Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám

JOÓ TIBOR: EGY ÉVFORDULÓRA

Habent sua fata libelli. És a legtöbbjüknek az a sorsa, hogy igazi jelentőségüket jóval azután nyerik el, miután megjelentek az emberek szellemi életében, hogy alakító munkájukat megkezdhessék. Évek telnek, a fehér papirosra nyomott betűk változatlanul ugyanazok, mint a megszületés pillanatában s az esztendőkön keresztül, amíg e lapokat kezek és kezek forgatták végig. Ám a könyv nem ugyanaz már. A könyvet másnak látjuk ámuló szemekkel, megnőtt előttünk, esetleg összezsugorodott, talán különc és hatástalan kísérletnek tűnik fel egy valamikor világrengetőnek szánt munka, de talán megdöbbentően tárul elénk, hogy mit mívelt életében. Sokszor talán nem is ő mívelte azt, vagy legalább is nem csupán ő, de valami különös konstelláció folytán az ő szándéka és a történet alakulása olyan egyezést mutat, hogy alakja megnövekedve mered fel a história háttere előtt.

Gobineau gróf könyve a fajok egyenlőtlenségéről ime most, nyolcvan éves korában érte el jelentősége teljét, amikor Németországban olyan világnézet került politikai hatalomra, amelynek leglelke a fajok egyenlőtlenségének hite. E tételből levont következtetések nem igen egyeznek Gobineau és a nacionálszocializmus gondolatrendszerében, ám magának a tételnek az egyezése olyan jelentőségre emelte a francia gróf könyvét, hogy meg sem várjuk a szokásos kerek évtizedek leteltét, hanem egy kis elsietett centennáriumot rendezünk széltében Európában, hogy - valljuk be - időszerű megjegyzéseket fűzhessünk a Gobineaunál és Hitlernél közös tétel problémájához.

A probléma kétségtelenül a legsulyosabbak közé tartozik mindazok között, amelyek nemzedékünket gyötrik, már puszta felmerülésével is. És felmerülése csak egyik jelensége annak az általánosabb jellegű betegségnek, amely meglepte az emberiséget váratlanul és minden logikát megcsúfoló módon. Ez az ekszkluziv fajelmélet oda tartozik korunk többi szeparációs, izolációs törekvései közé. Valami tébolyodott elzárkózási mánia ez, csigaházba vonulás és a strucc rémülete, egészen meglepő és érthetetlen ma, amikor - milyen közhely ez már! - a modern technika vívmányai folytán az egész földkereksége valódi eleven egységgé vált és az egész emberiség tényleges egyetlen közösséggé. «Jobbjaink» - amint mondani szokták - bizton számítottak rá, hogy az emberiség csoportjai közt egy eddig páratlan integráció jön létre, egy egészen újértelmű internacionálizmus, amely nem pusztán eszme és szándék, hanem valóság és a továbbélő névleges elkülönülések határai felett is uralkodik. Annál is inkább létrejön, vélték, mert a háború döntő bizonyságot szolgáltatott kivánatossága mellett. És ime körülfog bennünket egy minden téren megnyilatkozó olyan izolációs őrület, amelyhez foghatót még alig látott a történelem. Mintha az emberiség megrémült volna a feltáruló roppant dimenzióktól és buvóhelyekre húzódott volna, amelyeket most hasztalan ostromol az egység, az együttműködés, a szolidaritás természetes törekvése.

Nem kétséges, hogy az emberi fajok közt különbségek vannak. De hogy ez a másfajtaság egyben értékbeli egyenlőtlenség-e, azt csak akkor tudnánk eldönteni, ha rendelkeznénk egy objektív mérőeszközzel. Természetes, hogy mindenik faj önmagát tekinti az ideálnak és saját eszményeiből szerkeszt egy mértékadó értékrendszert, de ez, bármily hatalmas ösztönző erővel rendelkezik is a faj életében, csak szubjektív bizonyosságú és csak egyik arcát jeleníti meg az egyetemes, örök embernek. Azután ott van aggályként a «tiszta faj» teljes illuzió volta, a fajok kibogozhatatlan összekeveredettsége, és ott van a fajok fejlődésképessége. Az európai kulturáltságot vesszük mértékül? Dehiszen azok a népek, amelyek ma büszke homlokkal hordozzák, valamikor reménytelennek látszó barbárjai voltak. A világ uralma? Ugy-e tudod, európai, mi készül keleten?

