Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

FERTSEK FERENC: HÁROM KARAJ KENYÉR

Kedvetlenül járkált fel és alá. A februári latyak - olvadó hó, szennyes, hideg hólé - meg-megloccsant a sárcipője alatt. Csak nem jön ez az autobusz. Pedig jövet milyen nagyszerűen kifogta, elcsipte és alig huszonöt perc alatt már itt is volt, a szanatóriumban. Hiába, csak más az, mikor az embernek kocsija van. Ámbár, ha vesszük, az is csak úgy fizetődik ki, ha az ember maga vezet. Azok a bitang soffőrök elül-hátul becsapják az embert, mindég több benzint számolnak el, mint amennyi tényleg fogy és mindég több a kocsin az olyan javítás, ami már műhelymunka és amit ők maguk állítólag már nem tudnak elvégezni. Ördögöt! Csak egy ráspoly vagy egy kis hegesztés kéne, de hát akkor hol marad a mellékkereset? Ha az ember csak úgy fittyre bedőlne a soffőrjének, akkor minden hétre esnék egy szelep- vagy dugattyú-javítás. Azonkívül minden soffőr született közvetítő. - Nagyságos úr, adjuk el ezt a tragacsot, tudok kéz alatt egy remek kocsit, meghalt a gazda, az asszony meg nem akarja tovább tartani, most olcsón meg lehetne kapni - és hasonlók. Persze, két provizió jól jönne az ilyennek. Tud olyan esetet is, amikor a soffőr maga javította ki a kocsit a műhelyben, aztán a garázs kiállított egy számlát, az összegen pedig megosztoztak. Hát nem. Rajta nem fog túltenni huncutságban senki. (Az ember még gondolatban se lehessen őszinte?) Inkább eladta a kocsiját, amikor még jól lehetett eladni. Mikor az autók leépítésének még csak a kezdetén tartottak.

Azért az az autobusz jöhetne már.

Az a jó, hogy ma már nem szégyen a szegénység. Jövet az autobuszban egy neves orvostanár, egy híres író és egy közismert vezérigazgató ült, vele együtt tehát négyen voltak néhai kocsitulajdonosok. És egyik sem késett le a dolgáról, úgy látszik.

Matildnak persze hiányzik a kocsi, de mikor számított az, amit Matild mond, vagy gondol?

Azért, mikor gondolataiban idáig jutott, el kellett ismernie, legalább így önmagával négyszemközt, hogy mégis csak derék asszony a felesége. Símán, zökkenő nélkül estek keresztül olyan megszorításokon, amiért jól tudja, más asszony hetekig csinál jeleneteket az urának. De Matild szerény és szelíd természet, mindennel megelégszik, mindenbe belenyugszik, amire az ura azt mondja, hogy annak így kell lennie, legfeljebb sírdogál egy kicsit magában, de hát arra sem kell adni. Sok asszony nem is boldog egy kis sírdogálás nélkül.

Ami azt illeti, ő még tarthatta volna a kocsiját, ojjé, tarthatta volna - tarthatta volna akár még egy esztendeig is. A zúgligeti villát sem kellett volna eladnia és a kilencszobás Nagy János-utcai lakásból sem kellett volna beköltöznie az egyik megmaradt háza négyszobás komfortosába - de hát bolond ember az, aki ma többet mutat, mint a többi körülötte, - aki sír. Pedig ma mindenki sír. Egyik több, másik kevesebb okkal, de sír. Hát mért ne legyen ő az, aki elsőnek kezdi a sírást?

Mert orra, az aztán van. Akármilyen jó üzletember valaki, a szimat nélkülözhetetlen!

Ő is, ha vesszük, legfőkép a szimatjának köszönheti a karrierjét. Mennyit krajcároskodtak, mennyit zsugorgattak Matilddal, amíg be nem ütött a háború. Mert az ő számára beütött.

Már a burgonyán is szépen keresett, hát még a korpán, kukoricán! Ki tudta azt még akkoriban, hogy meddig tarthat a háború, mikor az ő agyában már előre feltünt az első lisztcédula képe - és akkor a korpára és a kukoricára vetette magát. Raktárakat bérelt ki és drága pénzért - akkoriban drágán, persze - gyüjtötte a korpát meg a kukoricát.

