Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám · / · FIGYELŐ

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: AZ UTAZÁSI KEDV TÖRTÉNETE
Gyömrei Sándor könyve

Az ember a természetet emberi vonatkozások nélkül jóformán csak azóta szereti, amióta a kőszén időnként kifüstöli a városból. Utazott, ha dolga volt, vagy tanulni akart, de mindenképen keserves áldozatot hozott érte, mert az utazás évszázadokon át az önkínzás egyik legravaszabb fajtája volt. A városok sártól dagadtak, az országúton leütötték, a fogadókban az ívó asztalán hált, lassan és méregdrágán közlekedett és a pénzváltók minduntalan becsapták. Egyedül Olaszországban tizenkét pénzrendszerbe kellett betanulni. Ráadásul ott voltak a szörnyű hegyek, évszázadokon át a derék utasok rémei, a gonosz sziklák: a földnek ezek a beteges kinövései, ahogy Johnson doktor egyéb elképpesztő dolgok közt a szótárában szépen megírta.

Gyömrei Sándor néhány éve egy gazdaságtörténeti vitában a szellemtörténész epigonok szellemes és felkészült bírálójának bizonyult. Az Utazási Kedv Története azonban nemcsak fegyverszünetet köt a leleplezett módszerrel, hanem helyenként már-már egy meggyőződéses renegát szólja el magát benne. Különösen az első részben, mely az utazások mögött meghúzódó természet-szemlélet történeti változataival foglalkozik. Az ókorban a természet mértéke az ember, Horatius természete: az apai birtok. A középkorban a természetfeletti áhítat számára a föld átmeneti fogság, a renaissanceban: a természet magas emberi eszmék hordozója. Még Rousseau érzelmi forradalma is csak rövidéletű közjáték, a Mont-Blanc láttára könnybelábadó filozófus maga is rosszul ismeri a hegyeket és a természetben leginkább a szeplőtlen vadság és az emberi munka összevegyülését bámulja. A rousseaui érzelmi réteg alatt változatlanul meghúzódó antropocentrikus természetszemléletet Gyömrei különösen Goethe svájci útjain konzultálja. Az első út vad ömlengései után a második kirándulás eredménye: a gránitról irott értekezése s azontúl, ha a hegyekhez közeledik, a «kőzetek vonzó hatását» érzi. Csodálatos goethei korlátoltság! Közvetlenül a nagy forradalom előtt a politika ismét visszaszerzi az érdeklődés elsőbbségét, az utazók nem törődnek többé a genfi tó regénydíszleteivel, hanem a puritán svájci köztársaságról értekeznek. Az ókori antropocentrizmusnak ezt a szívós örökségét csak a romantika embertgyűlölő természetrajongása töri meg. Byron démoni hatása alatt lángoló természetextázis és hegymászó mánia söpör végig a világon, amely tartósabb és járványszerűbb, mint a megelőző preromantikus elomlás. Igaz ugyan, hogy a húszas és harmincas évek vallásos politikai reakciója még egyszer emberi eszmék (a chateaubriandi lírai kereszténység!) hordozójává rendeli a természetet, de ezúttal éppen az antropocentrikus visszahatás rövidéletű. Közeledik a polgári utazás kora. A rohamos városiasodás és a vasúti fejlődés hatása alatt a természettől elszakadt polgári társadalom utazási élményekben fedezi fel a természetet; a természet ezentúl emberi nyomok nélkül szép és miután a nagy hegyekben van a legkevesebb emberi nyom: a gyűlölt hegyek végre meghódítják az utazót.

Ebben a szellemtörténeti háttérben folynak az európai utazások. Az első, arisztokratikus-intellektuális korban (tizenhetedik és tizennyolcadik század) az utazás eleinte rendkívül iskolázatlan, a tájékozódás ötletszerűen és járatlanul tapogatódzik. Rendszeresen először a főrendi angol ifjúság utazik, amely hiányos nevelését apai rendeletre ezen a kontinentális «két évi vakáción» pótolja. Kizárólagos céljuk a korszerű ismeretszerzés. Műemlékekkel, műtárgyakkal, romokkal, előírás szerint is keveset kell törődniök, az út csak továbbképző tanfolyam. A korabeli ismeretek valóban rapszódikusok: egy angol nemes például, aki olyan hírben állt, hogy európai dolgokban roppant jártas, azzal mentegetőzik I. Jakab udvarában, hogy nem emlékszik pontosan Velencére, miután éjjel lovagolt át rajta. A derék ifjak ilyen kérdésekkel növelik a tájékozottságukat: mikor volt a városban utoljára pestis? Hogy csinálják a tüzet? Volt-e a városban zsinat? Házasodhatnak-e a jegyespárok szülői beleegyezés nélkül? Szép az a vidék, amely sík és termékeny. A zsíros Lotharingia gyönyörű, Szavoja szánalomraméltó. Szepsi Csombor Márton hazánkfia szerint Heidelberg «hitvány torony, aki az hegy farkán vagyon». Az írók is utaztak. Páristól Versaillesig.