Egyetlen egyetemes értékmérő állítható fel: a tiszta humanitás eszménye. Ez pedig az a norma, amely a szellemi értékek lankadatlan, heroikus szolgálatát írja az ember elé. Azt mondhatjuk, hogy az ember nem születik, hanem azzá lesz. Azzá lehet, ha kemény követelményekkel lép föl önmagával szemben, ha többre, magasabbra akarja emelni magát, mint egyszerű természeti mivoltja, ha túl akar emelkedni önmagán és teremteni akar önmagában és önmagából, befele a lelkébe és kifele a világba és életbe. Ez a mérték azonban fölötte áll a fajok határainak, mert minden teremtett ember megütheti, bárminő nép körében ringott bölcsője. Ez a mérték nem ad kiváltságot egyetlen fajnak sem, ellenben valódi és szembeszökő egyenlőtlenséget létesít az emberi nemen belül, azt éles vonallal két félre osztja.

Úgy véljük, hogy az «Inegalité» megjelenésének nyolcvanadik évfordulóján nem lesz alkalomszerűtlen, ha nem a fajok egyenlőtlenségének annyira vitás kérdéséről beszélünk, - hiszen mindnyájan annyit hallottunk róla, - hanem erről a másik, valódi egyenlőtlenségről emlékezünk meg, amelynek már szintén van irodalma, ha nem is olyan bőséges, és amely alighanem súlyosabb és végzetesebb problémája a történetnek, mint a faji kérdés.

Itt nem a zseni kérdéséről van szó, nem azokról a ritka nagy alkotó géniuszokról, akik korszakhatároló magassággal emelkednek ki az emberiség átlagából, hanem arról a tényről, hogy az átlagos színvonalú emberek között is vannak, akik normák és ideálok, s vannak, akik silány ösztönök szerint élnek. A homo humanus és homo vulgaris genuin különbségéről van szó. Arról, hogy egy magasabb és egy alacsonyabb szellemiségű élőlény-faj él egymással összekeveredve, de egyedeiben élesen megkülönböztethetőleg. S ez az összekeveredettség és a két faj viszonya rendkívül aggasztó jelenségeket és súlyos problémákat állít a történet, különösen pedig a ma története felett gondolkodó elé.

Ezt az értékbeli egyenlőtlenséget természetesen mindig érzékelte az emberiség, etikai és szociális értékelő magatartásában kifejezésre is juttatta különbségtételét, sőt nem ritkán vallásos világképébe illesztette a «kiválasztottak» faját a selejtessel szemben. Azt kell mondanunk, hogy a kulturát teremtő minden időbeli emberiség öntudatának mélyén ott volt ennek a dualizmusnak erős érzése. Az értékek, a szellem, a logos, az istenség, egyszóval az emberi magasabbrendűség elhivatottjai és beavatottjai hogyne érezték volna kiválóságukat az alacsony vegetatív életforma felett. És az ősi ösztön kezdetben azt is megsúgta, hogy itt áttörhetetlen, feloldhatatlan ellentét van: az egyik fajban megvan valami, ami a másikból hiányzik. A platoni mithosz szárnyas lova a lélek fogatában. Az emberi szellem történelmének legszebb fejezete lenne, ha valaki összegyüjtené ennek a sejtelemnek a kifejezéseit. Csak később és csak itt-ott, bizonyos kulturális viszonyok között, bizonyos rendkívül tiszteletreméltó és megható, de nyilvánvalóan illuzórius gondolatkörökben - mint például a XVIII. századi európai felvilágosodás korában - merült fel az a hit, hogy a nevelés a legsilányabb lélek számára is képes megnyitni a szellem birodalmát. A XIX. század egész kulturája aztán az emberi nem egyenlőségének a meggyőződésén épült fel. Szórványos előfutárok után a mi századunk tudománya döntötte meg ezt a hitet. Ezek a vizsgálatok, amelyek a biológia, a lélektan és a szociológia terén folytak le, hogy aztán általános filozófiai világképekben is helyet foglaljanak, ama ősi sejtelmet igazolták és kimutatták, hogy döntő strukturális különbségek vannak az emberek között érték dolgában.

