Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám

SZERB ANTAL: SZÁZADVÉG

A Cheshire Cheese nevű vendéglő, a londoni Cityben, arról nevezetes, hogy ma is éppen olyan, mint akkor volt, amikor még a nagy Doctor Johnson, a XVIII. századi angol irodalom eme kiemelkedő alakja ült benne és mondogatta halhatatlan banalitásait, amelyeket a hűséges Boswell feljegyzett az utókor számára. Ebben a vendéglőben gyűltek össze azóta is a korszakok legnívósabb költői. Igy például a mult század végén Tyrconnel, Lionel Johnson, Ernest Dowson és Davidson itt tartották heti összejöveteleiket.

Ezúttal csak hárman voltak: Tyrconnel, Dowson és Johnson. A társaságot Tyrconnel tartotta szóval. Ábrándos és konvenciókat megvető ír költő volt, aminek a jeléül puha fekete hajából a homlokába hullott egy fürt. Ugyszólván hetenkint felfedezett valami misztikus dolgot, a távolbalátásnak egy új módját vagy egy arkangyal jegyzeteit, középkori ír prózában. Ezekről oly közvetlenül és bőszavúan beszélt, mint embertársai egy futballmeccsről, ellentétben például Lionel Johnsonnal, aki az időjárásra vonatkozó megjegyzéseit is úgy mondta, mint egy kinyilatkoztatást. - Ma reggel megint nagy volt a köd Chelseaben, - mondta sokszor és körülnézett, mintegy láthatatlan kardjára ütve.

- Az ember kiosztja a kabbalisztikus ábrákkal ellátott kártyalapokat, - magyarázta Tyrconnel. - Nagyon fontos a kártyán látható kockás vonalozás is, mert ez a háló, ami fogva tartja a rejtett értelmet. Ha az adeptus az éjszaka bizonyos órájában megnézi a kártyalapot, a viziói pontosan meg fognak felelni az ábrának. Ha az ábrán a dicsőség jegye állt, meg fogja látni karrierjét. Ha az ábra a mennyország jegyét mutatja, meg fogja tudni, mi az ő számára kiszabott legnagyobb boldogság...

- Nagyon érdekes, - mondta Lionel Johnson szokott határozottságával.

Tyrconnel kissé elpirult.

- Nem beszélnék az egészről, Johnson, ha nem láttam volna minálunk néhány igen meggyőző kísérletet.

Minálunk, Tyrconnel sokszor mondta, anélkül, hogy tisztázta volna, miféle titokzatos intézetben vagy laboratóriumban folytatta le valószínűtlen gyakorlatait. Johnson és Dowson sosem kérdezték, mert attól féltek, hogy már megmondta, csak ők éppen nem figyeltek oda.

Később Lionel Johnson beszélt új traktátusáról, melyben még egyszer és végérvényesen bebizonyította, hogy igaza volt Véres Máriának, amikor elégette a protestáns szenteket. Tyrconnel érdeklődéssel hallgatta. Époly kevéssé hitt Johnson katholicizmusában, mint Johnson az ő misztikus meséiben. Tudta, hogy ez is hozzátartozik a költő mesterségéhez, egy lehetőleg szokatlan világnézet. De nem a világnézet a fontos, hanem csak a mesterség, a költő nehéz becsülete, ahol a ritmusok a dogmák és a jelzők a politikai pártállások.

Ekkor történt az emlékezetes dolog a skótokkal.

Megérkezett ugyanis Davidson, a társaság skót tagja és minden előzetes bejelentés nélkül magával hozott még két skótot, két nagyon hosszú és rosszul öltözött fiatalembert, szürke és nyers szemekkel. A skótok leültek fölényesen és fanyarul, ahogy szoktak a skótok és minden tartózkodás nélkül kinevették Tyrconnel misztikus meséit. Tyrconnelt ez nem bántotta, mert maga sem vette őket komolyan, de ekkor az egyik skót Lionel Johnsonra csapott:

- Ön miért nem iszik? - kérdezte.

- Nem szoktam, - felelte Lionel Johnson fázósan. - Gyermekkoromban egyszer a fejemre estem...

De a skót nem hagyta magát félrevezetni. Kifejtette megvető véleményét Johnson aszkétikus hajlamai iránt. Általában megvetett mindent, ami nem volt egészséges, ami dekadens és túlfinomult volt és nagyon is művelt. Szerinte csak a skót paraszt ért valamit ezen a világon és minden írónak a skót néplélek romlatlan ősmélységeiből és balladás fajerejéből kell merítenie.

A három lírikus egy ideig udvarias mosollyal hallgatott, mint hasonló helyzetben Szent Sebestyén, játszottak a kutyával az asztal alatt, azután egyszerre felálltak és búcsút vettek.

