Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · FIGYELŐ

Tolnai Gábor: AZ ERDÉLYISÉG FORDULÓJÁN

Schöpflin Aladár Erdély magyar irodalmi élete c. könyvem kapcsán írott cikkében [*] azt a konklúziót vonja le, hogy az erdélyi irodalom, első korosztálya után, talán visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba, «s helyreáll a régi állapot, mikor lesznek, mint mindig erdélyi irók, de senki sem fog erdélyi irodalomról beszélni. Csökkenőben az erdélyi írók külön erdélyisége. Az első tételt “erősíti az is, hogy ma az erdélyi irodalomnak nincs succrescenciája." A legfiatalabb, már Erdélyben felnőtt nemzedék nem mutat az előző korosztályhoz fogható írói képességeket, inkább szociális és kultúrális munka felé fordul.

I. Szemlér Ferenc, ennek az új erdélyi korosztálynak egyik tagja hozzászól Schöpflin cikkéhez [*] és részben félreértve, kategórikusnak fogja fel Schöpflinnek az erdélyi irodalom jövőjére vonatkozó feltételesmódú kijelentését. Bizakodva ír az erdélyi literatúra új útjáról, melynek - neveket is sorol fel - vannak reményekre jogosító poétái, elbeszélői és esszéistái.

A vitát voltaképen az én munkám problémafelvetése indította el és így kötelességemnek tartom, hogy magam is hozzászóljak a kérdéshez.

Az erdélyi magyarság szellemi élete kétségtelenül új állomáshoz érkezett el. Szellemi életet mondok tudatosan és nem irodalmat, mert ha csupán az irodalmat figyeljük s nem tekintünk a szélesebb tartalmú, teljes szellemi életre, egész más és talán pesszimisztikus eredményeket vonhatnánk le. Az elszakítás utáni Erdély magyarságának minden szellemi produkciója irodalmi területen nyilatkozott meg. Az a nemzedék volt ez, mely még a régi, magyar uralom alatti Erdélyben nevelkedett fel. Erdélyt még nem kultúrális egységnek, csak földrajzi fogalomnak tanulta ismerni. De az elszakítás utáni önmagárautaltságuk, a régi autonóm Erdélyt felidézve, kitermelte a kultúrális egység Erdélyének tudatát, ami az unió óta teljesen feledésbe ment. A sokat emlegetett transzilvanizmus gondolata volt ez, amely Trianon előtt, évtizedek óta, az erdélyiek gondolatvilágában sem élt már. A transzilvanizmus gondolatát igen sok romantikus elem is támogatta. Szinte mitológikus színezetet nyert ez az eszme az erdélyiek tudatában. Olyan jelenség volt, amely szinte a semmiből született meg, de annyit emlegették, hogy lassan teremtő erő bontakozott ki körülötte.

Erdély kultúrális autonómiájának tudata volt az, ami a modern magyar irodalom stíluselemeivel támogatva, alapja lett néhány olyan munkának, a sok selejtes mellett -, melyek azóta már az egyetemes magyar irodalomnak is közkincsévé váltak. Ebben a sorsszerűség teremtette irodalmi tudatban született meg A fekete kolostor is, bár sem mondanivalóban, sem stílusban nincs köze a transzilvanizmushoz.

Ezt a romantikus, mondhatnánk szubjektív transzilvanizmust, mely mint említettük - szinte kizárólag irodalmi síkon élte ki magát, új nemzedék s új törekvés kezdi átformálni. Ez a nemzedék már az elszakított Erdélyben nevelkedett fel, s kezd tudatára ébredni a román uralom alatti magyarság sajátos szellemi kötelességeinek. (Könyvem utolsó fejezetében részletesen kifejtem ezt.) Dolgozik irodalmi területeken is; I. Szemlér Ferenc névsora is emellett tanuskodik. De ez a névsor még nem cáfolja meg azt a tételt, hogy e nemzedék törekvése nem elsődlegesen az irodalom, hanem kultúrális és szociális munka irányába vezet. Sokkal több közöttük a tudományos hajlandóságú, mint a vérbeli író. Az új generáció írótagjai még be nem teljesedett ígéretek, viszont kultúrális és tudományos téren (etnográfia, szociológia, irodalomtörténet stb.) már komoly eredményekről beszélhetünk. Hisz még azoknak az íróknak jórésze is, akiket Szemlér emleget, az irodalom mellett kultúrális és tudományos munkát végez. Schöpflin Aladár szerint: «az erdélyi írók külön erdélyisége csökkenőben van». Úgy érzem én is: ez így van. De kiegészíteném olyanformán, hogy az első nemzedék romantikus transzilvanizmusa csökkenőben van s mintegy átalakul az új korosztály törekvésében valami objektív transzilvanizmussá. Ez a kultúrális-tudományos irányú nemzedék Erdély igazi megismerésére törekszik. Igyekszik megmenteni az ottani magyarság népi kincseit, szociográfiákat készít, röviden komoly számot vet a történeti Erdéllyel. A szellemi élet teljességét tartva szem előtt tehát nem lehet beszélni a világháború után fellendült erdélyi magyar kultúra hanyatlásáról. Csak bizonyos fokú erőáttételről van szó: a szellemiség szinte kizárólagos irodalmi kifejeződés után most kultúrális és tudományos téren nyilatkozik meg s mellette - legalább is még ma - csak másodlagos szerepe van az új korosztály irodalmi eredményeinek.

 

[*] Erdélyi irodalom, Nyugat, 1934 január 16.

[*] Az erdélyi irodalom jövője, Nyugat. február 16.