Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · KÜLFÖLDI IRODALOM

Végh Hanna: LES HOMMES DE BONNE VOLONTÉ
Jules Romains könyve

Korunk íróit sokszor azzal vádolják, hogy a forma egységét, a keretet figyelmen kívül hagyják - hogy munkáikat a végtelenségig folytatva lehetne elgondolni. Ez a vád gyakran túlságosan felületes vizsgálat eredménye. Aki az újabb francia irodalom egyik kimagasló alkotását, Proust époszát szeretetteljes figyelemmel végigolvasta, az nem fog ugyan kifelé észlelhető keretet találni, de a részletek tömegéből csakhamar ki fogja érezni a belső váz erejét: a jellemek plasztikusan, élőn és felejthetetlenül bontakoznak ki a látszólag irány nélküli szövevényből.

Franciaország regényirodalmában az utolsó esztendők legnagyobb eseménye Jules Romains «Les Hommes De Bonne Volonté» című munkája, hat kötetben. A jelenkor sok vázlatos, túlságosan pillanatfelvétel-szerű könyve után ez majdnem meglepetés, mert itt kidolgozott karaktereket találunk. A szerző előszavában védekezik ugyan a «filmstílus» vádja ellen; de a rövid és nagyon realisztikus képek eleinte mégis erre emlékeztetnek. Nem csoda, ha szédület fog el: «Október 6-án», alighogy a párizsi utca általános képét kezdtük szemlélni, máris egy szép színésznő lakásába pillantunk be kora hajnalban, hogy onnan hirtelen áttérjünk egy katholikus nemesi család reggeli tevékenységeihez; de itt sem időzhetünk. Látjuk közben a Párizs felé száguldó vonatokat, utasaik lelkiállapotát, politikai felfogásait figyeljük; ekkor már kezd kibontakozni a város egy külső negyedében a geniális gonosztevő Quinette hajmeresztő története, aki az életöröm legmagasabb fokát egy hidegen megfontolt gyilkosság révén éri el. Tovább - fel kell ugranunk egy autobuszra (akkor még hallatlanul érdekes újítás), hogy az ifjú szobafestő Wazemmes első szerelmi kalandjának tanúi lehessünk; politikai vitákon, a női divat legújabb eseményein és számtalan más szövevényen keresztül haladunk előre. «Filmstílus» - ez a meghatározás túlságosan sekély; mondjuk inkább, hogy a szerző nagyszerűen eltalálta azt az elbeszélő módot, mely legjobban megfelel egy fejlődő metropólisnak a technika békétlen korában. Hiszen az egész emberi organizmus kénytelen új egyensúlyt és ritmust találni; lelkünk antennái okvetlen másként működnek - és a regényírótól is mást kívánnak - mint az autó, telefon, rádió stb. feltalálása előtt; az írói architektúra szabályai is beláthatatlan átalakulásokon mennek keresztül.

Nem a leírás részleteiben tapogatódzunk, mint amikor Proust került először kezünkbe, hanem mintha inkább a szereplő emberek tömege, tetteik sűrűsége lenne az útvesztő. De már az első kötetben sejteni kezdjük Jules Romains hősének körvonalait. Ez az ezerlelkű, óriás, gyakran ijesztő, hol beteges hajlamú, hol álmodozó, idealista, fiatal és mégis halálra fáradt, emlékek súlyától meggyötört, titokzatos és mindig fenyegető lény maga Párizs, a hatalmas város 1908 körül. Akkor is, mint most is, minden népnek és az élet minden rügyezésének, virágzásának és bizarr kinövésének hazája. Jules Romains könyvében felidézi azt a lázas hangulatot, mely 1908 körül a fiatalokon, az egész francia politikai életen uralkodott: a világháború kezdett többé-kevésbé elkerülhetetlen fenyegetéssé válni az emberek öntudatában. - A nagyváros légköre sokféle áramlás titokzatos harctere. Amint egyes alakok merengését követjük, megdöbbentő élénkséggel felélednek Párizs hajnali, napfényes, esti és éjszakai álmai.

Jules Romains jellemei nagyrészt típusok; ez természetes: a könyv belső törvénye megkívánja, hogy minden egyéniség és jelenet lehetőleg tömören, telített oldatban nyujtsa a város egy-egy megnyilvánulását. Keresztmetszet Párizsról; - és az író geniális voltát legjobban bizonyítja az a tökéletes elfogulatlanság, mellyel minden réteget átvilágít, napfényre hozva még azokat a legsötétebb vágyakat, tetteket is, melyek festésére talán eddig nem akadt elég merész vállalkozó. Sötét az egész kép - ez tagadhatatlan; de hogyan lehetne optimista az, ki a nagyvárost kívánja megmutatni, nemcsak kívülről, hanem mint élőlényt, mélységet, és mint az elkárhozottak tanyáját is?