Mind a hárman tudták, anélkül hogy erről beszéltek volna, hogy összejöveteleik örök időkre végetértek. A Cheshire Cheesebe többé nem mehetnek, mert kitennék magukat annak, hogy találkoznak a két skót őserővel. Annál viszont sokkal finomabb úriemberek voltak, századvégiek és még hozzá angolok, semhogy arra gondolhattak volna, hogy máshol találkozzanak, esetleg Davidson nélkül, vagy hogy Davidsont megkérjék, tekintsen el skót barátaitól. Így ért véget ez az irodalomtörténetileg oly fontos asztaltársaság.

*

Tyrconnel, miután Johnsont hazakísérte, egyedül maradt a ködben és nagyon üresnek érezte az életét. Valami rendkívül nyugtalanította, amint gázlámpától gázlámpáig tétovázott. Valami félgondolat zavarta, mint egy szép nő, aki felszáll a vonatra, mialatt mi beszélgetünk. Észre sem vettük jóformán és magunk sem tudjuk, miért kapkodjuk a fejünket mindig abba az irányba, míg végre meglátjuk őt. De a gondolat, melyet Tyrconnel végre meglátott, nem volt ilyen vonzó.

- Mi volna, - kérdezte magától dermedt rémületben, - ha Johnson csakugyan komolyan gondolná a katholicizmusát? Vagy akkor az is lehet, hogy a két skót komolyan gondolja az őserőt? Csak én, csak én...

De elvetette magától az abszurd gondolatot. Megnyugodva gondolt Dowsonra, a transzcendens finomságu szerelmi költőre, aki a valóságban szerelmese atyjával, a fűszeressel szokott kártyázni és közben valószínűleg a legalsóbbrendű londoni nyelvezetet használja. Ilyen az ember.

Igy jutott el egy mulatóhelyre, hol az erkölcsös kornak éjszakai romlottsága nyüzsgött, mintegy lezárt palackban erjedve, a koránfekvő Victoria királynő háta mögött. Tyrconnelt itt jól ismerték, nem mint misztikus költőt, hanem mint apja fiát, aki havonkint nagy összegeket kap hazulról. Az erkölcstelenség részben abból állott, hogy Tyrconnel sikamlós anekdotákat mesélt az Alhambra kóristalányainak, akik körülülték mert szerették a történeteit. De az üresség egyre nőtt benne és tovább ivott, hogy kitöltse magát, legalább fizikailag.

Később odaült hozzá költőtársa és ír földije, Oscar Wilde, frakkban, rettenetes elegánsan, fáradtan és szellemesen, mint mindig. Éppen jött valahonnan, az Élet Királya volt, de milyen szörnyű munka volt fenntartani ezt az örökös ragyogványt? Wilde a vén kéjenc merészségével és bizonyos látványossággal foglalkoztatta kezeit az Alhambra kóristalányain, mialatt bizalmasan Tyrconnel fülébe súgta bánatát, epedő szerelmét egy szőke fiatal lord iránt, kihez klasszikus veretű szonetteket írt, mint egykor Shakespeare. Mennyi hazugság a költő élete! Tyrconnel tudta, hogy Wilde háza előtt gyanúskülsejű lovászinasok és hotelszolgák ácsorognak, elzsarolva úgyis apadó pénzét és hogy szegény Oscar körül ez az igazság.

Tyrconnelt nagy alkoholos bánat fogta el, Wilde vállára hajtotta a fejét és könnyesen mondta: - Babilon és Niniveh...

Wilde megdöbbenve nézett rá.

- Az Istenért, öregem, csak nem kezdi Ön is ezeket az egyházias dolgokat? Azt mondják, a mi drága Lionelünk is...

- Úgy értem, - magyarázta reszketve Tyrconnel, - hogy én is csak olyan állati blöff vagyok, mint Ön és az őserejű népi fiak és Lionel Johnson, aki még nem érintett nőt életében... Egy igaz embert ismertem, az is üstfoldozó volt és belefulladt a tengerbe Inverary közelében.

És elmondta az üstfoldozó történetét, bár tudta, hogy egy szó sem igaz belőle, mint általában semmiből sem.

- Én csak akkor hazudok, ha beszélek, Ön akkor is, ha hallgat. Ez a különbség kettőnk közt, - mondta Wilde aforizmatikusan és felkelt, hogy még néhány asztalnál elmondja.

Tyrconnel hazament, magával vive az egyik kóristalányt, szórakozottan, mint egy omnibuszjegyet.

*

Tyrconnel a Nagy Kiadó előtt ült, udvariasan maga mellé helyezve a földre új szürke cilinderét, a cilinderre fehér kesztyűjét és onyxfogantyús ébenfabotját.