Hát nem volt az jó később a hadseregnek? Két kézzel kaptak utána! És az ő kenyerétől nem is betegedtek meg a szegény katonák, mert ő nagyon ügyelt arra, már csak a későbbi összeköttetésekre való tekintettel is, hogy lehetőleg kifogástalan árut szállítson. A régebbi, kissé már kesernyés lisztet például mindég a friss őrlésüvel keverte, egy a háromhoz arányban.

Nem, nem volt ott semmi hiba.

Őt ugyan nem átkozta senki.

Hiszen még most is összeköttetésben áll a minisztériummal, pedig hol van már a háború!

Épen csak a multkor mondotta Lóránth hadbiztos, a referens - pedig az igazán hozzáférhetetlen, puritán ember, mikor a szénát meg a többi takarmányt szállította, hogy: Zsivonovics úrral mindenkor szívesen köt a kincstár üzletet, Zsivonovics úr kipróbált régi szállítónk!

No úgye?

És kérdezzék meg a kórházakat, akiknek a burgonyát meg a zöldséget szállítja, hogy meg vannak-e vele elégedve?

Hátratett kezekkel, önérzetesen kidüllesztett mellel sétált le-fel a szanatórium zöldrácsos kerítése előtt. Agyának kohójában újabb tervek forrtak és tekintete csak súrolta, de nem akadt fenn többé hosszan a kerítés rácsából kiálló fehér-kék táblán, amely a megállót jelezte.

A szanatórium parkjából el lehetett látni a budai hegyekre, amelyek még mindég kitartottak fehér hóleplük mellett, mint a gyermek, aki még március közepén is ragaszkodik az első fehér hósapkájához, amelyet karácsonyra kapott. Élesen vágó szélrohammal üzenetet is küldtek a lábaiknál meghúzódó kis budai utcáknak: Huii-hó! Itt hó! Tél és tél! Huii-hó!

A sétáló férfi megfordult, hogy hátba kapja a szél. Később, mikor megint visszafelé lépegetett és kövér pocakját elszántan a szélnek tartotta, szinte beleszántott vele a szélbe, bátor és jól vértezett ember látszatát kelthette.

Gondolatainak varjúcsapata hol az üzleti, hol a magánügyei felett keringélt, egyikre-másikra le-lecsapott, aztán tovább szállott.

Lolának is megmondta, akit ő protezsált be bárhölgynek, hogy azt mondja, édes galambom, amíg engem szerettél, piros csizmát viseltél, de tekintettel a tekintendőkre, ha ezután már nem szeretsz - éntőlem akár mezítláb is elmehetsz!

Még most is elmosolyodik a saját szellemességén.

Nem történt semmi. Lolácska is megértette az idők szavát.

Cipőben járni mégis csak jobb, mint mezítláb, igaz-e?

Matildnak is egyszerűbben kell most öltöznie, ha színházba, hangversenyre mennek, meg kell mutatniok, hogy ők, ha pillanatnyilag el is szegényedtek, azért a komoly és nemes szórakozást nem vonják meg maguktól. Azért ők még tudnak lelkesedni a szépért így is.

Kinek kell azt tudni, hogy a Matild kis trezorjában a külföldi fizetési eszközök mellett azért még mindig meglapul egy pár jobb darab? Helyesebben, hogy Matildnak még minden ékszere megvan, csak hát a mai időkben nem tanácsos mutogatnia őket.

Vagy kire tartozik az, hogy az a tizenhat telek Óbudán, amely idegen néven áll a telekkönyvben, voltaképen az övé? Mindenre kell gondolni! Az óbudai híd is felépül egyszer és akkor majd megint gratulálhat önmagának.

Az ember annyi ösvényt vágjon magának, amennyit csak bír. Hogy minél több kivezető út álljon rendelkezésére szükség esetén.

Ő is, ha nem követett volna ilyen óvatos és előrelátó üzleti politikát, hol volna? Semmiesetre sem állna ilyen szilárdan.

Igaz, vagyonokat nem keres már, nagy összegek nem hullnak többé könnyűszerrel az ölébe, de azért még mindég megvan a tisztes polgári haszna. Legfeljebb jobban meg kell dolgoznia érte, többet kell a kenyér, a kereset után járnia, több a szaladgálása, mint azelőtt.

Azelőtt például micsoda finom dolog volt a kosztpénz-üzlet! Úgyszólván a zsebéig gurultak az aranyak, szinte önmaguktól.

Hát ezt most nem lehet. Ilyet ő nem is kíván. Becsületes haszonért becsülettel meg kell dolgozni, ezt ő jól tudja.