A nemi probléma erősen, sőt mondhatjuk túlnyomóan foglalkoztatja a szerzőt: ez a beállítás a munka majdnem minden részletén észrevehető, sokszor túlzott őszinteség vagy beteges gyötrődések alakjában is. Korunk egyik gyengéje? - vagy talán csak Párizs pszichózisa? Mint ilyen szervesen összefügg a regény jellegével. Jules Romains a legújabb kor tudományos precíziójával, mintegy mikroszkóp alatt megnagyítva - de meg kell hagynunk: mesteri színerővel - részletez némely kínos biológiai valóságot. A munka túlságosan értékes ahhoz, hogy bizonyos francia ponyva-irányzatokra célozhatnánk. Inkább Zolára gondolunk; az ő befolyása, valamint a nagy orosz realisták hatása kétségtelen. Erősen foglalkoztatja Jules Romains-t a szocializmus és kommunizmus különféle irányzata is, amint azok a háború előtti Párizsban többé-kevésbé rejtett módon kísértettek. Politikai viták sok helyet foglalnak: ezek kissé szárazak, mesterségesek. Az író beszél és közben néha megfeledkezik jellemei kialakításáról a teória kedvéért. Ezzel ellentétben szerelmi jelenetei drámaiak, frissek: formáló ereje itt új fényt nyer és elhisszük, hogy (művészi értelemben) valóságot, élő embereket látunk. Stílusa tiszta, ropogós (párizsi!), sohasem fárasztó; azon írók közé tartozik, akik a nyelvet megfiatalítják és fejlesztik.

Felfogásban, formában és a tárgy megválasztásában teljesen újszerű, merész és sokoldalú vállalkozással állunk szemben. Végleges ítéletet egyelőre nem mondhatunk, miután még számos kötet fog megjelenni. A szerző utószavában figyelmeztet, hogy az első részt (4 kötet) tekintsük bevezetésnek. Minden egyes kötetnek van kimondott egyéni jellege, ami a szellemes címekben is kifejezésre jut. «Október 6.» (Le 6 Octobre) gyors áttekintést nyujt, mintha Párizs arcát száguldó autóról látnánk meg először. «Quinette bűne» (Le crime de Quinette) - ez a nagyon drámai alakítású kötet hasonlít leginkább a modern regény szokott - bravúros, bár kissé rikító - alakjához. «A gyermeteg szerelmek»-ben (Les amours enfantines) váratlanul gazdagodik a kép fény-árnyék játéka; színes álmok váltják fel az események tömör sorozatát. «Párizs Érosá»-ban (Éros de Paris) legtöbb a költői lendület és finomság. Az a crescendo, mely a harmadik kötetben volt először tisztán kivehető, itt mindinkább fokozódik és kitünő átmenetet képez a két (eddig) utolsó kötet széles akkordjaihoz. A szétdaraboltság, a nyugtalanító embertömeg lassankint csoportokká alakul át, mely csoportokból, újabb és mélyebb kapcsolatok révén fokozatosan kiemelkedik az egész párizsi társadalom. «A nagyszerűek» (Les superbes) és végül «Az alázatosak» (Les rumbles) első pillantásra csak gazdag és szegény kapitalista és proletár ellentéte; de Jules Romains elfogulatlan szeme mélyebbre lát, amikor minden rideg elkülönítés ellen tiltakozik és feltünteti a szálakat - a szenvedés szálait -, melyek a két világot titkon összekötik. Érezzük, hogy az író az «alázatosak» életét nézi különös szeretettel és megértéssel. Szerinte előbb-utóbb mindenkinek «választani kell» a két világ között; ő az alázatosakat választotta. Ebben a két utolsó kötetben végignézzük a pénz mozdulatait, a nagy vállalkozások kialakulását, a katholicizmus válságát, a forradalmi propagandát - mindez egy-egy tipikus jellemben összpontosítva. Megrendítő a külvárosi nyomortanyák leírása. A nem-franciának némileg távolesők és homályosak egyes belpolitikai bonyodalmak. Közben egy francia pár londoni utja - és egy Párizsba érkező angol utijegyzetei kimutatják a két faj gyökeres ellentétét; az utóbbi fejezetben a szerző finom iróniája és humorérzéke feltünő. Egyúttal Párizst megint egészen új világításban látjuk meg.

A hat kötet elolvasása után már nem kérdezzük: hát hol a cél, merre utazunk? Megértettük, hogy a cél maga az út, mely a legkegyetlenebb realizmuson keresztül is előre visz. Adjuk át magunkat, amint az író olyan szépen mondja, a «nem-ellentállás» megváltó érzésének, ne forduljunk el gyáván semmitől. Ne féljünk, hogy ez az éleslátás szűkítené, sivárrá és józanná tenné a világot, mert «vannak titokzatos tájak, melyeknek ellentállása örök».