- Egy hetilapra gondoltam, - mondta a Nagy Kiadó, - egy olyan magazinra, amilyent az amerikaiak csinálnak. Egy lapra, amit utazó úrihölgyek a vonaton a kezükben tarthatnak. A költség megtérülne a fürdőhelyek hirdetéseiből. De ez Önt nem érdekli, mert Ön költő. A lapban persze főkép rejtvények lennének és felvételek a királyi családról és kutyákról szóló történetek. De azt akarom, hogy azért legyenek benne szonettek is és plátói dialogusok, szóval irodalom.

- Igenis, - mondta Tyrconnel tisztelettudóan.

- De nem olyan akármilyen irodalom, mint a John o'London Weeklyben vagy akárhol. Az én hetilapomban csak nagyon finom és nagyon előkelő irodalom lehet. Csak szimbolizmus és más ilyen francia dolgok, amiknek nincs értelmük. Ezért gondoltam Magára, Mr. Tyrconnel. Maga fogja vezetni az irodalmi rovatot. A munkatársait természetesen Maga válogatja meg.

Tyrconnel mindjárt Lionel Johnsonra és Dowsonra gondolt, akiket nem látott már egy hónapja. Már majdnem őszintén hiányoztak neki. Nem annyira a baráti szívfeltárások miatt, ilyesmiről közöttük szó sem lehetett. Inkább az az állandó kellemetlen, de ösztönző nyomás hiányzott neki, melyet a másik két lírikus közelében érzett. A művészeket az egymástól való félelem szokta összetartani. Tyrconnelnek mindig lelkiismeretfurdalást okozott Johnson nagy oxfordi műveltsége és konok, aszkétikus szorgalma, mellyel verseit át- meg átjavítgatta, amíg tökéletesek nem lettek, vagy el nem kellett dobni őket. Ő maga gyorsan és rendszertelenül dolgozott és valami hisztérikus érzés a már leírt sorral és a kihűlt cigarettával szemben megakadályozta abban, hogy javítgasson.

Dowson ellenkezőleg: évente nem írt többet négy-öt versnél, és éppen lustasága volt örökös szemrehányás a túlságosan tevékeny Tyrconnelnek. Aki keveset ír, mindig fölényben van a sokat író felett, mert minden kifejezés megalkuvás és aki hallgat, okosabb a legbölcsebb beszélőnél is.

A lakáscímét természetesen egyik barátjának sem tudta. Johnsont ugyan sokszor hazakísérte, de nem figyelt az utcára és a számra, különben is csak azt tudta megjegyezni, amit olvasott vagy hallott, csak szavakat.

Az egyetlen pozitívum, amit tudott, az a pletyka volt, melyet sokszor meséltek szerkesztőségekben és irodalmi asztaloknál: hogy Ernest Dowson minden este nyolc órától kezdve a London Bridge tulsó oldalán egy bizonyos kis kocsmában szokott kártyázni szerelmének atyjával, a fűszeressel. Ha Tyrconnel angol lett volna, bizonyára tartózkodott volna attól, hogy barátját életének ebben a rejtett másik felében lepje meg. De ír lelkét gyötörte a kíváncsiság és a vágy, hogy zavart okozzon. Este felkerekedett és elindult a London Bridge irányába.

A kis kocsmát nemsokára megismerte a címeréről. Betért, a bárnál felhajtott egy ír whiskyt, mert nagy patrióta volt és tudakozódott Dowson után. Nem ismerték a nevet. De amikor részletesen és plasztikusan leírta és elmondta, hogy kártyázni szokott egy úriemberrel, aki fűszeres, a bárleány arca felderült.

- Ó, Ön alkalmasint Mr. Ernestet gondolja, - és bevezette a hátsó szobába.

A nagy füstben a petróleumlámpa alatt több asztalnál kártyáztak és egy ideig eltartott, amíg megismerte Dowson előkelő profilját. De addigra már Dowson is észrevette, felugrott és igen zavartan rázogatta kezét.

- Hello, öreg fiú, igazán kedves, túlságosan kedves... majd bemutatom a partnereimnek, ha nem haragszik. De kérem, - tette hozzá suttogva, - ne árulja el, hogy tudniillik hogy... verseket is szoktam írni. Az itt ferde helyzetbe hozná az embert.

Az asztalnál hárman ültek, Mr. Higgins, a fűszeres, annak a segédje és a leányzó.

- Barátom, Mr. Smith, - mondta Dowson elpirulva, - Mr. Smith bicikliügynök.

Az újszerű sporttal való foglalkozás bizonyos presztizst szerzett. Tyrconnel néhány nagyon érdekes történetet rögtönzött a bicikliszakma nehézségeiről és közben baráti áhítattal nézte a leányzót.

