDIA
II.

Ami magasztalást sajtó és közönség ráhalmozott Madách nagy művének szegedi szabadtéri előadására, azt készségesen aláírom. Az előadás megérdemel minden elismerést, mint nagyszabású rendezői teljesítmény és kulturális jelentőségű esemény. Vagy harmincezer ember előtt szólaltatta mag Madách szellemét, ekkora tömeget magával tudott emelni a gondolat magasabb régióiba, ami bizonyára nem csekély érdeme azoknak, akik az előadást rendezték és lehetővé tették.

Nem is bírálatot akarok mondani az előadásról, csak figyelmeztetni kívánok különösen két sarkalatos elvi kérdésre, melyekre Szegeden csak bizonytalan feleletet kaptunk s amelyekről a sajtóban az ünnep szép napjaiban természetszerűen nem esett szó. Pedig ezeknek a kérdéseknek a megoldásától függ, hogy a szabadtéri színjátékok mostani divata csak mulandó divat és idegenforgalmi attrakció marad-e, vagy új közlési formájává válik a szinpadi művészetnek.

Az első kérdés: hogy viszonylik ez a mai viszonyok között elérhető legjobb előadás Madách művéhez és a benne kifejezett szellemhez? Közelebb hozza-e a költő szellemét a nézőhöz, alkalmas-e a mű lényegének az eddiginél tökéletesebb megszólaltatására?

Erre a kérdésre a legjobb akarattal sem tudok igennel felelni. A Tragédia népszerűsítésére kitünően alkalmas, az bebizonyosodott. Megnagyítja és kiszélesíti azokat a színpadi hatásokat, melyeknek népszerűségét köszönheti. Sokkal nagyobb apparátust tud megmozgatni, tehát jobban foglalkoztatja a nézők fantáziáját. De ne feledjük el, a Tragédia nem az elsőrendű qualitásaival, a benne élő költészettel lett a magyar szinpad legnagyobb és legállandóbb vonzóerejévé, hanem a mozgalmasságával, nagyszámú képeinek változatosságával, nagy tömegek felhasználásával, szóval azokkal a tulajdonságaival, melyek szinpadilag megbecsülhetetlenek, de költői szempontból csak a felület értékei. Ebből a felsőbb szempontból bizonyos veszélyt jelentenek: a szinpad kénytelen hangsúlyozni őket, de éppen ezért eltakarja a költői lényeget, eltávolítja a művet a drámai költemény típusától és közelebb hozza a revue típusához. Ez a veszély a szabadtéri előadásban fokozottan van meg, mert itt a külsőségekre még nagyobb hangsúly esik s ezenfelül a hatalmas téren, az égbolt roppant mennyezete alatt - bár a szegedi Templomtér akusztikája meglepően jó - a mondott szónak sokkal kevesebb hatóereje van, mint a zárt színházban. Az auditív elemeket háttérbe kényszerítik a vizuálisak. Ezért van a szegedi előadáson csak a nagy tömegeket mozgató képeknek igazi kirobbanó hatásuk s a mű lelkét kifejező intimebb részek sokkal kevésbé hatnak, mint a színházban. A Tragédia álomszerűsége, melyet a színház is csak hiányosan tud éreztetni, itt egészen eltünik. A kelleténél sokkal közelebb érezzük magunkat a látványos revuehöz. A színházi előadás ebből a szempontból nézve jóval madáchibb.

Erre joggal mondhatja a rendező, hogy nem tehetett mást, a játék módja adva van a szabadtér ténye által. De itt vetődik fel a másik kérdés: bizonyítja-e az ilyen előadás a szabadtéri játékok életképességét? A közönség oldaláról igen. A művészi oldalról már több habozással tudunk csak felelni. Ez a habozás fennmarad mindaddig, amíg zárt színházak számára írt darabokat adnak elő zárt színház számára kifejlesztett színjátszó modorban. Az igazi, végső megoldás bizonyára az volna, ha akadnának kitűnő írók, akik ösztönnel megérezve a szabadtér követelményeit s azokat a lehetőségeket, melyeket ad, ezekből építenék fel a szabadtér számára való, új szerkezetű és új hatásokra hivatott drámát. Talán a görög dráma formájára támaszkodhatnának, mert az valóban szabadtéri előadásra készült. A színészeknek pedig uj színjátszási módokhoz kellene szokni, egyszerű, összefoglaló mozdulatokhoz, a beszédhangsúlyok erősebb kiemeléséhez, apró árnyalatok helyett a széles, nagy vonalakhoz. A szegedi előadás színészei közül ezt csak Csortos érezte meg bizonyos mértékig, megcsillantva a másféle játszásmód lehetőségét. A többiek ugyanúgy játszottak, mint a Nemzeti Színház színpadán: kárba veszett beszédük, mozgásuk sok részlete.