És séta közben még jobban kidüllesztette a mellét.

- A fene ezt az autobuszt!

Gondolkozott, ne vegyen-e taxit.

Nem, most már, ha idáig várt, most már nem érdemes.

...Azért kutya nehéz dolog volt ez a mai üzlet is. Hiába, az ilyen tisztviselő-félével a legnehezebb üzletet kötni.

Vagy nem ért hozzá, de persze, magában meg van győződve róla, hogy ért - és akkor makacs, minden pontnál becsapást szimatol és «ó, én már vén róka vagyok, előbb kalkulálnom, meg informálódnom kell»-jelszóval húzza, húzza a tárgyalásokat, mint a rétestésztát. Vagy ért hozzá, akkor meg pláne lehetetlen velük boltot csinálni.

Azért ezzel a gondnokkal, úgy véli, kész a dolog. Hiszen elvben már megegyeztek.

Kész, persze, hogy kész ez az üzlet.

Ősszel - amikor az eddigi vállalkozó szerződése lejár - remélhetőleg már ő fog a szanatóriumnak szállítani.

Szerette volna a húst és a tejet is - de hát mindent nem lehet. Egyelőre elégedjünk meg ennyivel.

Hogy is van csak? Kleine Fische gute Fische!

Pedig az időpontot nem is választotta szerencsésen. Operáció után találta a gondnok urat, nem is a lakásán beszélt vele, át kellett hogy menjen a sebészetre. Az egyik különszobában feküdt.

Pfü, micsoda szag volt ott! Kibírhatatlan!

A végén már érezte, hogy keveredik a gyomra és szinte nem is bánja itt ezt a kis sétát, amíg az autobuszra vár, mert határozottan jót tesz ez az éles, friss levegő.

Nagyot húzott belőle, mélyen szívta a tüdejére, sokat, sokat, minél többet! Még a levegőből is kiszedni a hasznot!

Mert ha a betegszobából történetesen mindjárt az autobuszba kerül, hát megeshetik, hogy a kocsi rázása még betetőzi a helyzetet és tényleg rosszul lesz. Akkor pedig fuccs a Verona finom ebédjének, amely otthon várja. Tud főzni a Verona, azt meg kell adni!

És még azt tartja a közhumor az autobuszról, hogy olcsó és nem ráz, hehehe!

Felvillanyozódva sétált tovább s a sikerült üzlet lehetőségein gondolkozott.

Csak a kötözésnél ne lett volna ott! Épen jött az alorvos, hogy átkösse a beteget, akit öt nappal előbb operáltak. Valami négy vagy öt furunkulust nyitottak meg a nyakán.

Ő udvarias érdeklődésből ott maradt és tisztes távolból még végig is hallgatta az alorvos szakszerű magyarázatát, hogy hogyan történt az operáció, hogy kellett több irányban bevagdalni a beteg helyeket.

Brr, milyen volt annak az embernek a nyaka!

Mint a szalonnapörc, vagy mint a bevagdalt bőrös disznóhús!

Undor borzongatta, ha visszagondolt erre a látványra és el is határozta, hogy az életben ő ugyan többé nem eszik bőrös disznóhúst - rögtön meg is mondja Matildnak, mihelyt hazaér - pedig hogy szereti, vörös káposztával!

Igaz is, vajjon mi lesz ma az ebéd? Jó ebéd lesz bizonyosan, hiszen ha nem téved, ma házassági évfordulójuk van.

Azért ami azt illeti, náluk egyébként sem szokott rossz ebéd lenni, hálistennek.

- De a kutyafáját, most már aztán igazán jöjjön az a kocsi!

Átsétált a másik oldalra, a szemben lévő megállóhoz. Elhatározta, bármelyik irányból jön is kocsi, felszáll.

Elvégre a Belváros felé tart valamennyi, legfeljebb az alulról jövőnél kétszer kell átszállni. Annyi baj legyen.

Ezen az oldalon egy pár üzlet próbált megélni a szanatórium közelségéből.

Virágüzlet, női és férfifodrászság, cukrászda, meg egy finom csemegés.

Zsivonovics többször elsétált a kirakatok előtt. A csemegésnél egyszer meg is állt és ásítva nézte az ízlésesen elrendezett holmit.