A trójai vénekre gondolt, akik meglátták Szép Helénát és helyesnek tartották a trójai háborút. Igen, Ernest Dowsonnak teljesen igaza volt. Logikus dolog, hogy Dowson, admirálisok és külügyi államtitkárok hosszú sorának késő ivadéka, ízlésben visszatér a földhöz, amelyből vétetett. Miss Higgins a tipikus angol parasztlány volt, izmosan domborodó testtel, arcán a barackszerű hamvassággal, mely az angolszász fajta nagy büszkesége, egészen faji szőkesége alatt. A tekintete oly kedvesen kifejezéstelen volt, mint a nagyobbterjedelmű háziállatoké és akármit is mondott Tyrconnel, nem gyulladt benne az értelemnek vagy az érdeklődésnek semmiféle szikrája.

Azután nemsokára felkerekedtek. A London Bridgen átmenet Tyrconnel tájékoztatta barátját jövetelének céljáról. Dowsonnak nagyon tetszett a hetilap terve és megígérte, hogy nagyon szorgalmas lesz, minden második számba ír egy verset, vagy legalább is minden harmadikba. Tudta Johnson lakáscímét is. Beültek egy kétkerekű cab-be és nekiindultak. Hátul, a szédítő magas bakon, a kocsis fehér cilindere világított a londoni éjszakában.

*

Lionel Johnsont otthon találták. Íróasztala mellett ült egy házikabátban, amelyet nyugodtan kámzsának lehetett volna nézni, de amellett diszkréten elegáns volt, mintegy nem akarva kámzsavoltát túlságosan hangoztatni.

- Bocsássanak meg, hogy nem tudom Önöket megkínálni sem portóival, sem szivarral, ilyesmi az én házamban nincsen. De nemrég kitűnő almabort kaptam Devonshireből.

Az almabor csakugyan elsőrangú volt, de Johnson nem ivott belőle, sőt mintha undorral nézett volna rá.

Közben Tyrconnel neki is előadta a tervet, most már sokkal színesebben. Egy új irodalmi mozgalom küszöbén álltak, itt volt az ideje végre, hogy kinyilatkoztassák a világ jelképes értelmét, melyet csak ők ismernek, az ezoterikusak.

Lionel Johnson nagy megértéssel hallgatta. Amikor Tyrconnel befejezte, összekulcsolta mellén a kezét és hosszabb előadásba kezdett.

- Fiatal barátaim, - mondta többek közt, - Önök mindig csak a formát tartják szem előtt. Holott a probléma az, aki igazán fontos. Természetesen nem a ma divatos problémákra gondolok, a szegénynegyedek lakásviszonyaira, a fajok eredetére, a meg nem értett asszonyra és más hasonló mondvacsinált dolgokra. Vissza kell térnünk a régi megszentelt problémafelvetésekhez. Meg kell végre tárgyalnunk a hetilapban a nyugati szellem nagy el nem intézett kérdését, az univerzáliák vitáját. Engedjük újra szóhoz jutni a realistákat, akik azt állítják, hogy az általános fogalmak valóban léteznek, és a nominalistákat, akik ezeket merő szavaknak tekintik, flatus vocis, ahogy oly finoman mondták. Egy új scholasticizmus útját kell egyengetnünk.

Még soká beszélt, egyre éleselméjűbben, de két társa már nem ismerte egészen ki magát. Nem tudták, mit kell gondolniuk a jeles Abélardról, miért oly végérvényesek Aquinoi Szent Tamás megfogalmazásai, hol hibázta el az egyébként oly zseniális Duns Scotus és miért nem mentette meg Grosseteste a kultúrát az ördögi Occam támadásaival szemben.

Lionel Johnson felállt és néhány lépést tett az ajtó felé.

- Már Canterburyi Szent Anselm is... - mondta.

Ebben a pillanatban elesett és mozdulatlanul elterült a padlón.

Tyrconnel és Dowson kimondhatatlan rémülettel rohantak hozzá. Amint föléje hajoltak, érezték, hogy dől belőle a pálinkaszag. Teljesen részeg volt.

*

A kabbalisztikus kártyalapok az íróasztala fiókjában hevertek, mindegyik külön bőrtokban. A kártyalapokat Russeltől kapta, aki A. E. néven írta és írja még napjainkban is kristálytiszta és rendkívül kevéssé érthető verseit, és elsőrangú szaktekintély minden okkult kérdésben. De Tyrconnel elő se vette, meg se nézte a kártyalapokat. Miszticizmusát most már csak olyan ideiglenes személyiségnek tekintette, melyet le fog magáról vetni, mihelyt megtalálja az igazit. De addig is, hogy ne múljék az idő hiába, - mert Tyrconnel ambiciózus ábrándozó volt, - a hetilap számára nagyon szimbolikus elbeszélő költeményt írt egy Manannán nevű ír tengeri szörnyeteg viszontagságairól. Az egészből tulajdonkép csak a Manannán név volt szívügye.

