Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

BECZÁSSY JUDIT: NARANCSHÉJ

- Kettő deka élesztő, igenis... egyebet kisasszony?... - hangja szinte átszellemült - kiló szóda a javából... semmi más?... - keze, túl az első izgalom remegésén, már utánozta a beteg Kádár úr mozdulatait: hókusz-pókusz staniclit begyűrni, finom éllel hajtogatni, kisujjat eltartva, kecsesen, fő az úri modor. Közben ajánlgatta a korai árut: - újkrumpli?... gyönyörű salátánk van... olyan szóló spárgánk, hogy beszél... csersznyét talán?... tojásvajcukorsajtcipőpasztaszidol?... éppen semmi? kérem!... - csomagolt, számolt, leblokkolt.

- Csak el ne felejtsen valamit kisasszony, sok a négy emelet, ha mégegyszer le kell jönni - már nyújtotta az árut és mosolygott hozzá.

Csak a jóisten a megmondhatója, milyen boldogan mosolygott. Tegnap még: fuss ide, fuss oda, raktárba be, pincébe le, kuncsaftokhoz a nehéz kosárral, ma?... hogy Kádár úr beteget jelentett, beállt a pult mellé. Kifutót könnyebben találnak a helyére, mint megbízható, ügyes segédet. Hiszen egy év előtt ő is segédnek jött ajánlkozni, mikor az öreg Weisz, akinél kitanult, beadta a kulcsot. De akkor itt segédnek nem kellett. Másutt se. S legalább, hogy keresete legyen, vállalta a kihordó szerepét.

Szinte lázban igyekezett estig. Égett az arca, remegett a térde a nagy igyekvésben. Beszélt, rábeszélt, méricskélt, csomagolt az összerogyásig. Hogy lássák és hallják: megállja a helyét. Közben áldotta Kádár urat és bűntudattal imádkozott minél későbbi felgyógyulásáért. Kádár úrnak mindegy, úgyis megmarad itt, de ő közben meggyökeresedik a pult mellett.

Már ismerték a szolgálók, megtanulták a nevét is, oda-odaszóltak:

- Adjon maga Tamás úr, sietek...

Érezte, napról-napra inkább, hogyan szilárdul. Úgy állt már a boltban, mint egy vasbetonoszlop és törhetetlenre erősödik, ha -. Szentisten, csak ez ne volna!... Jóképű, jósvádájú, beillik az előkelő helyre, fehér köpenye estig gyűretlen marad, a cipője - ha kijön a pult mögűl - igazi úricipő, a keze nincs elfagyva, nem dagadt-vörös, mint sok más segédé, ad magára, meg is látszik s mégis -

Boldog biztonságából néha úgy zuhan alá, hogy a lélegzete eláll s a hideg kiveri: mi lesz, ha rájönnek?... Mikor legkevésbbé várná, mikor símán megy a kiszolgálás, egyszercsak belécsap a mennykő:

- Háromnegyed kiló... - mint a tolvaj, akire a törvény éppen ráteszi a kezét, úgy sápad el, rezzen össze, úgy menekülne biztonságosabb vidékre. Néha sikerül is elcsípni egy másik segédet:

- Legyen szíves kolléga itt tovább kiszolgálni - ezt csak akkor mondhatja, ha van két szabad kéz. De ha tele az üzlet és mindenki siet és mindenki sürget és jön az átkozott: háromnegyed kiló...

Mert jó, hogy hétszer tíz dekának az ára, meg még tíznek a fele, de mennyi időbe és verejtékbe kerül szorozni és hozzáadni és mit kell drukkolni, hogy megsokalják. S közben, sajnos, tudja, ez az a bizonyos narancshéj, ami kitöri a segédsége nyakát.

Hogy miért is nem tudnak kerek súlyban kérni? Egy kiló ez, egy kiló az, tíz deka legföljebb, úgy, ahogy az árakat kiírják. Még a harminc, negyven deka is megjárja, három, négy könnyen szoroz, de már harmincnégy, vagy ilyesmi, ahol szorozni, meg megint szorozni s a kettőt összeadni s még mindég csak egynek az árát számolta ki?...

Hiszen ki is búvik, ha lehet, alóla. Szépen kikerekit a mérésnél:

- Egy kiló lett, vegyek vissza? - s tudja előre a választ:

- No nem baj, hát maradjon egy kiló.

Így pótolja kerek súlyra ravaszul, - gyors nyisszantással, vagy egy-két lapátkával, ha valami ingadozik a mérlegen a békés számok közt, - ha lehet.

Ha lehet! De amikor Teri kisasszony jön?... Ennek nincs otthon pontos mérlege és minden torta-hozzávalót vele méricskéltet. Az egész receptjét neki diktálja le:

- Kérek huszonnyolc deka porcukrot... huszonnyolc lisztet... huszonnégy kakaót... harminchat dióbelet... - se vége, se hossza az ördögi számoknak. És vesztére, mindég kivárja őt s bűvölő mosollyal kínálja bízalmát:

- Más nem méri olyan pontosan, mint maga, Tamás úr...

Mérni, mérni... de az árát kiszámolni!... Ilyenkor az embernek minden ifjúkori bűne eszébe jut: elemiben a lógások, sok indokolt pofon számtanórán, az inasiskola... hiába, a kétjegyűből mégsem lesz egyjegyű, számolni kell, izzadni, szorozni és szorozni és megint összeadni és csak a jóisten a megmondhatója, pontosan jön-e ki, ami végre kijön.