Puhára főtt, rózsásra pácolt sonkaszeletek nyúltak el hajszálvékony szalámi-szeletek koszorújában a zöld salátával, aszpikkal, hónapos retekkel díszített tálon. A füstölt nyelv bágyadt előkelőséggel, a libamáj durcás gőggel vett részt ebben az egyvelegben, mintha hangsúlyozni kívánták volna: mi csak véletlenül kerültünk ebbe a környezetbe! Sárga vajtömbök a saját zsírjuktól fényes felvágott sajtpéldányok mellett.

Laposra préselt egyforma hosszú, rózsapaprikával kívánatosra kendőzött szalonnarudak, amelyek a szemlélőben könnyen azt a hitet kelthették, hogy méterrel és nem súlyra mérik őket.

Gyümölcskonzervek színes koszorúja és vérbélű narancsok sárgavörös gyöngysora tekintett le betetőzésül az alattuk elrendezett csendéletre.

Zsivonovics úr most megrázkódott; fejétől a talpáig rázta meg az undorodás, mert a kirakat egyik észrevétlen sarkában, inkább csak úgy tessék-lássék tisztességből, a plebejus párisi és a polgári disznósajt mellett sárgásra sütött szalonna-pörc és - a csuda vigye el - szabályosan bevagdalt bőrös sertéskaraj lapult az egyik tányéron.

Hát nem épen olyan, mint Révész gondnok úr nyaka volt? Brr!

Hamar lekapta tekintetét a tálról és odább állt volna, mikor a hirtelen mozdulattól beleütközött valakibe, aki a háta megett állott és akit nem vett észre.

- Pardon - hebegte volna megszokásból, aztán, mikor az emberre nézett, elnyomta a szót a száján, mert az az érzése támadt, hogy ennek itt nem mondhatja: pardon - és ha mondja is egyáltalán, nem azért kell, hogy mondja, mert beléütközött, hanem mert elvette tőle a kirakatot, ő, akit ez egyáltalán nem is érdekelt, aki a jóllakott ember teljes és tökéletes közönyével sétáltatta végig csupán a pillantását ezeken a dolgokon. Ahogy megbillent egyensúlyát megfordultában megőrizni igyekezett, egyszerre lerántotta a pillantását az emberről, aki se a kalapjához nem tette az ujját, amint az várható lett volna, még csak azt sem mondta: papucs - csak nézte, nézte, nézte a kirakatot, mintha ott sem lett volna a másik, az előtte álló.

Fiatalforma ember volt, gyűrött kalapját mélyen a szemébe húzta, arca beesett volt és sovány, zöldesszín arcbőre hidegtől lúdbőrzött.

A szeme keserves-kitartóan fúródott a kirakatüveg mögé.

Zsivonovics úr érezte, hogy ezt a pillantást, ezt a nézést élete végéig sem fogja már elfeledni.

És ahogy elhátrált és továbbment a kirakattól, emlékezni kezdett, hogy hiszen ez az ember már régóta itt áll. Körülbelül azóta már, mióta ő az autobuszra vár. Vagy még előbbről? Persze, hiszen ő csak azóta figyelhette meg.

Valami nyugtalan érzés fogságába került, amint le-fel topogott ismét. Miért áll ez vajjon az előtt a kirakat előtt? Hiszen odább is vannak kirakatok, amott van ni, a virágüzlet, ott sokkal több és szebb látnivaló akad!

- Ostoba dolog - haragudott magára Zsivonovics úr, mikor megfordulva egy pillanatra újra rátette tekintetét az emberre és megborzadt a szeme nézésétől -, ostoba dolog, hát persze, hogy azért áll ott ez a rongyos, mert éhes! Éhes hát! Máskép mit állna ottan?

Az pedig csak nézett, egyenesen, előre, maga elé meredve, makacsul és kitartóan nézett épen arra az undorító tányérra, amelynek közepén a bőrös disznóhús trónolt, mint valami kívánatos csoda.

A szemében mélyről jövő, komoran lobogó láng, ahogy szétvetett lábain állva összeszorított szájjal, pillantását valami keserves elszántsággal arra az egy pontra szegezte.

Zsivonovics - ahogy újra elment mellette - szinte még a tüzes karikákat is látni vélte, amelyek az ember szeme előtt táncolhattak most.

- No, nagyon éhes lehet ez az ember, csakugyan -, határozta el magában.

Aztán, mert még mindég nem jött az autobusz, szinte önmagának is váratlan elhatározásra ragadtatta magát.

