Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

GELLÉRI ANDOR ENDRE: A TOLMÁCS

Velencén rőt az este
nem ing a bárka teste
nyugszik halásza mind lámpás sem int.
De ülve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel az égre fel.
Musset

Szkulézi, a tolmács éppen ezekben a napokban emlékezett vissza hivatalos esküjére. akkor - felemelte a két ujját s Vendini bíró sárgán s zsírosan csillogó kopasz fejéről szeme a fekete feszületre tévedt - s valami idegen, csendes hangon: esküdött. Utána rögtön olyan bágyadt lett - mint napokon s éveken át. Leginkább a sétái szórakoztatták - szerette nézni, amint az egyik lába igyekezett elhagyni a másikat; hegyesorrú cipőket viselt s neki úgy rémlett: a cipők nyúlnak formájában is volt valami igyekvés. Néha, zöld szemeivel megnézte a színes palazzokat és a szíve sajnálta, hogy elmúlt a régi idő, amikor az ember tengervízbe merítette le házainak lábát. Tudta - s ebben elütött a többi barna velenceitől -, hogy a legszebb emberi csoda között él - s ilyen bágyadt gondolatokkal telt el Szkulézi tolmács napközi ideje. Csak apró-cseprő ügyei támadtak a bíróságon; néha valakitől pénzt loptak el; minap egy rendkívül kövér, kopaszfejű úr végrendeletet készített; félt a lélegzetet ellopó velencei melegtől és súlyos szívbajától.

Ha lefeküdne ez a kövér úr - villant át a tolmácson - s halva maradna - milyen is lehetne ez neki: a kövér úrnak... belül - minden bizonnyal szörnyen megijedne - karjaival hadonászna - aztán megadná magát - de jajgatna még s kapkodna - a torka egyre szűkebb lenne s ez riadt, sírós szemein látszana - ó, jaj, mintha a tenger nyomná a feneke felé - s aztán feküdne a kövér úr - és semmiféle parancsra, tíz szigorú dozse kincséért sem mozdítaná meg többé akár a jobb, akár a bal kisujját. A bénaság püffedő szobra lenne s az akarat vége...

Igen, akkor átvillant a tolmácson: ha most csakugyan elvágódna... mert eddig még úgyse látott senkit kimúlni.

Aznap még sok más dolog is foglalkoztatta nyugalmat megúnt gondolatait. Mikor a tengerpartra ért, egy szürkeszínű hadihajó futott be, villogó ágyútorkokkal... a Földközi tengerről érkezett s az oly messze volt innen. Szkulézi még sohase hagyta el a lagunák városát. Hosszasan elnézte a mennydörgő hadihajót, aztán a Rialto felé haladt s egy halárus kosara előtt megriadt. Halott halakat látott a halárus vörhenyes kosarában - a halak fekete vérétől szurtos marokkal dobta tetemüket mérlegre az ember - és a sikongó velencei asszonyok tülekedve vitték. Aztán ezek az asszonyok bő táskájukat lengetve elszéledtek Velence konyhái felé. Az egyik cingár asszony a Calle delle Rase felé ment - ahol Szkulézi ebédelni szokott s amitől kissé jobbra - a bő halleves után - méter széles sikátorban az uccanők szürke háza volt található.

Hirtelen összefüggést látott ebben is: itt ebédelek évek óta halott halakat - s nem messze az asztalomtól egy széles ágy áll... magát és a szőke osztrák lányt látta meztelenül - s egyszerre olyan nevetséges volt ez a rendszer: az asztaltól az ágyig - s a lány amint kapkodott s ebédtől kormányozott kedvében igyekezett járni. S olyan nevetséges volt ő is önmagának; a homlokán megfeszült a bőr - nehéz, jajgató sóhajok ömlöttek a száján - miért? - pillanatokra eszméletlen mélyen lehúnyta a szemét - mintha valami álomszerű ragasztószer fogná össze -, aztán megint felnyitotta s levegő után kapott s hogy megmutassa az erejét: ujjai hegyét belevájta az osztrák lány vállába. Ez a sok hadonászás - néha már régebben is, mikor elnyúlt a széles ágyon - olyan fölöslegesnek tünt. De most határozottan nevetséges lett előtte s elvesztette az értelmét.

Úgy rémlett a tolmácsnak, hogy eddig is ilyesmik miatt volt ő olyan kényszeredett az életben. Hiszen mindig útálta a leölt állatok falását - s nem volt igazi vágya szerelem után. Most, hogy megvilágosult benne mindez - erővel töltötte el. Majd nem eszek dögöket és nem szeretek uccanőket. S vígan elhagyta a halárust s a szűk sikátort is a Calle delle Rasetől jobbra.

