Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám
Gobineau gróf könyve a fajok egyenlőtlenségéről ime most, nyolcvan éves korában érte el jelentősége teljét, amikor Németországban olyan világnézet került politikai hatalomra, amelynek leglelke a fajok egyenlőtlenségének hite. E tételből levont következtetések nem igen egyeznek Gobineau és a nacionálszocializmus gondolatrendszerében, ám magának a tételnek az egyezése olyan jelentőségre emelte a francia gróf könyvét, hogy meg sem várjuk a szokásos kerek évtizedek leteltét, hanem egy kis elsietett centennáriumot rendezünk széltében Európában, hogy - valljuk be - időszerű megjegyzéseket fűzhessünk a Gobineaunál és Hitlernél közös tétel problémájához.
A probléma kétségtelenül a legsulyosabbak közé tartozik mindazok között, amelyek nemzedékünket gyötrik, már puszta felmerülésével is. És felmerülése csak egyik jelensége annak az általánosabb jellegű betegségnek, amely meglepte az emberiséget váratlanul és minden logikát megcsúfoló módon. Ez az ekszkluziv fajelmélet oda tartozik korunk többi szeparációs, izolációs törekvései közé. Valami tébolyodott elzárkózási mánia ez, csigaházba vonulás és a strucc rémülete, egészen meglepő és érthetetlen ma, amikor - milyen közhely ez már! - a modern technika vívmányai folytán az egész földkereksége valódi eleven egységgé vált és az egész emberiség tényleges egyetlen közösséggé. «Jobbjaink» - amint mondani szokták - bizton számítottak rá, hogy az emberiség csoportjai közt egy eddig páratlan integráció jön létre, egy egészen újértelmű internacionálizmus, amely nem pusztán eszme és szándék, hanem valóság és a továbbélő névleges elkülönülések határai felett is uralkodik. Annál is inkább létrejön, vélték, mert a háború döntő bizonyságot szolgáltatott kivánatossága mellett. És ime körülfog bennünket egy minden téren megnyilatkozó olyan izolációs őrület, amelyhez foghatót még alig látott a történelem. Mintha az emberiség megrémült volna a feltáruló roppant dimenzióktól és buvóhelyekre húzódott volna, amelyeket most hasztalan ostromol az egység, az együttműködés, a szolidaritás természetes törekvése.
Nem kétséges, hogy az emberi fajok közt különbségek vannak. De hogy ez a másfajtaság egyben értékbeli egyenlőtlenség-e, azt csak akkor tudnánk eldönteni, ha rendelkeznénk egy objektív mérőeszközzel. Természetes, hogy mindenik faj önmagát tekinti az ideálnak és saját eszményeiből szerkeszt egy mértékadó értékrendszert, de ez, bármily hatalmas ösztönző erővel rendelkezik is a faj életében, csak szubjektív bizonyosságú és csak egyik arcát jeleníti meg az egyetemes, örök embernek. Azután ott van aggályként a «tiszta faj» teljes illuzió volta, a fajok kibogozhatatlan összekeveredettsége, és ott van a fajok fejlődésképessége. Az európai kulturáltságot vesszük mértékül? Dehiszen azok a népek, amelyek ma büszke homlokkal hordozzák, valamikor reménytelennek látszó barbárjai voltak. A világ uralma? Ugy-e tudod, európai, mi készül keleten?
Egyetlen egyetemes értékmérő állítható fel: a tiszta humanitás eszménye. Ez pedig az a norma, amely a szellemi értékek lankadatlan, heroikus szolgálatát írja az ember elé. Azt mondhatjuk, hogy az ember nem születik, hanem azzá lesz. Azzá lehet, ha kemény követelményekkel lép föl önmagával szemben, ha többre, magasabbra akarja emelni magát, mint egyszerű természeti mivoltja, ha túl akar emelkedni önmagán és teremteni akar önmagában és önmagából, befele a lelkébe és kifele a világba és életbe. Ez a mérték azonban fölötte áll a fajok határainak, mert minden teremtett ember megütheti, bárminő nép körében ringott bölcsője. Ez a mérték nem ad kiváltságot egyetlen fajnak sem, ellenben valódi és szembeszökő egyenlőtlenséget létesít az emberi nemen belül, azt éles vonallal két félre osztja.
Úgy véljük, hogy az «Inegalité» megjelenésének nyolcvanadik évfordulóján nem lesz alkalomszerűtlen, ha nem a fajok egyenlőtlenségének annyira vitás kérdéséről beszélünk, - hiszen mindnyájan annyit hallottunk róla, - hanem erről a másik, valódi egyenlőtlenségről emlékezünk meg, amelynek már szintén van irodalma, ha nem is olyan bőséges, és amely alighanem súlyosabb és végzetesebb problémája a történetnek, mint a faji kérdés.
