Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám

TÖRÖK SÁNDOR: EGY EMBER ELTÜNT A HEGYEKBEN

A káplár - már indulóban - visszaszólt.

- Alszol, hé? Mindjárt felébresztelek!

- Igenis, nem alszom.

- Azért!

Macoveanu káplár elment az őrségekről leváltott legényekkel, s Bogoff, a bulgár, egyedül maradt a Szentgyörgy-kapu alatt. Kicsit még behunyta a szemét, aztán, hogy a lépések eltopogtak a kanyarodó fal tövében, puskáját sarokba támasztotta, lehúzta a bakancsát és megrázogatta.

- Görcs álljon a körmükbe!

Valamelyik bitang vizet öntött a bakancsába. Nem volt nagy baj. A rövid besszarábiai kánikula most adta ki magából a java melegét s a várkapu vastag köveiből dült az áporodott, dohos hőség. Bogoff felhúzta a bakancsot, leült a sarokkőre, a puskát térde közé vette s megpróbálta, úgy félébren, folytatni az álmát, ahogy szokta. Nem volt most sem álmosabb, mint máskor, csak az irtóztató forróság, bevette magát a homloka megé s elbágyasztotta. Ma éjszaka azt álmodta, hogy valahol hazai vidéken - de mintha éppen a karu-mangi-i öböl felé lett volna - halászni tengerre szállott a vén Pantilimonnal, a Marusja apjával. De valahogy, mintha az úgy lett volna, hogy na, ha jól sikerül a fogás, akkor lakodalmat ülnek a lánnyal. Valahogy úgy, mint a mesében, mintha próbatétet szabott volna az öreg Pantilimon, de különben is zavaros volt az egész, mert aranyos ruhát viselt a vénember. Igaz, hogy mezítláb, de gyémántokkal kirakott koronával a fejin. Két csónakon indultak, két hálóval s a lány a partról utánuk integetett. Soha még egy álmában sem jött a lány, ilyen szép, tisztán eléje, mintha csak maga az eleven valóság volna; még sokáig visszanézegetett, ameddig láthatta. Ott állt a lány az Úrsziklája ösvényén, fekete haját lobogtatta a szél, mosolygott, mögötte meg a feszület s ezt jó jelnek vette álmában. A csónak meg úgy repült vele, mintha gép hajtaná, pedig alig mozgott a keze s egyszerre csak nem látta az öreg Pantilimont sehol. A háló meg kivetve, pedig nem tudta mikor csinálta. Éppen felállott, hogy körülnéz, hol az öreg a másik csónakkal, mikor látja szemkáprázva, hogy a tenger csupa, de csupa egy merő arany s ezüst, kárbunkulus, rubint, meg egyéb drágakő. Uramfia! s meríteni akart belőle, hát elnehezedik a hálója. Húzza, húzza inaszakadtából; s hát a háló alján, anyaszűz meztelen gyermek rugdalódzik, s sír, hogy majd elviszi a helyet. Na megijedt - így aludt mindig Bogoff, a bulgár, álmában is lesve az álmát és ébren is álmodozva az igaz - megijedt, mert meztelen, síró csecsemő rossz pletykaságot s bajt jelent. Nyúl a gyerek után, hát abban a pillanatban nem gyerek az már, hanem egy rettentő nagy mátyáshal, de akkora, hogy ő olyant még sose látott. Megörült nagyon, mert hallal álmodni jószerencse. Megmarkolta a kötelet minden erejéből s berántotta a csónakba, összehúzta a háló száját, meghurkolta keményen, azzal már iramodott is a csónakja az aranytengeren által a part felé. Hogy itt hogy volt, mint volt nem emlékezett. De egyszerre csak ott állott az iszonytató nagy hallal Marusja előtt s a lány kacagott és apró, veres csillagvirágokat hullatott szerte és kacagott, úgy kacagott, hogy a fiú felébredt rá. S még akkor is hallotta kissé a kacagást, csak valahogy mégis másformán s most emlékezett: akkor önthették a vizet a bakancsába a gazemberek s röhögtek. Erőltette aztán, hogy tovább álmodja, de nem ment sehogyse, hiába. Nem is tudott egészen elaludni.

