Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA

Kürti Pál: SZÍNPAD ÉS IRODALOM
Hozzászólás Rédey Tivadar cikkéhez

1. Rejtélyes, hogy esztétikusaink és kritikusaink felől miért történnek oly gyakran kirohanások az elhatalmasodott rendező «túlkapásai» és az úgynevezett öncélú színház ellen. Mintha Magyarország volna a rendezőkiskirályok legtelevényebb hűbéres birtoka s nálunk burjánzott volna el legveszedelmesebben az «öncélú» színjátszás sok bolondgombája.

Már-már groteszkké válik ez a hadakozás egy nemlétező ellenséggel. Ha valaki megkérdezné, hogy melyik az az ország Európában, ahol legkevésbé jutott szóhoz a rendező s amely legkonokabbul elzárkózott minden színpadi kísérletezés elől: habozás nélkül válaszolhatjuk, hogy Magyarország. Ma már nem kesergünk rajta; végérvényesen elmúlott az «izmusok» forgataga, a háborút követő útkeresések lázai, az a sok-sok jó- és rosszhiszemű lelkendezés, amiből mi visszahozhatatlanul kimaradtunk. Nem kesergünk rajta, mert az aligmultban még gyujtó jelszók és figurák mai gondjaink és érdeklődéseink tükrében máris torzakká váltak; de nem értjük e sűrű Kassandra-rikoltásokat, a meglobogtatott vészjeleket és komolykodó tiltakozásokat. Különös állapot! Színházaink lomhán és közömbösen álltak a nagy hullámverés partján s irodalmáraink egyre szigorúbban rójják meg nyughatatlanságukat, jelszavas kalandorhajlamaikat, méltóságos színházi mandarinjaink pedig kemény szónoklatokat tartanak az idegen áfium felszippantása ellen.

2. Itt az ideje, Rédey Tivadar szerint, hogy az új felfedezés örömével eszméljünk rá a legősibb tényekre és igazságokra. Nos, a felfedezés örömét élvezhettük, midőn az irodalomtörténeti előítéletek széttépett pókhálója alól kiragyogott az ősi tény, hogy a színház autonóm művészet. Hiszen csak egy pillantást kell vetnünk a színház származására és történetére, hogy egy irodalomtól független évezredes életképére eszméljünk rá. A tizenkilencedik század mindenütt sematizáló, szerencsétlen monista hajlandósága találta ki a színházat mint az irodalomtörténet egyik fejezetét. A ránkhagyott előítéletek rengetegébe kellett fényt deríteni a mi hajlékonyabb, tényekkel szembenézni kedvelő pluralizmusunknak, amely a gőgös katedrai szavak kihúnyó mágiája mögött örömmel üdvözöl friss megkülönböztetéseket.

A színháznak soha semmi köze nem volt irodalomhoz. Köze volt időnkint drámai költőkhöz, akikkel legszerencsésebb pillanataiban összehozta a sors. De ezeken innen, mi célja volna letagadni azt a litteráris megkötöttségtől szabad tüneményt, amely ősidők óta éli közöttünk dionizoszi életét? Könnyű volna az irodalomhoz kötött színház századvégi babonáját példákkal, miknek a színháztörténet az arzenáljuk, széttépni. Szeretnők inkább, ha az irodalmárok csak egyetlen egyszer belepillantanának a színház műhelyébe, hogy így közvetlenül érzékelhessék a színház önműködő erőinek játékát: amint szétpattantják az idegen nyűgöket, amint ellenállhatatlanul buzognak elő ősi forrásaikból s áthevítik, a maguk szolgálatába kényszerítik a szavakat. Akkor tapasztalhatnák, hogy az írott szó egymagában mily gyámoltalan és hogy annak az eleven áramnak, amely egy kész előadásból ömlik felénk, többnyire alig van már köze valamely litteráris folyamathoz. (S a színháznak igen tiszta, hajlékony és előítéletektől független ösztöne van, pontosan megérzi, hol van fölényben, hol győzhet a maga spontán erőivel gyökértelenebb indulatok felett, hol kap és hol ad. Miért legyen alázatos, ha nincs kit szolgálnia? Ám próbáljon a legönkényesebb rendező akár egy szót is kimozdítani az Oedipus tökéletes költői s egyben színházi szerkezetéből, meddő marad minden fölényeskedése!)