Az elsők között volt a magyar Apáthy István, ki 1912-ben adta ki tanulmányát, «A fejlődés törvényei és a társadalom», amelyben éles különbséget tesz a silány és a kiváló ember között, s az utóbbiban ismeri fel azt a mutatio-t, amely az emberi nemet a fejlődés útján előre lendíti. Tehát a strukturális különbséget szilárd biológiai alapokhoz köti, illetve azokkal magyarázza, azokra vezeti vissza. Így a kiválóság rendszerében határozott értelmet kap. «A haladást - írja - az alkalmazkodás ellenére is, az egyes embernek az a lelki szükséglete eredményezi, mely őket a mindig jobbnak, a mindig nemesebbnek elérésére sarkalja.» Rendkívül figyelemreméltó, mert a későbbi külföldi irodalomban is minduntalan felbukkan, az a megállapítása, hogy a fejlődés motívuma távolról sem a szabad verseny, sőt az éppen a hátráltatója, mert annak mostoha viszonyai között csak a silányabb, tehát kisebb igényű lények maradnak a végén életben, a kiválóbb, finomabb szervezetek elpusztulnak. A fejlődés, mondja, a természetes kiválogatódás útján halad előre, a mutációkban. Ezek a kiváló emberek hivatottak a vezetésre. És kemény szavai vannak az olyan egyenlőségi tendenciák részére, amelyek «leszorítják az egyenlőség szent nevében a legjobbakat.» Ez az egyenlőség csak egyformaság, amely végzetes az emberiség életére. Ismételten sürgeti, hogy a «jobbak» legyenek a vezetők, s az igazi egyenlőség szerinte éppen azt jelenti, hogy mindenre való tekintet nélkül a megillető helyre engedi a jobbakat.

Még határozottabb és filozófiailag megalapozott elmélet nagy bölcselőnké, Böhm Károlyé, ki ugyanebben az időben «Az ember és világa» negyedik kötetében két élesen elkülönített tipusba sorozza az emberiséget. Messze vezetne fejtegetéseit részletezni, - megtettük ezt más helyen - e pillanatban elegendő röviden annyi, hogy ő az egyik tipust szenzuálisnak nevezi, a másikat intellektuálisnak, vagy Dessoir-ral Zeugungsmensch-nek és Leistungsmensch-nek, és tagadja, hogy az alacsonyabb tipus felemelkedhetne az igazi értékek birodalmába. A szociális következményeket így fejti ki: az alacsonyabb tipus egyedei «a rabszolgaságra predesztinált természetrajzi formák; nem ők szabják meg a cselekvés tervszerűségét, hanem az intellektuálisak. Ezért ezek azok, amelyek uralkodókká lesznek a társadalomban is. Ezzel semmi jogtalanság nem esik az alsóbb fokúakon; ők csak azt a területet lepik el, mely őket kozmikus értékük szerint megilleti. S minden absztrakt egyenlőség hangoztatása ezen nem változtat.»