Egy nap kopogtattak és Mary Spottiswode lépett be, a híres misztikusnő, Russel körének egyik büszkesége. Már az előszobában elhalóan verdesett maga körül, mintegy a szárnyaival. Aznap nagyon csinos volt a tollas kalapja alatt, nagy boájával és napernyőjével.

Valami madárra hasonlít, jutott eszébe Tyrconnelnek. Nyilván a libamadárra.

- A kártyák! - súgta Mary Spottiswode. Érdekesen sápadt volt és mintha valami mindig leesett volna róla, bágyatagon.

- Igyék egy kis vizet, - ajánlotta Tyrconnel.

- Megvannak még a kártyák?

- Hogyne. Megvannak.

- Gyorsan, gyorsan...

És elsüllyedt egy karosszék fenekén.

- Parancsoljon.

- Gyorsan adja ide a tizenötödiket. Amelyiken a görög Tau betű van és a kis bika... elveszett... elvesztettem az én csomagomból, nem is értem, hogy.

- Miért kell az Magának? - kérdezte Tyrconnel összeráncolt homlokkal, felemelkedve misztagogusi méltóságára, bár nem tudta, miről van szó.

- Ó, - mondta a Misztikus Lúd, mélyen elpirulva, - hogy is mondjam. Nem is olyan fontos. Csak a megboldogult férjemmel akartam beszélni, a végrendelete miatt. Bizonyos bankbetétek ügye még nincs tisztázva.

- Mary, Ön nem mond igazat, - kockáztatta meg Tyrconnel.

- Honnan tudja? De miért is kérdem. Maga mindent tud. De azért... de azért ne bízza el magát.

- Drága Mary... aki a lunáris világba emelkedett, mint én, földi hiúságokra már nem ereszkedik... lelkét csendes és megbocsátó melankólia tölti el és mélységes szeretet. (Csak tudnám, miről van szó?)

- Tudtam, hogy nem él vissza helyzetemmel. Én egy védtelen nő vagyok és eljöttem Magához. De mondja... az éjszaka, egy óra tizenhárom perctől kezdve... nem nézte Maga a Tauval és kis bikával megjelölt kártyalapot?

- De igen, - vágta rá Tyrconnel. Végtére épúgy nézhette volna.

- És... ó istenem... mit látott?

- Hogy mit láttam? - Egy csomó lehetőség rohant át az agyán: hattyú, almafa, világítótorony... De hirtelen más intuiciója támadt.

- Ó, Mary - mondta gondos elfulladással. - Hát mit is láthattam, Mary? Magát, Magát...

- Tudtam, - rebegte a Misztikus Lúd. A nyaka nagyon szép vonalú és fehér volt. - És én Macát láttam egész éjszaka. A sorsvonalak...

És sírva fakadt.

- Ne sírjon, Mary, ez ellen úgyis hiába küzdenünk. Mindenesetre vegye le a kalapját. A lelkemben egy hattyú énekelt egész éjszaka, egy hattyú a coolei nádasból, fehéren... Milyen fehér az arca, vegye le a boáját, így. És láttam, amint keresztezik egymást a hold alatt, folytonos ritmikus mozgásban, fel és le, fel és le, a vonalak. Milyen szép a Maga keze. Vannak pillanatok az életben, melyek kiemelkednek, mint egy világítótorony valami titkos értelmű tengeren. Engedje meg, hogy kikapcsoljam a blúzát, Mary, éjszaka nem volt blúz Magán...

- Hanem?

- Valami bűvös bő lebernyeg, olyan volt, olyan volt, mint egy ing... És a felhők csak szálltak a hold előtt, hogy már nem tudtam, a felhők szállnak-e, vagy a hold repül... De ne féljen tőlem, Mary, nincs abban semmi rossz... Valahol kint a kozmikus hegyormokon a lelkeink most összesímulnak, ledobva minden leplet... Pardon... az övet akartam... így... aki a jövőjét tudja... ööö... mérhetetlen szomorúság előrebirtokolója lesz... ó, a Maga... de néha el sem képzelhető boldogságokat hoznak a csillagok... és olyankor nem szabad... ne... nem szabad védekezni... a jövő ellen... csak hullani alá a sorsunkba... ide, Mary, mellém... a medvebőrre... így... így... így...