3. A színháznak is váltig joga van kételkedni, amíg antiteátrális leckéztetői légüres térben beszélnek. Hol vannak azok a drámai költők, akik mesterei lehetnének a színház önmagában gyönyörködő, gyermeki energiafölöslegeit pazarló erejének? Ha Rédey Tivadar drámaírók legázolt tetemeiről szól, valóban kíváncsivá tesz a kivégzettek listájára! Az ő lelkes sorait olvasva, szinte azt képzelhetnők, hogy egy hatalmas, virágzó drámairodalom döngeti hiába színházaink kapuit, holott... Szép elképzelés, hogy írói és színházi törekvések csakis együtt harcolhatnak a barrikádokon. De mit tegyen a színház, ha nincs kivel együtt harcolnia? Annyi sok századon át fenntartotta magát «irodalom» nélkül, miért ne éljen hát tovább a saját erejéből éppen e költőietlen korban?

Nem hisszük, hogy az elmés és játszi Giraudoux egy új drámai költészet előfutára volna. S éppen a nagy, eredeti költészet tisztelete kötelez minden fél- és álköltészet, langyos irodalmiság, pótlék-drámaiság elutasítására. Érdemes a színházat ezeknek a szolgálatába állítani? Szabadítsuk fel inkább a színházat egy hibrid irodalmiság fojtogató pretencióitól, hogy tovább gyönyörködhessünk a tiszta létezésében.

4. Néhány tévedés: Reinhardt sohasem rendezte zakkóban a Hamletet s aki ennek az erősen konzervatív hajlandóságú és ízlésű rendezőnek a munkásságát csak kissé ismeri, ilyesmit fel sem tételezhet róla. Volt egy - jelentéktelen - angol rendező, aki egyszer frakkos Hamlettel kísérletezett.

Jessner sohasem volt a «neue Sachlichkeit» színpadi képviselője, hanem ellenkezően, a háború utáni német expresszionizmus legtehetségesebb s egyben legdogmatikusabb rendezője, ki ezzel az iránnyal virágzott és hanyatlott. «Neue Sachlichkeit»-ről, erről a merőben képzőművészeti jelszóról, mint színpadi «izmus»-ról beszélni nem igen lehet, hacsak önkényesen iskolává nem avatjuk azt a magától adódott helyzetet, hogy az «expresszionizmus» kimúlása után reálisabb játékmódhoz és színpadképzéshez tértek vissza.

S ugyan mi okból keveri össze Rédey Tivadar a politikai színházat az öncélú színházzal? A politikai színház éppen a legszélsőbb ellentéte az öncélú színháznak; ha egy előadás politikai célok érdekébe szegődött, megszünt «öncélú» lenni s pontosan fordított irányban keresi a hatást...

5. A gépek imádata!... A túlgépiesített, mechanizmusokba bódult játék nem az önmagát kereső színház vonalán fekszik.

Tairov, ez a nagyon tudatos s a túltudatosság veszélyeit sem kerülő színház-felszabadító, kissé lombik-ízű, de elragadóan tehetséges előadásaiból minden gépezetet száműz és ő, aki az öncélú színjátszás fogalmát elsőnek ültette át a köztudatba, minden színjátszás eredeti forrásához: a színészhez vezet vissza bennünket. Az öncélú színház egyetlen instrumentuma a színész teste, az emberi hang s a komédiázó ember tündéri segítőtársai: a színek és a muzsika.

Boldogok lehetünk, ha a komédia igazi költő szolgálatába szegődhet...De szabad-e ezt a drága szerszámot, az irodalmi bürokrácia védelme alatt, érdemetleneknek kiszolgáltatni?

Egy bájos leánytest kibomlása tisztább és zavartalanabb örömök forrása lehet, mint a legszebb szó, ha nem költő ajkáról szól hozzánk.