A komplikált súlyok és áraik kérdőjelei úgy kavarognak a fejében, mint a Perzsavásár nyűzsgő hangjai. Pedig van valami varázskulcsa, mert Kádár úr felényire sem olyan gyors, mint ő s az esze mégis gyorsabban váltotta át az árut árára. Alig kettőt-hármat firkantott, már blokkolt. A Béla is, a Józsi is, pedig fiatalabbak is. Hogyan csinálhatják?...

Ez a töprengés keserítette nappalát, éjjelét s nem hagyta nyugton még elgondolni sem: lám, most megint megragadhat a pult mellett... Nem, nem fog átcsúszni, visszalökik. Mire Kádár úr meggyógyul, addig észreveszik, hogy nem tud számolni.

Már elgondolta, hogy elmegy egy este az Árok-utcába Veres tanár úrhoz. Mikor még a csomagokat hordta, mindég volt hozzá jószava, az majd megtanítja a gyors számolásra. Neki is indult egyszer zárás után, nem találta otthon. Nem, az isten sem akarja, hogy segéddé javuljon.

Gondolt már arra is, hogy társait kérdi. De csak nem tudta magát erre az öngyilkosságra elszánni. Hiszen kinevetnék s még biztosabb volna a veszte, mintha tovább bújkál a titkával.

Magában elátkozta már az öreg Weisz kapzsiságát is. Mégis ő az oka, hogy idáig meg nem tanulhatta, amit az iskolában mulasztott. Mert csak a cipekedést, létrára mászást, a munka rosszát végeztette vele, legföljebb a mérleghez engedte - félszemmel azt is folyton leste -, de már a számolást, még az asszonyra sem bízta, úgy féltette a zsebét, hogy a kárára tévedhetnek. Ha akkor kénytelen számolni, most nem volna kínban. Akkor kellett volna rászorítani, inaskorában, amíg nem volt szégyen.

Elátkozta magában az egész brancsot, akik mind tudják a megtanulhatatlant. De legjobban a Terit átkozta. A Teri kisasszonyt, akiért a kollegák vetélkedtek volna, de az csak nála akart mindég vásárolni. Ha csak belépett a boltba, már a hideg rázta. Mert csak állt ott a pult előtt és várt és kivárta, ha előbb tizet szolgált is ki. Állt türelmesen, mint a végzet, kikerülhetetlenül. És ha a legártatlanabbul kezdte is:

- Egy csomó retek... tíz deka vaj... - eljutott biztosan valami veszélyes tételig. Már jött néha, hogy rákiáltson:

- Vinné el az ördög, mért nem boldogít mást? Mi haszna lesz belőle, ha visszaépítenek?... - de hát ott a sok vevő, segéd, tulaj, ezek előtt csak nem szólhat.

Egyik szombat este hinni sem akart a fülének, mikor Teri megkérdezte szendén:

- Nem jöhetne holnap Tamás úr sétálni?...

Sétálni?... A Teri kisasszonnyal?... Hiszen akkor megmondhatná neki!...

Vasárnap délután Tamás úr pontos volt. Szépen kicirkalmazta előre, hogy mit fog mondani. Hogy a karrierje függ tőle - így, a karrierje - hogy nem akarhatja Teri kisasszony az ő letörését. Hogy ne méresse vele többé a tortáit. Hogy... hát igen. Szépen, nyugodtan, meggyőzőn. Jó lány ez a Teri kisasszony, megfogja érteni. Majd úgy adja okát, hogy neki most fürgének kell lenni, sok vevőt elintézni, nem eggyel pepecselni órákig - azért. Igen. Nem szolgáltatja ki magát egészen.

Mégsem tudta Tamás elkezdeni. Még így, szépítve sem. Teri kisasszony várakozón indult meg mellette, nem illett a vasárnapba gondja. Mentek hát, föl a Gellért-hegyre. Teri illetődötten, Tamás tépelődve. Szótlan. Csak mentek és minden lépéssel nehezebb lett a beszéd. Már fönt jártak a Citadella táján, mikor végre Teri megkérdezte:

- Miért hallgat Tamás úr? - Nem így képzelte a vasárnap délutánt. Kis duzzogás panaszolt a hangjában. - Mi baja?

- Mi bajom?... Hát maga! - és most, amikor már nem is akarta, buggyant belőle a keserűsége. Nem szépítve, nem apellálva a megértésére, vádolón és kétségbeesetten: a sok torta-recept és - nem tud számolni...

Teri előbb rámeredt, aztán fölnevetett:

- Ezt igazán mondja? - aztán mikor mindent megértett, a Kádár úr betegségét, Weisz úr fukarságát, az egész tragikomikus, hajszálon függő előmenetelt, komoly arcot vágott: - Van egy ceruzája?

Tamás a hétköznap mozdulatával nyúlt a füle mellé, de a zsebéből előkerült mégis. És a ragyogó vasnap délutánon ültek a Citadella alatt egy padon és Teri magyarázott. A kétjegyű szorzó titkát. Hogy nem muszáj fejben szorozni, papíroson könnyebb. Tamás leste, nyelte a szavát s ahogy a hanyatló nappal közelgett a homály, úgy világosodott meg minden a fejében. Persze. Hiszen tudta is tán, csak elfelejtette. A háromnegyed kiló ára sem rejtély már:

- A fele, meg a felének a fele - ismételte jókedvűn a varázsigét s mintha az agyában gyúlt világosságban a szeme is máskép látott volna: felfedezte Terit. Jó melegség gyűlt a szíve köré. Hirtelen föl kellett a padról pattanni. Legénykedő mozdulattal hátracsapta előre hullt fürtjét, helyrerázta nadrágszárát, rántott egyet nyakkendőjén, kalapját is hetyke vidámsággal csapta a fejére. Hódító mivoltát újból megtalálta, mire a «Terikével» megindultak lassan hazafelé.