*

Tyrconnel néhány hét múlva még egyszer és utoljára találkozott Lionel Johnsonnal. Ez akkor történt, mikor Oscar Wildet elfogták, nem a lovászfiúk és hotelszolgák miatt, hanem a szőke lord atyja miatt, csodálatosképen. Az angol közvélemény, mint ilyenkor szokta, egységes állást foglalt kedvenc írójával szemben. A kocsmákban knock-outolták azokat, akik Wilde pártját merték fogni.

Ezúttal Johnson kereste fel Tyrconnelt, magával hozva Dowsont, aki a szokottnál is törékenyebb és hallgatagabb volt. Johnson ékes szavakban kifejtette, hogy tenniük kell valamit Oscarért. Evégből elmentek egy kicsi, de jóhírű vendéglőbe vacsorázni.

Tyrconnel fehér bordeauxit rendelt és betöltött mind a hármuknak. Johnson egy hajtásra kiitta a poharát és újra töltött magának.

- Most már úgyis mindegy, - mondta, de nem okolta meg.

Amíg a vacsora és a bor tartott, egyik nagyszerű terv a másikat követte Wilde megmentése irányában.

- Röpiratot fogunk kibocsátani, melyben tizenkét pontban leszögezzük Wilde művészi értékeit és aláíratjuk korunk legkiválóbb angol és francia íróival, - indítványozta Tyrconnel.

- Én inkább azt mondom, menjünk el Victoria királynőhöz és ajánljuk Oscart anyai szívének pártfogásába, - mondta Dowson.

Felmerült még mint lehetőség Edwardnak, a walesi hercegnek a pártfogása, az ír képviselők tiltakozása a parlamentben és a gyarmati csapatok fellázítása. Lionel Johnson attól sem idegenkedett, hogy megöljék az öreg Douglas lordot, a vádlót. Aquinoi Szent Tamás a zsarnokgyilkosságot megengedhetőnek tartja, a jezsuita Mariana pedig szükségesnek is, amennyiben protestáns zsarnokról van szó.

De amikor vacsora és fekete után áttértek a konyakra, erőt vett rajtuk a kétely és a lehangoltság. Száműzött királyoknak érezték magukat, mint mindenki, aki sok konyakot iszik és ráeszméltek arra, hogy hiába minden. Előttük állt, plasztikus vizióban, a meg nem értő kor, az alacsony tömeg, az ostoba angol tömegerkölcsösség, mint egy roppant ellenséges hegy. És bánatukban mindegyre több konyakot ittak. Lionel Johnson bámulatosan bírta.

Oscar Wilde sorsa lassankint elhomályosult a maguk el nem mondott bánatai előtt.

- Szegény Oscar, - mondta Tyrconnel, - tulajdonképen nem volt sohasem jó költő. A versei túlságosan kicsiszoltak, túlságosan klasszikusak és csillogók. Sosem értette meg, hogy az a fontos, amit nem mondunk el. Nem értett az elkenés, a pointenélküliség művészetéhez.

- Ez onnan ered, - mondta Dowson, - hogy nem volt jó gyermekszobája. Úgy hallom, hogy a Wildekkel Dublinban nem érintkeznek az igazán jó családok. Oscar parvenű a szavak közt. Úgy bánik a szavakkal, mint az új gazdag a pénzével...

- És bűnét az Egyház még mélyebben elítéli, mint polgári törvényeink, - mondta Johnson. - Ha valóban börtönbe kerül, legalább alkalma lesz megbánni vétkeit és megújítani életét.

Amint a konyakokkal növekedett felettük az éjszaka, lassankint kimerészkedtek az oly gondosan elhallgatott személyes panaszok. Tyrconnel kezdte, neki könnyebb volt, ő nem volt angol. Elmesélte lázas és kietlen vergődéseit az önkifejezésért, a pózaitól való megszabadulásért. Elmesélte, hogy milyen sívár az élete a könnyen gördülő szavak mögött, hogy soha semmit komolyan nem gondolt és tulajdonképen csak könyvekből ismeri, hogy milyen az igazi szerelem. El volt keseredve és reménytelennek találta a harcot. Akkor nem sejtette még, hogy idővel világhírű költő lesz és a Nobel-díjat is megkapja öregkorára.

- Ó, költészet, - mondta Dowson, és legyintett a kezével. - Nem az a baj. Olyan vagyok, mint a fa, amelynek kiásták a gyökerét vagy valami hasonló.

Kiderült, hogy Miss Higgins hűtlen lett hozzá. A dolog úgy kezdődött, hogy a leányzónak egyszerre érthetetlen módon irodalmi ambiciói támadtak. Vallásos és hazafias verseket írt és balladákat Anglia nagy tengerészeiről. Dowson pedig sokkal diszkrétebb természet volt, semhogy valaha is elárulta volna, hogy irodalommal foglalkozik. Valamint hogy azt is titokban tartotta, hogy az apja admirális volt és az ősei ott harcoltak a Nagy Armada ellen. Kitérően mindig azt mondta, hogy a kender- és lenszakmában dolgozik és nemsokára fizetésemelésre van kilátása. A leányzó lassankint mindjobban megvetette, mint tudatlan, közönséges embert. A vége az lett, hogy Miss Higgins megszökött egy vidéki lap helyettes sportrovatvezetőjével. - A lélek a fontos - mondta - és nem tudok szeretni olyan embert, akit csak a kender és a len érdekelnek.