Eltette hát ezt, a hallal és elévette a rendes álmát, amit szokott mostanában, a fénykép dolgot. Még így jobban is szeretett álmodni, így félig ébren, mert akkor úgy irányíthatta, ahogy akarta. Az agya már úgy berendeződött erre, hogy elévehette akármikor, menetelés közben, vagy gyakorlaton, istállótakarításon, akárhol. Tett, vett, jött, ment, még beszélt is s közben, magában fűzte-szövögette az álmát, ahogy akarta. Csak egyszer esett meg, hogy Gerosim kapitány dohányért szalajtotta s azt mondta a boltban: - kérek egy csomag másodosztályú fényképet... igen... - egyébként a szolgálatos fele rendre mintha elvált volna a másik felétől.

De legjobb mégis akkor volt, mikor elszunnyadott az osztag. Szerte a vaságyakon fújtak, horkoltak a fiúk s ő egyébbel nem gondolva, csinálhatta a magáét.

Ez a fénykép dolog emésztette most már hetek s hosszú hónapok óta. Nem szívesen aludt, hogy annál többet álmodhasson róla. Erőnek erejével ébren tartotta magát s volt olyan hét, hogy alig aludt egy napravalót, azt is nyugtalanul, felriadozva. Az őszön, hogy bevonult - úgy hozták a csendőrök, szökésből, messze valahonnan Dobrudzsa széléről, ide, a besszarábiai végekre - felhízott az első hónapban. Most megfogyott egészen, bőre megereszkedett, meglappadt s valahogy olyan messzi s tágranyilott a mozdulatlan két szeme.

Az első nekitavaszodott vasárnap délutánon vitte a fényképészhez a szakaszát Macoveanu, káplár. Az a nap... Istenem! A tél eltelt valahogy, jórészt bent a várkaszárnyában, az udvaron, az istállóban. Reggel mosakodás a bádogvályunál, gyakorlat, forró csája, gyakorlat, istállótakarítás, megint gyakorlat, délben káposzta, vagy bablé, délutánonként ülni a teremben, sorban a kopott fapadokon s Gerosim kapitány alá-felsétálva a katona kötelességeiről beszélt, a rangokról, a királyi családról, s hogy miért háromszínű a nemzetizászló, melyik mit jelent, később az ágyú szerkezetét magyarázta hosszan, unalmasan és érthetetlenül. Vlasov, őrmester, a kályha mellett ült egy zsák örökös krumplin s hasán összetette tömpe ujjait, a négy káplár meg egy kisebb padon az asztal előtt. A király képe a falon s a trónörökös, a kályha fölött feszület s odébb, valami naptárról leszakítva, a metropolita szakállas feje. Ha felelni kellett, felugráltak s feszes haptákot vágva dadogtak, egy-egy pofon csattant álmosan. Hetenként kétszer-háromszor énekórát tartott Gerosim kapitány az istállóban. A királyhimnuszra oktatta őket, meg mindenféle indulókra s ezt ő maga szerette a legjobban, úgy látszott. Élvezettel s hangját rezegtetve énekelt, behunyt szemmel. Este parancskiosztás, ima s lefekvés. S reggel, megint előlről. Mindössze egyszer küldték levéllel a huszárlaktanyába, egyszer meg a kórházba vitték, mert a szeme gyulladásos volt. Egyéb semmi.

