Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · FIGYELŐ

KÁRPÁTI AURÉL: ŐSZI SZIVÁRVÁNY
Schöpflin Aladár új darabja a Nemzeti Szinházban

Nemcsak életünk útja vezet tévedések rejtett csapdáin keresztül. Olykor legszubjektívebb érzéseink is megtévesztenek mibenlétük valósága és igazi jelentősége felől. A lélek érzelmi rétegei alatt akárhányszor titkos szakadékok rejtőznek, amelyek fölött gyanutlanul járunk. Mígnem egy nap megindul a földomlás, bekövetkezik a katasztrófa s csak a mélységbe zuhanva eszmélünk rá, - legtöbbször keserves szenvedés árán - hogy a tragikus csalódás oka bennünk rejlett: tévedésben voltunk önmagunk felől, nem ismertük fel saját érzésünk alján a lappangó, tudatalatti erőket.

Így eshet meg például, hogy egy apa, akinek fia elesett a harctéren, nőül veszi annak menyasszonyát s évekig formális házasságban él vele, szentül meg lévén győződve arról, hogy elhatározását egyedül az apai szeretet, a legnemesebb szándék, a jóvátétel vágya sugallta. Hiszen a fiatal leány szíve alatt hordja a halott vőlegény gyermekét s az öreg Gotthárdy éppen azért szánja rá magát a különös házasságra, hogy törvényes nevet adjon megszülető unokájának. Ő legalább ezt hiszi. Őszintén és becsületesen. Álmában se merne arra gondolni, hogy tiszta és önzetlen érzelmei fonadékában ott bujkál a rokonszenvnek egy olyan «gyanus» szála is, amely veszedelmesen hasonlít a szerelemhez. Még hozzá a legönzőbb szerelemhez, (különben: melyik nem az?) mert hiszen abban a pillanatban, amikor az öregúr észreveszi, hogy felesége másba, egy hozzáillő fiatalemberbe szerelmes s egyre boldogtalanabbnak érzi magát ebben a névleges házasságban, egyáltalán nem hajlandó lemondani róla. Mindenáron meg akarja győzni feleségét, de főkép önmagát arról, hogy őt csupán a fia emléke iránt való hűség és kegyelet érzése vezeti ragaszkodásában. S csak akkor mer szembenézni önmaga előtt is titkolt, rejtegetett, letagadott szerelmével, amikor már a kimondott szó kényszeríti rá, amikor a lélek-tárna beszakad s neki nincs többé mibe kapaszkodni.

A gnóti szeauton ősi-örök intése ezen a nem mindennapi történeten keresztül kap mai formát s válik általános emberi érvényű drámai motívummá Schöpflin Aladár új darabjában, amelynek három borongó felvonását könnyeken megtörő rezignáció visszfényeként fogja át a költői jelkép: az őszi szivárvány, egy öregedő férfi be nem vallott szerelmének kigyuló s lassan kihunyó, alkonyi sugárzása. A legfinomabb és legbensőségesebb lélek-drámák magvát hordozza magában ez az épp oly szerencsés, mint irodalmi igényű koncepció. S ha talán a darab kitünő írója - veleszületett bíráló hajlama és szenvedélyes boncoló tehetsége szerint - a külső történés izgalmas megfeszítése helyett, inkább a belső analízisre, a pszichológiai részletrajz alaposságára, az önismeret nyomán járó erkölcsi átalakulás felmutatására veti is a hangsúlyt, azért nem marad adósunk az ibseni fanyarságú mag kicsiráztatásával sem. Drámai koncepcióját ki is alakítja, meg is valósítja, s olyan szuggesztívvé teszi, hogy az Őszi szivárvány minden színárnyalatának halk változásához odaköti a néző érdeklődését. Ebben nagy segítségére van a logikus gondolkodó ökonomikus szerkesztő-ereje és szintetikus látásmódja. Nem pusztán a történet hangulat-rokonsága kapcsán említettem az imént Ibsent. Schöpflin új darabja gondos felépítésében az analítikus dráma nagymesterének művészi módszeréhez igazodik. Nemcsak azzal, hogy a mese nagyrészét már a darab indulása előtt lejátszatja s tulajdonképpen a végső leszámolást, vagyis a legsűrítettebb drámai helyzetet vetíti elénk a három felvonás folyamán, (ezt elvégre mások is megteszik) hanem legfőkép az expozíció szaggatott előrevitelével, a mult felfejtésének drámai lüktetésű fokozásával. E tekintetben érdekes megfigyelni az első felvonás «elbeszélő» pontjait, amelyek egyáltalán nem hatnak epikusan, mert mindig valóságos külön kis helyi konfliktusokon keresztül buggyantják elénk a multra vonatkozó, szükséges mondanivalókat. S az előremenésnek és visszafordulásnak ez az egyidejűsége végigkísérhető tovább is, szinte az egész darabon. Hogy Schöpflin itt milyen komplikált, nehéz feladatot oldott meg, csak az tudja igazán méltányolni, aki próbálkozott már az ibseni technika alkalmazásával.

Eseményekben nem túlságosan gazdag az Őszi szivárvány. Helyenkint talán figuráinak eleven élete sem terjed túl történetük határain. Bizonyos azonban, hogy ezért cserébe olyan komoly választékos, előkelő írói értékekkel kárpótol, amilyenekkel mostanában magyar színpadon ritkán találkozunk. Az Őszi szivárvány, azontúl, hogy a kiváló írónak legsikerültebb színpadi műve, jelentős értéket képvisel az új magyar dráma java termésében is.

Igazi kamaradarab ez. Szordinós hangja, dialógusainak közvetlensége, felszíneinek árnyalt skálája nyilván kifejezőbben is érvényesült volna egy kis színház akusztikájában. Ami azonban korántsem jelenti azt, mintha a Nemzeti nagy színpadán s a bemutató stílusos előadásában elvesztek volna az Őszi szivárvány meleg, lirikus finomságai. Áll ez elsősorban a jól összehangolt együttes főszereplőjére, Kürti Józsefre, akinek Gotthárdy-alakítása a bensőségesen átélt, markáns emberábrázolás remeke volt. Az öregedő férfi egy-egy gesztusban, oldalpillantásban, elcsukló szóban kiütköző szenvedélyét és restelt ellágyulását, majd élesen felcsattanó, kemény-mogorva indulatát a nagy művészet hiteles vonásaival ruházta fel s tette emlékezetessé. Mellette N. Tasnády Ilona, a sokáig lefojtott életvágy egyre határozottabb megéreztetésével, mintegy a darab ellenpontos aláfestését adta meg. Kitünő volt a nevelőanya nehéz szerepében D. Ligeti Juliska, aki ösztönös ízléssel és mérséklettel kerülte el a kétoldalú engedékenység kényes helyeit. Ághy Erzsi és Lendvai Márta sok friss színfolttal derítette fel a darab kissé komor alaptónusát, Abonyi Géza pedig a szerelmes, fiatal orvos rokonszenves figuráját keltette meggyőzően életre.

Galamb Sándor gondos, helyenkint túlgondos rendezése egységes stílustartásra törekedett.