Itt nem a zseni kérdéséről van szó, nem azokról a ritka nagy alkotó géniuszokról, akik korszakhatároló magassággal emelkednek ki az emberiség átlagából, hanem arról a tényről, hogy az átlagos színvonalú emberek között is vannak, akik normák és ideálok, s vannak, akik silány ösztönök szerint élnek. A
Ezt az értékbeli egyenlőtlenséget természetesen mindig érzékelte az emberiség, etikai és szociális értékelő magatartásában kifejezésre is juttatta különbségtételét, sőt nem ritkán vallásos világképébe illesztette a «kiválasztottak» faját a selejtessel szemben. Azt kell mondanunk, hogy a kulturát teremtő minden időbeli emberiség öntudatának mélyén ott volt ennek a dualizmusnak erős érzése. Az értékek, a szellem, a logos, az istenség, egyszóval az emberi magasabbrendűség elhivatottjai és beavatottjai hogyne érezték volna kiválóságukat az alacsony vegetatív életforma felett. És az ősi ösztön kezdetben azt is megsúgta, hogy itt áttörhetetlen, feloldhatatlan ellentét van: az egyik fajban megvan valami, ami a másikból hiányzik. A platoni mithosz szárnyas lova a lélek fogatában. Az emberi szellem történelmének legszebb fejezete lenne, ha valaki összegyüjtené ennek a sejtelemnek a kifejezéseit. Csak később és csak itt-ott, bizonyos kulturális viszonyok között, bizonyos rendkívül tiszteletreméltó és megható, de nyilvánvalóan illuzórius gondolatkörökben - mint például a XVIII. századi európai felvilágosodás korában - merült fel az a hit, hogy a nevelés a legsilányabb lélek számára is képes megnyitni a szellem birodalmát. A XIX. század egész kulturája aztán az emberi nem egyenlőségének a meggyőződésén épült fel. Szórványos előfutárok után a mi századunk tudománya döntötte meg ezt a hitet. Ezek a vizsgálatok, amelyek a biológia, a lélektan és a szociológia terén folytak le, hogy aztán általános filozófiai világképekben is helyet foglaljanak, ama ősi sejtelmet igazolták és kimutatták, hogy döntő strukturális különbségek vannak az emberek között érték dolgában.
Az elsők között volt a magyar Apáthy István, ki 1912-ben adta ki tanulmányát, «A fejlődés törvényei és a társadalom», amelyben éles különbséget tesz a silány és a kiváló ember között, s az utóbbiban ismeri fel azt a
Még határozottabb és filozófiailag megalapozott elmélet nagy bölcselőnké, Böhm Károlyé, ki ugyanebben az időben «Az ember és világa» negyedik kötetében két élesen elkülönített tipusba sorozza az emberiséget. Messze vezetne fejtegetéseit részletezni, - megtettük ezt más helyen - e pillanatban elegendő röviden annyi, hogy ő az egyik tipust szenzuálisnak nevezi, a másikat intellektuálisnak, vagy Dessoir-ral
A mai kor gyermeke rezignált irígységgel olvashatja ezeket a büszke és nyugodt sorokat: a magasabb típus uralkodó a társadalomban. Hiszen éppen az teszi szorongatóan időszerűvé a kérdést, hogy ma már távolról sem lehetünk olyan biztosak ebben. Három könyv fekszik előttünk az utolsó tizenkét esztendőből. A föld három sarkán jelent meg. Amerikában, Spanyolországban, Németországban. Stoddard:
Mi nem vagyunk sem pesszimisták, sem biológusok. Mi nem féltjük a végpusztulástól a homo humanus nemét, mert ha egyszer ki tudott bontakozni a lét hajnalán a vegetatív természeti lét sötétjéből és felérkezett a szellem napsugaras csúcsaira és volt idő, amikor úgy látszott, hogy ő a lét ura, akkor joggal hihetünk törhetetlenül abban, hogy ez a gonosz század is letelik és az elit, a kíválóság, az értékek és ideálok harcosa egykor ismét fölébe kerekedik sötét ellenfelének, végzetes testvérének. Sőt az is lehet, hogy a mai helyzet sem olyan szomorú, mint megdöbbent, szorongó látásunk mutatja. De bármint is legyen, aligha gondolhatunk el Gobineau
És ez a tény annyi minden súlyos problémánkra feleletet ad. Parlamentárizmus vagy diktatúra? Az elit parlamentje bizonyára jól kormányozna, de éppoly alkalmas lenne a diktatúrára is. Vagy akár az anarchiára. Kollektívizmus vagy individuálizmus? A szellem szolgálata minden időkben egyetlen táborrá egyesített. De ki kívánhatná a csúcsoktól, hogy lapállyá omoljanak alá? Van-e megoldás, míg e két «természetrajzi forma» él együtt? Az antik világ bölcsei is csak álmodoztak ama valódi arisztokráciáról, a jók uralmáról. A történet legmélyebb értelme pedig minden bizonnyal e két nemzet küzdelme, Szent Ágoston nyelvén beszélve, Isten országa polgárainak és a sátán fiainak harca.