Ma jó napja van, ez az üzlet is itt a szanatóriummal kilencvenkilenc százalékában perfekt, aztán meg itt a házassági évfordulójuk is, és ilyenkor ő sohasem feledkezik meg arról, hogy valami jót ne tegyen - utóbbi időben húsz pengőt szokott adományozni a szegényeknek ezen a napon, amelyet hírlapilag nyugtáztatott - szigorúan - eh, nem mindegy, ez a szegény, vagy az a szegény? Odalépett az emberhez.

- Mióta nem evett maga barátom? - szólította meg közvetlenül.

A nyiszlett bekecses, keshedt csizmás ember nem vette le a szemét a kirakatról s valami magától értetődő savanyú természetességgel vetette oda:

- Csak négy napja. Amióta elolvadt a hó és elfogyott az alkalmi munka...

- C-c-c! aztán így bírja? - csacsogott Zsivonovics úr. Gondolta, mért ne beszélgethessen el kissé azzal, akivel nemsokára jót fog cselekedni.

De az ember nem volt beszélő kedvében. Rá sem nézett Zsivonovicsra, csak gyöngén megrántotta a vállát.

Mit volt mit tenni - Zsivonovics úr - aki nem ismerte a nyomorúság gőgjét - elkönyvelte ezt a visszautasítást a többi mellé, a kidobások, nem sikerült és meghiúsult üzletek rovatába, amelyeket nem szokott túlságosan a szívére venni és belépett a boltba.

Legelőször is félkiló bőrös sertéskarajt csomagoltatott, félretartott fejjel, hogy még csak véletlenül se pillantson rá.

Aztán a többi mindenféle jót: puha cipót kettőt is, egy rúd szalonnát, mindenféle vegyes felvágottat - persze sonka és libamáj nélkül, de hisz ez természetes, az ilyen egyszerű ember nem is méltányolná az ilyen falatot -, préselt sajtot, párisit, krinolint, fokhagymás kolbászt.

- Adjon még ebből a savanyúságból is hozzá - mondotta a segédnek, aki kövér ecetes paprikákról, meg pohos savanyú uborkákról csurgatta le a levét.

Hát nem volt jó ember Zsivonovics úr? És határozottan értett az ilyen hideg dolgok összeállításához.

- Hej, sok hideg vacsorát állított ő össze életében! Ez még akkor volt, amikor... de hagyjuk ezt!

A fizetésnél még az a kellemes meglepetés is érte, hogy az egész vásárlásért csak nyolc pengő negyvenet fizetett. Ami még az évfordulónapi húsz pengőből hiányzott: a magával való megelégedése, az is megérte a tizenegy hatvanat.

- Fogja barátom és ha már jóllakott, igyék egyet az egészségemre - és még a visszakapott aprópénzt, a hatvan fillért is a meglepett ember markába nyomta.

Mert az úgy meredt rá, mintha csudát látna. Tátott szájjal bámult és még köszönni is elfelejtett.

Zsivonovics úrnak határozottan ínyére volt a hatás.

- Ez sikerült! - kuncogott magában. - Ez igen! Egészen megbambult belé ez a flótás!

Alulról tülkölés hallatszott s mindjárt utána fel is tünt az autóbusz iromba teste.

Zsivonovics úr gondolt eget.

- A pénzemért, gondolta, csak láthatom, hogyan fal ez az ember? Hogyan esik neki a nem várt falatoknak. Talán az ujjaival, a kezével, a fogaival, minddel egyszerre fogja marcangolni, mint a kiéhezett vadállatok! Ej, ezt csakugyan jó volna diszkréten megfigyelni!

Az ember, aki eddig tétován egyhelyben állt és gyámoltalanul bámult a kezébe nyomott csomagra, most a bekecs zsebébe csúsztatta a pénzt, foltos kalapját kissé megbillentette, hátrább, a fejebúbja felé, aztán egy rövidke, semeddig sem tartó pillantással az eget kereste, mintha kérdené: hát csakugyan velem esik meg ez a csuda? s akkor megindult lomha, tántorgó lépteivel egy közeli pad felé.

Hátra sem tekintett.

- Az az idegen úr úgyis elment már az autóbusszal, kár az időt vesztegetni, - biztosan ezt gondolja most magában - vélte csillogó szemmel Zsivonovics, ahogy nézte az embert.

Annak a pillantása pedig, ahogy a padon ült és tétován - egy csöppet sem mohón, inkább még mindég megzavarodva - a csomagja zsinegjén babrált, hirtelen megakadt három szempáron.