A király vasárnap délelőtt érkezett Velencébe, hogy megnyissa a Nemzetközi Képkiállítást. A pályaudvart már a hűs hajnalban fellobogózták - nagy vörös bársonyokat aggattak rá és sokan már a szürkületben leültek a pályaudvarral szemben lévő híd lábához és kivárták mígcsak a király fel nem tünt a túlsó parton. Egy pillanatig látták is, aztán díszruhás alakok közrefogták, - az élesen hallatszó csattanásnak, ami belefütyült a levegőbe, az innenső parton senkise tulajdonított jelentőséget -, odaát is csak gyors, kapkodó zsibongás támadt s a királyi motorcsónak villámgyorsan megindult - szinte szökött a parttól s az udvarmester a balkezével gyors ütemben hajtotta a király hajója után a többi vaporettot is.

Valakit odaát gyorsan s dühösen körülfogtak a napoleon-kalapos csendőrök, - aztán még néhány embert a gyűrűjükbe zártak...

Akit a merénylettel gyanúsítottak: nagytestű, pirosarcú ember volt, s leirhatatlan rémület látszott rajta. Elvették tőle a fényképezőgépét - lökték és olaszul szidták, - beszéltek neki, kérdezték, de a fiú semmitse értett s folyton egy idegen nyelven kiáltozott. Magyar volt.

Egy órával később Szkulézi szemben ült már a fiatalemberrel. A fiú nyugtalannak látszott - kapkodva, fulladozva s jajgatva beszélt: ő nem csinált semmit - az istenért - mellette valaki elsütötte a revolverét, ez igaz - de mit tudja ő, ki volt az, hiszen másfél órája érkezett csak Pestről, ahol úgyis annyi baja volt - s most még itt is...

Szkulézi, bár ez nem tartozott a tárgyhoz, azt kérdezte: - Mi volt az a sok baj otthon?

Ellenszenves volt neki, hogy a fiú rögtön elébe dobta az egész életét: - Nem bir otthon meglenni és dolgozni... író, fiatal író... ha tudná Ön, mit tesz az írni... néha hónapokon át semmit, csak a levegőt figyelni... aztán sokat, rengeteget, de ez meg nem ér semmit... folyton reszketni, mindig lesni - mindenütt nyugtalannak lenni... mert hátha most, ebben a percben írhatná meg a legjobbat... s közben nincs pénz... egy olyan lánnyal jár, akit majd el kell vennie feleségül, pedig a szeretője és...

- Önnek jó apja volt? - kérdezte hirtelen Szkulézitől - nekem gonosz apám volt - és mennyi betegség kínozta - és most - most meg merénylő.

A tolmácsot egyre jobban idegesítette a vádlott. Azt kérdezi, hogy nekem milyen apám volt? S tudom-e mit tesz az pénz nélkül élni? S főleg ez az átható jajgatás - egyetlen komolyabb ok nélkül. Szkulézi hirtelen Consina rendőrkapitány felé fordult - s míg olaszul beszélt vele, szinte undorodva látta a fiatalember ijedt, leselkedő arcát. Hogy fél a nyomorult a szenvedéstől, - hogy izzad előre tőle - az arca kényszeredetten mosolyog - majd a tolmács egy-egy mélyebb szavára: összeroppan az egész arc és a fiú nagyot sóhajt.

- Nem tud kielégítő választ adni - mondta tollba Szkulézi a rendőrkapitánynak -, hogy miért jött Velencébe!

- Tudta azt, hogy fényképezőgépet tilos magával vinni, ha a király jön? - kérdezte Consina.

Szkulézi a fiatalember felé fordult: - Nőtlen?

A fiú viharos igennel válaszolt. Bár szívesen nősülne, ha ...dehát Velencébe is egyedül kellett jönnie...

- Si - mondta a kapitánynak a tolmács. A fiú tudta, hogy tilos fényképezőgéppel járni az uccán.

Még napokig emlékezett arra Szkulézi, amint a fiú visszafordult az első kihallgatás után az ajtóból a két csendőr közül: - Mi lesz most velem?

A napoleonkalaposok megálltak, de Szkulézi intett nekik s azt mondta: - Néhány óráig még itt tartják, aztán szabad lesz.

Négy napja múlt ennek. Még mindig ül. S ez valamiért nagyon tetszett a tolmácsnak. Ostoba szószátyár fickó, gondolta s mosolyogni kezdett - mégcsak németül se tud -, egészen a kezembe van - egészen a kezemben van - ismételte diadalmasan Szkulézi - tagadhat, kiabálhat, sírhat - Szkulézi csavar egyet a szavain - homályos helyeket hagy majd a vallomásaiban - s majd vergődhet a kövér - majd rémüldözhet, amikor újra s újra megrázzák, ráordítanak és lökdösik - s a fiú újra és újra Szkulézihez fordul - senki más nem érti meg a szavát - és rimánkodik - s ő majd biztatja - mégcsak egy hét és kiderül az ártatlansága...

Mióta Szkulézi az eszét bírta, nem kormányozta senkinek a sorsát. Most igen. Milyen izgalmas és hogy felfrissíti.