- Ó, szerelem, - mondta Lionel Johnson és legyintett a kezével. - És egyáltalán, ó minden ezen a világon, beleértve a nagy és szent eszméket is. Végeredményben egy igazi realitás van és az a szegénység.

- Mi köze Magának a szegénységhez? - kérdezte Tyrconnel ingerülten.

- Sokkal több, mint Maga gondolja. Én eddig a tőkémből éltem. Nem fektettem be a pénzem semmibe, mert nem vagyok üzletember. Különben is, a középkori Egyház tiltotta a tőke kamatoztatását, - mondta, kezét a mellén összekulcsolva, - és a katholicizmus nagyon sokat veszített régi fényéből, amióta hallgatólagosan tűri a kamatgazdálkodást. Szóval, én mindig a tőkéből költöttem. És ma van az a pillanat, amikor a tőke elfogyott. Ki fogom fizetni a vendéglői számlám és nem lesz soha többé egy pennym sem ezen a világon. Legfeljebb a verseim honoráriuma, de arról jobb nem beszélni.

- És mit fog csinálni?

- Nem tudom. Majd ma éjjel gondolkozom rajta. De tulajdonképen a tőkémmel együtt én is nyugodtan elfogyhatok innen. Amit akartam és amit tennem kellett, már megtettem. Sosem fogok már jobb verseket írni, mint amilyeneket eddig írtam. Nem fogok, mert nem lehet. Elértem az angol nyelv végső határaihoz. Olyan jó verseket írtam, mint Shakespeare vagy Keats. Amivel nem akarok dicsekedni. Mert ez sem valami sok. Az emberi kifejezés korlátai végtelenül szűkösek. Tovább már nem haladhatok, de félős, hogy visszaesem. Logikus megoldás csak az öngyilkosság volna. De az Egyház semmit sem ítél el annyira, mint az öngyilkosságot, - mondta és újra összekulcsolta kezét a mellén.

*

Mikor a vendéglőt bezárták, Tyrconnel lakásán folytatták az éjszakát. Dowson a kandalló előtt feküdt a szőnyegen, Tyrconnel a díványon keresztbe, Johnson az íróasztal előtt ült és minél többet ivott, külseje és modora annál szerzetesibb lett. A másik kettő arcvonásai elmosódtak, az övéi kihegyeződtek, mint a halottaké.

A lámpát eloltották és egy nagy gyertya félelemkeltő lobogásában ültek, kárhozottan az éjszaka mélyén. Úgy érezték, hogy velük valami véget ér, valami egykor nagyszerű és hogy nincs segítség.

- Csak azok boldogok, - mondta Tyrconnel, - akik, mint Cuchulain, meglesték a Láthatatlan Nép táncát a holdvilágban és elvarázsolva hevernek most egy tisztáson, nagy erdők mélyén, messze valahol...

- Talán az ópiumszívás... - vetette fel Dowson.

- Talán, most már én is azt hiszem... - mondta Tyrconnel. - Azelőtt azt gondoltam, nincs szükség ilyen kémiai és természettudományos beavatkozásra, ha lelkemet ki akarom szabadítani a térből és az időből. Itt vannak például a kabbalisztikus kártyalapok...

- Mondja, Tyrconnel, - kérdezte hirtelen Johnson, - megpróbálta Maga valaha a kártyalapokat?

Tyrconnel szégyenkezve bevallotta, hogy nem.

- Mi volna, ha megpróbálnók? - mondta Johnson felemelkedve, különös izgatottsággal. - Igaz ugyan, hogy az Egyház a legszigorúbban elítéli a mágiát, de bizonyos fokig kivétel a keresztény kabbala, mely nem hívja segítségül a sátánt és a gonosz szellemeket, akik a lelkek veszedelmére törnek e világon. Hol vannak a kártyalapok?

Tyrconnel habozva elővette a kártyákat, melyek hallgatagon lappangtak bőrtokjaikban.

- Mit kell ezekkel csinálni? - kérdezte Dowson nagyon álmosan.

