Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám

GELLÉRI ANDOR ENDRE: ÖTÖS

Máskor mintha negyven-ötven kis csengettyű lenne ebben a teremben és rázná őket a nevetés, a fecsegés, úgy zsibongtak a gyerekek. Most az ajtót nézték, amely tejszürkén és hallgatag méltósággal bámult rájuk. Nemsokára ki kellett nyilnia. Minden arcocska - mintha rózsát rejtett volna magában - olyan pirosak voltak a fiúk, hajuk lenyalt és csak lesték az ajtót szívdobogva, amelyen át a tanítóbácsinak kellett belépnie a bizonyítványokkal. Nagy csöndesség volt, egyszer csak az egyik fiú óriásit sóhajtott és erre mindenfelől mély és izgatott sóhajok törtek fel. - Belépett a tanító úr. - Robajozva felálltak a kis diákok, a tanító áthúzta a katedrán a széket, megvárta míg lecsöndesedtek, imádkoztak, aztán leült és hideg szemüvegén át, mintha osztálya szívébe nézett volna nagy sötét tekintetével. És ekkor kinyilt a szája - s az első fiú alig-alig tudva magáról, valahogy mégis odakerült a katedrához - azután sebesen nevük hallatára a többiek is. - Hol elsáppadtak, hol kipirultak a kis gyerekek. Virgil onnan a hátsó padból - szomorú fejecskéjével most következett sorra. Aprócska volt, szokatlanul vékony még a sáppadtak közül is. Tiszta volt a ruhája, de azért foltos... Tudta, mi áll a bizonyítványában, mégis reménykedett, hátha a tanító úr meggondolta éjjel a dolgot. Átadta magát a félelmetes reménykedésnek, hogy talán nem bukott meg. Átvette a kis szürke füzetet, amelyen a tanító gyönyörű betűivel az volt ráírva: Pancsák Virgil, I. oszt. tan. Nem nézett bele, hanem a tanító úr szemét kereste, de abban nem volt se igen, se nem és máris kiáltotta a következő fiú nevét.

A padjába ment, de nehezen tudta fellapozni ott, ahol az osztályzatok álltak. Szépen volt - bár ő tudna olyan szépen írni: ötös az olvasásból és ha lehet, még tündéribb pofácskával volt kirajzolva a másik ötös írásból. Hogy ne legyen nagy különbség a kalkulusokban, a számolás megakadt a négyesnél, s a többiek is mint jótestvérek, kivéve a magaviseletet és a hittant, ugyane jelen maradtak. S ekkor a kis Virgil felnézett a tanítóbácsira... furcsa, mintha a szeme és a tanítóbácsi között megjelent volna az idősebb Pancsák Virgil alakja. Mintha levegőből szőve ott állna az atyja olyan hajlott háttal, mint amilyen az ötösnek van, borostás állal és a kezei színtelenül reszketnének a tanító felé.

A kiosztás után Virgilke nem szólt senkihez, kivált a zsibongó gyerektáborból, áttörtetett a Mihály-utca gödrös vonalán. Nagy zúgolódásában és fájdalmában majdnem elment Krisztus keresztje előtt. Pityeregve visszasietett s lekapta alázatosan Jézus előtt a sipkát és gondolta: - segíts meg, Mindenható Atyám - s ezt mondogatta egészen a Bécsi-útig. Ott aztán hirtelen megint - mégegyszer megnézte a bizonyítványt. De Jézus talán valami mással törődhetett, talán az angyalokat oktathatta a felhők fölött, mert a bizonyítványban megmaradt a két ötös, akár a fehér ruhában a tintafolt. Ekkor a kis Virgil hirtelen letette a földre a bizonyítványt és elfutott tőle. Nem akarta látni, vigye haza aki akarja, ő nem meri. Már messzi szaladt, de aztán visszafordult. Ott feküdt Pancsák Virgil elsőosztályú tanuló bizonyítványa, nem kellett az a kutyának se, pedig elég sok kósza eb haladt el arra. Ha arra gondolt, mint fogja atyja fogadni, elfogta ismét a sírás és míg potyogtak a könnyei, tehetetlenül felhúzta a vállát: mit tegyen ő? Mit tegyen, a kezében úgy áll a toll, mint valami piszkavas és betű helyett csak pacákat ejt. Hogyan szólítsa meg a hallgatag betűcskéket, ha azok rejtelmesen, mint valami mókus-szám, néznek rá. És ha kérdi: - mondd, a nagy «A» vagy te? - szót se szól, még csak a vállát se húzza. S ha nem ült volna egész délutánokon át atyja figyelő szemei előtt s ha nem mártotta volna a tollat a tentába és tette volna ezt a szerszámot a papírra, hogy a keze reszketve megrajzoljon egy-egy betűt vele; ha nem forgatta volna az ujját a füle körül, amikor a «z»-t tanulta és nem nyomta volna a szájára, amikor a «b»-t; ha éjjelenként is nem arról álmodna, hogy jön az idősebb Virgil és azt mondja neki: no, olvasd fiam, mit mond a Mindenható Isten a szegény embernek... és ekkor ő olvasná; de nem fejből, hanem magából a Bibliából: «tiszteld apádat és anyádat» és erre az idősebb Virgil megsimogatná lágyan fiacskája fejét... mennyiszer nézte, mint a mesébe illőket, azokat a fiúkat, akik ripsz-ropsz felálltak és csak úgy fújták, mint jó katonák a trombitát, az olvasmányt. Pedig melyik apa örülne jobban annak, ha fia olvasni és írni tudna, mint az övé. Mélyet sóhajtott és nem bánná, ha hirtelen mocsárba kerülne és az elnyelné eszecskéjével és bizonyítványával együtt...