Na még a levélírás vasárnaponként. Azt remegő szájjal várta, de kínos volt, mert nem fogott a keze hozzá s csak a nyomtatott nagy betűket ismerte, azt ismerik az ilyen tedd ide, tedd oda szegénysorsú népek, mert olyanból nyomtatják ki az urak, hogy mit nem szabad. Hiszen mások is voltak így, a legtöbben. Pokoffsei az orosz, se tudott írni, olvasni s Nikulescu, meg Danila, a besszarábiaiak és még sokan mások s ezeknek mind Csorvási kaparta a leveleket - marosvásárhelyi gyerek, tudott románul, oroszul, bulgárul, még szászul is, de arra nem volt szükség, mert a szászok - hárman voltak az osztagban, egy Szeben vidékéről, kettő Brassóból - a szászok mind tudnak írni. Csorvásinak diktálták hát a leveleket vasárnap délutánonként, aki az ablaknál ült és írt szakadatlanul. A legények ott ültek körülötte, az ágyak szélin s a ládákon sorukat várva. De kínos volt ám nagyon, hogy így... előttük. Mintha... mintha levetkőzne nekik. Mert Marusjának küldötte a leveleket Bogoff, a bulgár, s olyanokat diktált a Csorvási szíveskedő körme alá, hogy ezek, vagy eltátották a szájukat, vagy röhögtek rajta s az úgy fájt, de úgy fájt, hogy majd a melle szakadt ki szégyenletiben. Csak Csorvási nem nevette, még bíztatta is kedves szóval, akárhányszor: mondjad testvér, mondjad. S Bogoff mondta áhítatosra ferdült képpel mondta, bakancsát mozgatva maga előtt: - hull a hó nálunk, Marusja, fehér, bársony csillagocskák hullanak s éjfélre megterítenek itt mindent. S akkor, éppen éjfélkor, parancskiosztástól számítva az ötödik vártánál, kiállok az északi kapu alá és rád gondolok. De olyan erősen gondolok rád, hogy megérzed majd... olyan erősen fogok rád gondolni, hogy a gondolatom kiszáll a fejemből s elszalad hozzád Marusja... s tán még a puskám fája is kirügyezik a melegségtől, úgy szeretlek én tégedet Marusja... - ilyeneket mondott Bogoff, a Csorvási rossz tolla alá, s hogy pénze nem volt, eladogatta a kenyerét a fiúknak, bélyegért s fogyott már, egyre fogyott.

S azon a délutánon, a tavaszon, szakaszokra osztva, bejárták a várost.

- Ez a Mihail Viteazul-utca - magyarázta a káplár, míg végig vitte őket a kis katona-városon - ez itt a rendőrprefektus háza, emez a mozi - színes képek voltak a falán, gyönyörű képek - s a fényképész következett aztán a Ferdinánd király-tér sarkán, a dódéban... Dimitrij Bogoff még sose látott ilyent.

Jack Sohnnak hívták a fényképészt - mint megtudta később - és fehér szakállú kicsi ember volt. Kis fürge varázsló, olyan, mint a Xandi királyról szóló mesében a füvek szentje, aki értette a virágok nyelvét s négylevelű lóhere gyökeréből bájitalt kevert a királynak, amellyel megnyerte Ileána, a pásztorlány szerelmét... igen, olyan... Olyan, mint a tiginai remete, aki a hétszer szent amuletteket osztogatja minden rontás ellen valókat s bűbájos mondásokkal pokol fenekére kergeti az itzkovi mocsarakból kénköves láng képében elébukkanó ördögfiókákat. Éppen ilyen volt Jack Sohn a fényképész, csak zsidó. Szaladozó kis zsidó ember volt Jack Sohn és míg szapora vidám beszéddel tartotta a katonákat, a keze sem nyugodott, a lába sem pihent, a szeme is dolgozott.

