Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA

Nagy Endre: Levél a Szerkesztőhöz

Tudom, hogy sokáig, sokan, sokat fognak írni Babits Mihály európai irodalomtörténetéről. Amint végigolvastam, friss lelkesedésemben tétovátlan szeleburdisággal mondom ki a csúnya szót: a legszenzációsabb magyar könyv. Lélekelemző regény és a lélek, amelyet földi útján végigelemez: az Irodalom lelke. Izgalmas kalandregény és a hős, akit a végső igazság felé törő útján küzdelmeiben, bukdácsolásaiban végigkísér: az Irodalom. Csudálatosan egységes könyv; kétezerhétszáz év irodalomtörténete, egyetlen lélekzetvétel fonalára fűzve.

Erről írjanak majd a hivatottabbak; én, mint hálás olvasó, meg akarom köszönni Babitsnak a stílusát, amelyet magasztos témájával a közlés legelőkelőbb műszerévé avatott. Ez a stílus annak az egyetemes világosságnak asztrál-anyagából készült, amelyről Renan azt mondja, hogy mindig, mindenütt egy. Il n'y a qu'une Lumiere. E stílus által Babits azonosul regényhősével, az Irodalommal, amely egyének, kasztok és nemzetek életsorsán túl az egész emberiség közös kincse. Ez a stílus, mialatt könnyedén hordozza a gondolatok és érzelmek óriás tömegeit, őmaga láthatatlan marad. Olyan, mint a fény, amely minden általa megvilágított tárgyon ott ragyog, de enmagában sohasem látható. Ha igaz az, hogy a stílus az ember, akkor ez a stílus az egész ember, sőt az egész Babits: az aszketizmusig átszellemült, hiú cifraságaiból az anachoréta meztelenségéig kivetkőzött, emberi megnyilatkozásaiban és zsoltáros áhítatában egy-igaz hangján megszólaló, a legmélyebb gondolatok és a legmagasabb érzések átlátszó kelyhe. Klasszikus ez a stílus, nem abban, amiben merev és változatlan, hanem abban, amivel örökéletű és mindenki számára egyetemes érvényességű.

Végre! Ez a stílus szótlan ragyogásában kimondja ítéletét a modern barokk ellen, amely a közlés isteni hangszerét puffadtra erjesztette. Ez a barokk is elismeri az elvet, hogy «Le styl c'est l'homme», de nem az emberből akarja megteremteni a stílust, hanem a stílusból az embert. Az eszközt megtette anyagnak, az utat célnak. Nem gondolataival és érzéseivel különül egyéniséggé, hanem mondatainak különleges szabásával. Elfelejti, hogy a mélység is világos lehet tiszta szavak fényében és a laposság is homályos lehet, ha penészes szavakkal takarják el.

Még valami apró, jelentéktelen különösséget kell itt szóvá tennem. Akadt, aki azzal vádolta meg Babitsot, hogy féltékeny gonddal szokta kikerülgetni Ady emlékét. Nos, e könyvében, amely pedig az európai irodalom történetéről szól, akárhová kalandozik is el, a végén mindig csökönyös prófétai áhitattal mutat Ady felé. Lustaságomban és a statisztikáktól való írtózásomban nem számláltam meg, hogy e kötetben hányszor fordul elő Ady neve, de a fejezetek végén ez a név úgy virít ki, mint egy állandósult záródísz.