- Mindenki kap egy lapot, hazaviszi és megszemléli. A kártyalapon lévő ábra meg fogja hozni a viziót, mely magában rejti a Megoldást... legalább is Russel így mondja. Én igazán nem merem garantálni... De ha már csakugyan megpróbáljuk, vigyünk el három egyforma kártyalapot. Akkor Russel szerint egyforma vizióink lesznek. Holnap beszámolhatunk egymásnak, vagy mind a hárman feldolgozhatjuk egy-egy versben. Érdekes lesz az egyéni különbségeket megfigyelni.

- Az ördög kíváncsi a mi egyéni különbségeinkre, - mondta Johnson. - Adja ide a kártyát és menjünk. A leghosszabb éjszakának is egyszer vége van.

- Nézzék, például négy egyforma kártya van a nyolcas számból, a teli hold jegyével, ami a Szerelmet jelenti. Három van a Házasságból. És három a Halálból. Melyiket válasszuk?

- Talán a Szerelmet, - mondta Dowson.

- Talán a Halált, - mondta Johnson. - Mainapság az a legstílusosabb.

Johnson és Dowson hazamentek, zsebükben egy-egy bőrtokos kártyalappal.

*

Mikor elmentek, Tyrconnel még nem feküdt le. Fáradtsága és mámora elérkezett arra a pontra, amikor az ember már nem is fáradt és az esze is józan egy ideig. Szellőztetett, rendet csinált a szobában és lapozgatott egy dublini folyóiratban. Nagyokat sóhajtott és életét végérvényesen értelmetlennek érezte.

Azután elhatározta, hogy mégis lefekszik. Mikor a kabátját le akarta venni, megtalálta benne a bőrtokot, amelyről egészen el is feledkezett. Kilences szám volt rajta és egy héber betű, amelynek a nevét nem tudta. Ez nyilván a halál betűje, gondolta.

- Hát megnézzem? - tünődött. Meg kell nézni, mert megfogadták mind a hárman. De ebben a pillanatban egyszercsak megértette, hogy nem csak közönyből történt, hogy eddig nem vette elő a kártyalapokat. Valami más érzés is volt benne, valami félelem, hogy hátha mégis...

El akarta odázni, hogy megnézze a kártyát. Előbb felvágta azt a francia könyvet, melyet az ágyban akart olvasni másnap reggel. De alig jutott a könyv közepéig, egyszerre mintha parancsot kapott volna, hogy nézze meg a kártyát. Felugrott és a gyertyához sietett.

Amikor kihúzta a kártyát a tokból, rövidlátó szemével először nem látott semmit, csak a hálózat vonalait. Azután látta, hogy a kártya egy emberi arcot ábrázol. Közelebb hajolt és elejtette a kártyát. Az arc Lionel Johnson arca volt.

- Mégis sokat ittam, - gondolta. - Hogy kerülhetne Lionel Johnson képe erre a kabbalisztikus kártyalapra?

És megint a kezébe vette.

Most megint Lionel Johnson arcát látta, de már nem ugyanúgy, mint az előbb, az arc megváltozott. Az élek még sokkal élesebbek lettek, a szem alatt szörnyű árnyék, az alsó állkapocs egy kicsit hátrahúzódott, tehetetlenül.

Tyrconnel magára kapta kabátját és kalapját és lerohant az utcára. Szerencsére a sarkon talált egy cabet, felrázta a kocsist és bemondta Johnson lakáscímét.

Amikor kiugrott a kocsiból, abban a pillanatban egy másik cab állt meg Johnson háza előtt. A kocsiból Ernest Dowson ugrott ki.

- Maga is?... - kérdezte Tyrconnel megremegve.

Dowson bólintott, hogy igen. Felrohantak a négy lépcsőfokon és zörgetni kezdtek az utcai ajtón. Semmi válasz. Egyre ingerültebben és hisztérikusabban rázták és rugdalták az ajtót.

A nagy zajra előjött valahonnan egy rendőr. Egyébként ez az előkelő negyed teljesen néptelen volt.

- Mit akarnak?

- Mr. Johnsont keressük.

- Mr. Johnson az előbb jött haza, egy félórája talán. Ha be akarná engedni az urakat, már beengedte volna. Nyilván nem fogad. A legjobb lesz, ha hazamennek.

- Az Istenért, segítsen, hogy valahogy kinyissuk az ajtót.

- Hová gondolnak?

- Valami rettenetes szerencsétlenség történt...

A rendőr elgondolkozott.

- A komornyikja ma reggel elutazott. Mr. Johnson egyedül van. Hm... gyerünk.

Egy rudat kerített és felfeszítették az ajtót.

Lionel Johnsont a hálószobájában találták. Felöltözve feküdt az ágyon, házikabátjában, melyet kámzsának is lehetett nézni. Arcvonásai még élesebbek voltak, az alsó állkapocs kissé előreesve, tehetetlenül. Szíve már nem dobogott.

Az orvos agyvérzést állapított meg.