A mai kor gyermeke rezignált irígységgel olvashatja ezeket a büszke és nyugodt sorokat: a magasabb típus uralkodó a társadalomban. Hiszen éppen az teszi szorongatóan időszerűvé a kérdést, hogy ma már távolról sem lehetünk olyan biztosak ebben. Három könyv fekszik előttünk az utolsó tizenkét esztendőből. A föld három sarkán jelent meg. Amerikában, Spanyolországban, Németországban. Stoddard: Lázadás a civilizáció ellen, Ortega y Gasset: A tömegek lázadása és Spengler: Az ember és a technika, amelyben a kezek lázadásáról beszél. Mind a három könyvet a rémület sugallja, hogy az az «alacsonyabb természetrajzi forma» kezd uralomra jutni a társadalomban. Kétségbeesetten ismerik fel, hogy a vezetés kicsúszott az elit kezéből, az igazi kíválóság, a szellem, az ideálizmus, a felelősségérzet megcsúfoltan szorul ki a társadalom fórumairól, és ha nem következik be jobbrafordulás, akkor a kultúra menthetetlenül elpusztul. Mind a hárman ebből a felismerésből indulnak ki, s mind a hárman, a legkülönbözőbb utakon bár, arra a két végeredményre jutnak, amelyre korábban a két magyar tudós jutott. Az egyik az, hogy a civilizáció kedvezett a silányabb emberanyagnak a maga kényelmével, könnyebb életlehetőségeivel és hamis demokráciájával, amelyek nem kívánnak magasabb képességeket s szinte tenyésztették a selejtes emberanyagot. A másik eredmény pedig az, hogy a kíválóság az elithez, a Herrenmenschekhez, a magasabb értékű fajhoz - amint a különböző szerzők nevezik - tartozás erkölcsi minőségtől függ és áthághatatlan szakadékot mélyeszt a két faj közé. Tanulságos, érdekes és izgalmas lapokat idézhetnénk e könyvekből - és még egy sereg hasonló eredményekre jutott könyvből, - de mindből csak azt a sötét benyomást szerezhetnénk, hogy a helyzet alighanem végzetes, mindenesetre sorsdöntő és kérdéses, hogy a világ nem jutott-e ki tudja milyen hosszú időre az «Under-Man» birtokába, s onnan szellem, érték, ideál számüzetik vagy koldus-sorba taszíttatik. Spengler szenvedélyes pesszimizmusa például teljesen reménytelennek hirdeti a helyzetet. A biológus Stoddard egyedül a fajnemesítés remediumában bízik, ha ugyan a fajnemesítést még intézményessé lehet tenni éppen az általa közvetlenül veszélyeztetett, de most uralomra jutott «Under-Man» leküzdésével.

Mi nem vagyunk sem pesszimisták, sem biológusok. Mi nem féltjük a végpusztulástól a homo humanus nemét, mert ha egyszer ki tudott bontakozni a lét hajnalán a vegetatív természeti lét sötétjéből és felérkezett a szellem napsugaras csúcsaira és volt idő, amikor úgy látszott, hogy ő a lét ura, akkor joggal hihetünk törhetetlenül abban, hogy ez a gonosz század is letelik és az elit, a kíválóság, az értékek és ideálok harcosa egykor ismét fölébe kerekedik sötét ellenfelének, végzetes testvérének. Sőt az is lehet, hogy a mai helyzet sem olyan szomorú, mint megdöbbent, szorongó látásunk mutatja. De bármint is legyen, aligha gondolhatunk el Gobineau «Inegalité»-jének évfordulóján időszerűbb gondolatokat, mint azokat, amelyek az emberi nem két fajának ezt a valódi egyenlőtlenségét ölelik körül fájdalmas aggodalommal.

És ez a tény annyi minden súlyos problémánkra feleletet ad. Parlamentárizmus vagy diktatúra? Az elit parlamentje bizonyára jól kormányozna, de éppoly alkalmas lenne a diktatúrára is. Vagy akár az anarchiára. Kollektívizmus vagy individuálizmus? A szellem szolgálata minden időkben egyetlen táborrá egyesített. De ki kívánhatná a csúcsoktól, hogy lapállyá omoljanak alá? Van-e megoldás, míg e két «természetrajzi forma» él együtt? Az antik világ bölcsei is csak álmodoztak ama valódi arisztokráciáról, a jók uralmáról. A történet legmélyebb értelme pedig minden bizonnyal e két nemzet küzdelme, Szent Ágoston nyelvén beszélve, Isten országa polgárainak és a sátán fiainak harca.