Néha, vallatás közben, hosszan elgondolta, mi lesz majd a fiúval - börtönbe kerül - járja a körsétát - emberekkel találkozik, akik ölni mertek, lopni és rabolni. Igazi bűnösök közé kerül - nem a hisztérikus lelkiismeretfurdalás veszi körül, hanem tenyerek, amikkel fojtogattak, szemek, amikkel vagyonokat csaltak ki.

S meglepve figyelte a fiú arcát. Soványabb lett. S csöndesebbnek látszott. A szakálla is kinőtt. S néha, mintha finom derengés öntené el. Csöndes és békés. S néha, amint a tolmácsra néz, szemében nincs az a vad bizakodás, mint azelőtt, hanem a megadás nézése és már nem lesi olyan türelmetlenül az olaszra fordító beszédét, sőt olykor már mondja is csenesen: - Mit tegyek? - és Szkulézira néz - talán jobb így...

Ez a hang már tetszik Szkulézinek, - s míg azelőtt barátságos volt hozzá, most mímelve ellenszenvet mutat - haragosan beszél a fiatalemberhez, sőt tegnap megragadta ő is a vállánál, de a fiú nem bánta, - néha, alig hallhatóan suttogni kezd valamit, aztán erősödik a hangja:

- Hány évet kapnék, ha mégis én tettem volna azt? - kérdi a tolmácstól -, bár nem én voltam a merénylő - teszi hozzá csöndesülten.

Consina kapitány - mintha az idegen beszédből is kiérezné, hogy most fontos, döntő szavak hangzanak el a tolmács s a vádlott között - meg is kérdi: - Mit mondott most ez az ember?

Szkulézi legyínt és figyel: - Semmit. Hogy ártatlan és engedjük őt már végre szabadon.

A fiúhoz fordul: - Három vagy négy évet kellene leülni, ha elvállalja - és ez az idő nem is ártana magának - megtanulna olaszul s tudna végre egy nyelvet, amivel eddig hiába kínlódott.

A tolmács lágyan beszél: - Emberek közé kerülne, akik húsz-harminc évre vannak elítélve - mások életfogytiglan - amazt holnap akasztani fogják két-három év múlva nem lehet magára ismerni...

Lágyan s hízelkedve beszéli rá a bűnre.

A rendőrkapitány érzi ezt. Sürgetően közbeszól: - Mit mond, mit mond - és idegesen figyel mindkettőjükre.

- Nézze - folytatja a tolmács -, mit szólna, ha most azt mondanám: igen kapitány úr, ő volt az - megengedi? gondoljon Krisztusra, aki az egész világért bűnt vállalt. Jó hozzá hasonlítanunk. Magát az eddigi élete nem engedte fejlődni... Csak két évet veszít... ha igen, akkor mondja utánam olaszul.

- Nem vagyok bűnös.

S a tolmács puhán, lágyan figyeli, hogy elvállalja-e?

...Szkulézi aznap este a négy márványvitéz primitív szobrát nézte a San Marco oldalában. Hogy ölelkeznek... Furcsa kalpagos fejük volt s valami megható torz öröm derengett vörös arcukon. Szkulézi mintha az egyik lenne közülök. S első lelki győzelme örömére ölelkezne három másik vitézzel: az akarattal, a játékkal és a szelíd örömmel.

Igen, igen, akkor a fiú magára vállalta a dolgot. De ugyanakkor Szkulézi a napnál is fényesebben bizonyította be Consina kapitánynak, hogy a fiú teljesen ártatlan s mivel bizonyos lapokkal összeköttetésben áll, még kellemetlen lehet, ha továbbra is fogva tartják.

Két óra múlva el is engedték. De a fiút alig érintette. Pedig a búcsúzásnál a szeme közé nézve azt mondta neki Szkulézi: - Ha magára bizonyul a király elleni merénylet, halált kapott volna érte...

És most a tolmács, a torz márványvitézek szobrának támaszkodva, boldogságot érez. «Valamit megváltoztattam végre magamon kívül is.»

Látja a különös érzésekkel küzködő fiút, amint megy és elismétli magának: halál járt volna érte... egy véletlen: s meghalhattam volna... aztán Szkulézin fog tűnődni - hogy is történt - folyton rágódik benne - miért bocsájtották el éppen akkor, amikor bevallotta... Rejtelmes vagyok egy emberben, gondolja a tolmács és nagyot nevet: úgy játszottam valakivel, ahogy a mi tolmácsunk játszik velünk: emberekkel - imáinkat, vágyainkat, reményünket hamisan fordítva le élet s halál között.

S kacagva odébb lódul a tolmács. Kimegy a tengerpartra s nézi a vízjelző oszlopokat, ahova holdtölte előtt, régen, kikötözték az elítélteket. S ha feljött a telitányérú Hold, az ezüsttől csillogó víz a láthatatlan dagálytól emelve megfojtotta a vergődőket... S a dozse pipázva nézte őket bársonykabátban, palotája ablakából.