Ezek a jámbor adatgyüjtők készítették elő a kicsiszolt szellemi élvezetekkel megtüzdelt «Grand Tour»-t, mely a tizennyolcadik századi utazás legnemesebb formája. A nagy körút Angliából Angliába, Párison, Turinon, Firenzén, Rómán, Nápolyon, Velencén, Bécsen, a Rajna-vidéken és Németalföldön át vezet. Nagyszabású, racionális tanulmányút, méltó a kutató szellemű, ragyogó századhoz. Egyszer tették meg az életben. Szellemképző hatása óriási: a Grand Touron tapasztalt politikai összehasonlítások erősítik meg az angol utasok alkotmányos öntudatát, mely később a kontinensnek politikai példaadásul szolgált, innen viszik haza az olasz operát, innen ágaznak el a görögországi ásatások. Nagy század, melyben az utikönyvek a tudós emberek meglátogatását szinte kötelezően ajánlják! Nem a Jungfrau, hanem Voltaire előkelő menedékhelye, Ferney kap két csillagot. A hegyek sorsa még mindig mostoha: a nemzetgazdasági tudomány hajnalhasadásán a táj szépségét kizárólag termékenységével mérik. Az utazás gondolati élmény s egyszersmind a főnemesség kiváltsága: az angol főúr Rómában archeologizál és Széchenyi István apja a nagy angol miniszterekkel ismerkedik, legfontosabb podgyászuk az idegen udvarokhoz szóló ajánlás és céljuk a franciául társalgó mágnás palotája, ahová kedvükért meghívják a kor nagy íróit. Ilyen az utazás az «Europe francaise»-ben. A nemzetgazdák vitairataiban azonban az utazás még nem fordul elő a fényűzés példái közt, tehát vagyoni jelentősége sem lehet nagy. Mindenesetre csekélyebb, mint a pazar hintótartásé, amelyet a közgazdasági észszerűség nevében ostoroznak.

A napoleoni háborúkat követő romantikus «szellemtörés» hatása az utazásokra mindössze annyi, hogy az angolokat még tömegesebben megmozgatja és kezükben Byronnal most már a jégmezők lábát is megközelítik. Je fais en Italie un voyage en Angleterre, írja ebben az időben Stendhal A svájci szállók 70%-a a harmincas években még mindig a síkságon van, az utasok és fürdővendégek jórésze változatlanul nemesi származású. Ezzel szemben a gótika és a keresztény középkor az utazás intellektuális nyereségei közé sorozódik. A tizennyolcadik században még a klasszikusan kimért Turint és Nancyt tartották a világ legszebb városainak. Byron, Scott, Hugo hatása alatt Velence, Skócia és a Notredame; Chateaubriand lírikus prózája nyomán a Szentföld revelálódik. A Grand Tour útvonalát most már többször megismétlik, de nem agglegény nevelőkkel, vagy meghívott művészek társaságában, hanem feleségükkel és a gyerekekkel. Az angol családi élet átültetődik az ókori romok közé, Róma környékén falkavadászatokat tartanak.

A polgári kor vezet először a természethez abban az értelemben, ahogy utazási élményeinkből ismerjük. Oka: a bérkaszárnya rendszerű urbanizálódás és az a «játékösztön», amelynek társadalmi gyökerét Gyömrei így jellemzi: «A gyermek, írja, fürdőhelyeken, idegen játszótársakkal szemben mohón igyekszik kielégíteni közlékenységi, dicsekvési, érvényesülési, esetleg parancsolása ösztöneit, amelyeket állandó barátainak cenzurája nem enged kifejlődni. A felnőtt, aki gyermekkorából ismeri ennek a játéknak varázsát, gyermek lesz újra Európa játszóterén, amelyen a társadalmi elkülönülés formái átmenetileg engednek merevségükből.» A polgár az utazással még a polgári demokrácia idejében is társadalmi vágyálmait éli ki. Az ötvenes évek a modern utazás történetében is páratlan jelentőségüek. Ekkor jelenik meg a német polgári délrevágyás két kalauza: Burckhardt Ciceronéja és Gregorovius Wanderjahre-ja. Cook, az antialkoholista nyomdász megszervezi első társasutazásait, rohamosan épülnek a vasútak és 1857-ben megalakul a világ első alpi klubja - Londonban! A hetvenes évek előtt azonban turisztikáról még alig lehet szó: Svájc vasútépítése kezdetben lassabban fejlődik, mint Magyarországé és az ottani alpi klubok is csak a hatvanas években keletkeznek.

A háború utáni tömegutazások korát és hősét, a ludtalpas szomorú amerikai üzletembert valamennyien megértük. Ezekről a horda-utazásokról Gyömreinek nincs sok nyájas szava. A korkép lehangultan zárul: az úti kalauzok száma tömérdek, írja, de a tömegutazások korának nincs meg a nagy vezetője, mint az előző koroknak: nincs Rousseau, nincs Goethe, nincs Byron, nincs Chateaubriand, nincs Burckhardt és nincs Renan, akik célt és értelmet adnának az utazásnak.

Magyar nyelven ritkán olvastunk elevenebb és okosabb könyvet. Egy kicsit a balgaság kézikönyve is: az idézetek (egykorú nyilatkozatok, törvények, jóslatok) az emberi stupiditás megrendítő példái és igazán nagy erőfeszítésünkbe került, hogy könyvismertetés ürügye alatt találomra össze ne válogassunk belőle egy gyönyörű csokrot. Európa multja egy pillanatra felpillant csipkerózsa álmából s akik ismerik az utazás rettentő szenvedélyét, nagyon fogják szeretni ezt a könyvet. Reméljük, Gyömrei csak előtanulmánynak szánta, az anyag kimeríthetetlen és kíváncsiságunk sincs kimerítve ebben a műfajban. A kitünő kiállítású könyvet szép illusztrációk - köztük Conrad Gyula bájos metszete - díszítik.