Azután belépett és mikor atyja felállott és barátságosan bólintott a fejével, nem a szeme sírt, hanem belül, a szívéből estek a könnyek. Átvillant rajta, hogy mivel atyja nem tud se írni, se olvasni, nem mondja meg neki a bukást, inkább mégegyszer kijárja az első osztályt. Csakhogy félt ilyesmit tenni a kis Virgil, mert hátha az isten még butábbá teszi őt. Bátorságot vett magán és átnyújtotta a bizonyítványt. Akár a vak, úgy nézett a betűk és számok közé az idősebb Virgil. Gyönyörűség látszott derengeni az arcán.

- No, - mondta -, hát úr lesz az én fiamból?

Mintha felélénkült és megfiatalodott volna: - Hát az én fiam nem lesz olyan görbe, mint én vagyok? Neki nem fognak így reszketni a kezei - és a tenyerei közé vette Virgilke ujjait. - No, olvasd. - mondta, - no, olvasd!...

Virgilnek már a hegyes kis orrában állt újra a bömbölés és olyan vékonyan, mintha nem egy kisfiú, hanem a cérnaszál beszélne belőle, elkezdte olvasni az osztályzatokat. Hittannal, tehát istennel kezdődött a bizonyítvány és nagyon tetszett az idősebbnek, hogy abból a fiúnak egyese volt. Másodiknak a számolás volt, ennek a jegyéből hirtelen lenyelt egyet az elemista: hármas, mondta négyes helyett. Meg is állította őt az atyja azzal, hogy benn a gyárban a főkönyvelő úr híres volt a számolásáról és ha a kis Virgil is olyan szép feleséget és lakást akar, mint annak van, akkor igyekezzen jobban a számolásban. Most pedig következett az írás. Mi is lenne, ha még soha senki nem írt volna eddig semmit, ha csak száz év múlva kezdenék el a betűvetést az emberek és a kis Virgilnek nem kellene kinyögnie, hogy írásból ötös.

Az öreg jobban behúzta a fejét, mint a fia, ki már át akart esni az egészen. Át kívánta ugrani a bizonyítványt, mint egy széles árkot és belepottyanni a pocsolya kellős közepébe azzal, hogy az olvasás is ötös. Nagy-nagy csöndesség támadt ezeknél a szavaknál... és mindketten felijedtek, mikor az egyik légy nekikoppant csengve-bongva az ablaküvegnek és zümmögtetni kezdte a levegőt. Ekkor az idősebb Virgil két keze közé fogta a fia fejét. Mindig azt remélte, hogy Virgilke amilyen eszes és fürge kis gyerek volt pólyáskorában, kitesz magáért az iskolában. Finom és fehéringű ember lesz. A szíve nagyot dobbant: hirtelen megszerette volna rázni a fiút, de az kitalálta atyja gondolatát és közbevágott: - Tessék mondani... nem tanultam én?... Az idősebbnek el kellett ismerni, hogy igen. - Hát akkor mit csináljak? És most a kisfiú fogta tenyerei közé a saját fejét és kétségbeesetten bámult bele a levegőbe.

- Hát persze, persze - motyogta az apja -, én se tudtam, tudja a jóisten, hogy miért, de az jó lett volna, ha legalább te tudsz.

És ekkor ügyes szó csillant fel a kis Virgil ajkán: - Nem baj, apácska, ha nem tanultam meg idén, meglátja, megtanulom jövőre.

Ebben is maradtak. Csak később, úgy estefelé kérdezte meg az apja a fiúcskát: - És ha nem tanulod meg jövőre se?... A kis Virgil nem felelt. Ott ázott már az esti sötétség vizében, félig lehúnyt szemmel, álmosan, összetörten, de előtte nyitva állt még az olvasókönyve, próbálta betűzni, majd a szemei ugrottak ki belé, ám nem tudta biztosan, hogy melyik betű mit jelent a sorban. Mint égigérő hegyek alatt állt a sorok előtt, amin átgyalogolni gyönge volt eszecskéjével. Alvónak tetette magát, hogy ne kelljen felelnie semmit. Az öreg pedig riadt hangon kérdezgette: - Mit mondsz? Megtanulod jövőre? És erre megszólalt Virgilke a dunyha alól: - Meg...

Szerencsére eljött érte az alvás, beletette a barna tarisznyájába és elvitte elég messzire. Úgy pirkadáskor beleejtette őt egy nagy tál hideg vízbe, amitől hirtelen felébredett.

S ekkor mintha tűz csapott volna Virgilke arcára: az apja pofonvágta.

Tetőtől talpáig reszketett az öreg: - Ébredj csak fel, mégis csak meg kell verni, aki elbukik.

És idenyúlt és odanyúlt a sötétes levegőbe: - Hol a pálca, a nádpálca?

Végül is izgalmában levert valamit. Edény volt, nagyot szólt: Virgilke egész teste egyetlen szívdobogássá tüzesedett a remegtető várakozástól. Mi lesz most?

Nagy fekete valami közeledett feléje s ő egyre jobban összekuporodott előle. Már csak annyi volt a fíúcska, mint egy kis ötös, amely újra átsurrant zokogva az álomba.