Három kis Isten-árvája, három kis ismeretlen, nyálát befelé nyelő rongyos süvölvény éhes, elkeseredett pillantása ütötte meg.

Szakasztott olyan éhesen néznek, vagy még keservesebben, mint ő az imént.

Néznek, csak néznek...

Szemükben lázad, sürget, követelőzik az éhség. A gyermek éhsége, amely súlyosabb, maradandóbb, emlékezetesebb minden éhségeknél.

Egy fejmozdulattal odaintette őket.

Azok odarepültek, s letelepedtek mellé a padra. Egyikük sem szólt egy szót sem.

Zsivonovics úrnak elképedten kellett látnia, hogy az ember nagy meggondoltan eléveszi a bugylibicskáját, elvágja a csomagot tartó zsineget - no most, most óriási lesz a hatás - szégyenszemre bizony a Zsivonovics úr szájaszélén csurrant ki a nyál a várakozás izgalmában - aztán tempósan szelt elébb három tisztességes, egyforma karajt a kenyérből és egyenkint odaadja a gyerekeknek. A gyerekek - három tátott csőrű kis veréb - meg se moccannak, csak néznek az osztó kézre oly nyugodtan, oly bizodalmasan, mukkanás nélkül, mintha az az a Kéz volna, amelyből mindannyian mindennapi kenyerünket várjuk.

- No és, mi lesz most? - türelmetlenkedik Zsivonovics úr egy fa mögül.

Semmi.

Ha gyorsan is, de nem falva, tisztességtudóan megették az ajándékkenyeret a gyerekek.

Az ember, ölében a szétnyitott csomag, szájaszélén gyönge kis mosolyfélével nézte őket, kezében a nyitott bicsakkal.

- Bolond ez, vagy mi van vele - tünődött biztos fedezékében Zsivonovics úr.

Mert az ember még mindég nem evett.

Mikor a legpöttömebb gyerek szájában is eltünt az utolsó falat kenyér, akkor megint szelt a cipóból és gondosan ráhelyezett mindegyik karajra valamit, amit az egyik húsféléből vágott. Most már meg is szólalt, csöndeskén, kicsit rekedt hangon.

- Egyetek, lurkók. Úgysem ettetek ilyet, mióta a fületek kétfelé áll.

A gyerekek száját a fülükig húzta a boldog mosolygás.

Mert az ember a bőrös húsból szelt nekik, éppen abból a bőrös húsból, amit az imént annyira megkívánt, hogy majd kiesett a szeme a száján.

Most föntről hallatszott az autóbusz tülkölése.

Zsivonovics úr kedvetlenül legyintett egyet a levegőbe, ami megszokott gesztusa volt olyankor, mikor nem kapta meg százszázalékig a befektetett tőkéjét, aztán beszállt az autóbuszba.

A kocsi közeledésére felfigyelt az ember. Meglepetten vette észre a beszálló urat.

Abban a pillanatban éles női hallózás állította meg az indulni készülő soffőrt.

Fiatal lány futott lihegve a kocsi elébe, nyomában egy termetes hölgy integetett és kacsázott olyan kétségbeesetten, mintha legalább is az életük függne attól, hogy pont erre a kocsira kerüljenek fel.

A soffőr, akinek volt érzéke a humor iránt és akinek tetszett ez a felvonulás, bevárta őket.

Már éppen feltámogatták a hápogó asszonyságot a kipirult fiatal hölggyel együtt, mikor harsány hang tolakodott a kocsi belsejébe.

Hát ott áll az ember a lépcsőn, az indulni készülő kocsi lépcsőjén, arcán kétoldalt könnyek futnak lefelé és sírós-reszketős hangját megkeményítve, kalaplengetve kiabál a kocsi belsejébe, a hála extatikus kitörésétől lelkesen, egyenest Zsivonovics felé:

- Nagyságos úr! Kedves nagyságos úr! Áldja meg az Isten!

Így az ember, aki akkor még mindég nem evett.

A kocsi elsurrant a padon gunnyasztó gyermekek előtt, akik bámész szemmel engedték útjára. A világért sem nyúltak volna a gazda nélkül hagyott elemózsiás csomaghoz.

...Zsivonovics úr arca égett. A rászegeződő érdeklődő pillantásoktól? Vagy inkább attól, hogy érezte, egyszer akart jót cselekedni életében és akkor sem sikerült úgy ez az üzlete a jó Istennel, amint azt gondolta. Hiába, mindenhez gyakorlat kell...