Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · KÜLFÖLDI IRODALOM

Török Sophie: A NAP HŐSE
J. B. Priestley regénye - Athenaeum

Priestleyről, a fiatal angol irodalom e jelentékeny egyéniségéről azt tartják, hogy bátor író. Mer észrevenni és mer írni. A bátorság kérdését divat ma minden oldaláról feszegetni, de valóban egy író neve előtt a bátor szó, mint homéroszi jelző, mindig különösen hat. Miben, miáltal bátor egy író? Ha mindent le mer írni, ami eszébe jut, esetleg fecsegő, esetleg ízléstelen. Bátornak rendszerint akkor mondják, ha politikai szempontból bátor. Bátor, aki Olaszországban a fasizmust szidja, Oroszországban a szovjeturalmat, Németországban Hitlert. Mindez elég hiábavaló bátorság s talán nem is írói tett. Az író bátorsága nem csupán abból áll, hogy mindent szidni mer maga körül. Dicsérni, ez sem egészen ellentéte a bátorságnak, ha úgy is látszik néha.

Priestley nem dicsér semmit. A nap hőse csak hazugságot lát, csalást, panamát, erkölcstelenséget, s az egész könyv tartalma miatt egyetlen dühös és gúnyos támadás lehetne az egész mai erkölcs és társadalmi berendezkedés ellen. De szerencsére több ennél: regény. Nem pártirodaszagú monológok, nem szónoklatok, s nem vetített képek az erkölcstelen kapitalizmusról s munkanélküliek nyomoráról, noha minderről szó van. S mindenről bátor szó, ha úgy tetszik. Az író meglepő elfogulatlansággal nyul mindenhez, s mindig darázsfészekbe nyul. Szórványosan tisztességes alakjai közt az egyik tisztességes ember - kommunista. Nyomorgó munkanélküliek nagyon meggyőző dolgokat tudnak a kommunizmusról, de éppen oly meggyőző az is, amit mások a kommunizmus ellen tudnak. A bátorságot tehát Priestley majdnem mindig paralizálja. Úgy mondhatnám; hogy nem tettenérhetően bátor. De nagyon jó író, s talán ez az igazi bátorság. A nap hősének világában különben is nagyon rendbenvalónak látszik, hogy az egész emberiség oly gonosz és utálatos, hogy még az egymással ellentétes dolgok is egyformán gonoszak és utálatosak. Van ebben a szemléletben valami minden utolsó romantikától is megtisztult realizmus, s éppen ez a szemlélet emeli e regényt a korszellemből táplálkozó átlagírások fölé.

A regény nemes és szigorú kompoziciójában régi angol hagyományok ereje mutatkozik. Charlie Habblet ötletszerű és felelőtlen reklámhadjárat emelődarui dobják egyszerű vidéki munkás sorsból a londoni nagy élet aranyos fertőjébe. Az olvasó ennek a Charlie Habblenak szemein át látja a világot, s a világ lehet akármilyen gonosz és sivár és menthetetlen, de ezek a szemek tiszták. Mintha azt mondaná Priestley, hogy az anyag, a külső világ csúf és szennyes, de belül, a lélek tiszta és jó. Habbleből a hisztériás és hatalmi tébolyban szenvedő nagysajtó hazug álhőst akar büvészkedni, közben Priestley észrevétlen egy igazi hős sziluettjét rajzolta elénk. Ez a hős, akiben minden hősiség belül játszódik le s kinek tiszta és józan nyugalmát a leggonoszabb pojácák kánkánja sem tudja megzavarni, ez a hős úgy hat, mint valami messziről ígérkező ideál, retenciótlan és jövőtlen, mégis, mintha jeltelen alakján egy nemzet összegyűlt és menekülni vágyó értéke ragyogna.

A regény olvasmánynak is érdekes. Szerepel benne egy szépségkirálynő is. Ez a leány a vidéki munkásházból a filmlencséig ugyanazt az utat járja meg a női skálán, mint Habble. Őt is elejti ugyan végül a tiszavirág éltű szenzáció, mégis hozzá kegyes volt a sors: egész életre megnyerte magának a hőst. Ez egyelőre ugyan kevesebbnek látszik, mint siker és hírnév, mégis a kis szépségkirálynő az egyetlen, aki nyereséggel távozik a könyv lapjairól.