- Ide, ide, domnu sergent! Hogy nem sergent, csak káplár? De lehet, hehehe... azért a képen olyan lesz, mintha törzsőrmester volna, hehehe! Szabad a kezet? ezt, így, csípőre! a másikat, a kard markolatára, így, jobban megfogni, bátran! ezt a lábat ki ííígy... tessék idenézni az ujjamra, így ni... egy, kettő, három, rendben is van, gyönyörű lesz, gyöny-nyö-rű! Tessék, tessék katona urak, tessék, lehet folyton folyvást lehet, szép csoportképet, katona urak, szép csoportképet tábortűz mellett, tengerparton, tessék katona urak, lehet, tessék, tessék. - És kattant a masina... a katonák csípőre vágott kézzel, büszkén állottak, zöld erdő legeslegközepén, háborgó tenger partján, a háttérben füstölgő hadihajóval, kezükbe zászlót adott Jack Sohn, szép háromszínű lobogót, ha kívánták, igaz, hogy így valamivel drágább, de megéri, s virágos selyemzsebkendőt lógatott alá a zsebükből, keztyűt húzott a kezükre, fehéret, gulába rakott fegyverek, marcona golyóbisok közé varázsolta őket, kivont karddal - itt a tükör katona urak, tessék frizurázkodni! - a fia ott sürgölődött körülötte, hosszú, vörös kamasz s a lemezeket kisablakon adogatta be a feleségének - rengő mellű, nehézlélegzetű asszony volt ez - s öt perc mulva kiki vihette a kész képet, tiszta boszorkányság.

Semjon, a hosszú besszarábiai, puskával vétette le magát, amint éppen céloz, aztán még egy képet csináltatott Grönerrel, a brassói szásszal, ketten, kezetfogva, meg még egyet Hlaska sergenttel, amint ménkű nagy térkép felett töprengenek, mint valami tiszt urak. Csorvási is csináltatott Kelejannal, az osztag irnokkal, ahogy kis asztalnál ujságot olvasnak, komótosan, mindenki csináltatott, ülve, hasonfekve, az asztalnál, cserép csinált virággal, meg másféléket, mindenki csináltatott s a káplárok és sergentek mindegyikkel levétették magukat, de nem ők fizették.

- Hát te! - Macoveanu káplár rászólt s oldalbabökte kedélyesen, ahogy ott állott elbámészkodva - he?

- Nincs pénzem, káplár úr kérem - s a haja tövéig elpirult Dimitrij Bogoff, a bulgár -, nincsen pénzem.

- Nincs pénzed! Neked sohasincs pénzed! - s Bogoff most már elsápadt és testét kiverte a hideg verejték.

Úgy szégyelte magát, úgy, de úgy szégyelte magát. S elkívánta! Rettentő módon elkívánta a fényképezést. Ha egyet csinálhatna, s haza küldené Marusjának. Többé ki nem szakadt a fejéből a fényképezés! A fiúkét folyton nézegette, ha hozzájutott, vagy az utcákon, ha kiment, a kirakatokat leste. A Sohnét, ahól az ő osztagabeliek voltak kirajzszegezve, s idegenek, huszárok és bakák, szekerészek, meg pilóták is s a nagyüzletet, a fényeset, a Moskovitzét, az Elizavéta-bulvaron, ahol civilek is sokan voltak, nagy urak és menyasszonyok, fehérben, koszorúval, fátyollal s tisztek gálában, olyik lovon - mint Gerosim kapitány is - és a mozi előtt is szeretett állingálni.

Csúfolták, mert csak rongyos bulgár. De nem baj. Hogy nem iszik, még ha kínálják se, nem ízlik neki az ital. Egy kis bablén el van egész nap. Hogy a cigarettavégeket összeszedi az utcán, mert az kell, az igen, a kis füst, az kell neki. De mind-mind nem baj, csak egyszer odaállhatna a masina elé! Elment velük most már minden vasárnapon, mert mindig akadt tíz, húsz is, aki odament s ő velük és nézte nyála csordultáig, hogy hogy illegnek, billegnek a tükör előtt.

- Ha nincs pénzed, te málé - mondta egyszer Macoveanu káplár - hát keríts magadnak valami jó kövér szakácsnét, majd lesz pénzed! - s röhögött s mind a többiek és hátbavagdosták, jaj a szeme sül ki.

Más soványpénzűek a pajtásukkal vétették le magukat, de nem volt neki pajtása. Útban nem volt, egy szalmaszálat keresztbe nem rakott senki elé, de nem lett pajtása egyik sem. Még Csorvási szívelte, de az se úgy, hogy nahát: ez az én barátom.

Állott hát vasárnap délutánonként a bódéban s tátogott. Már ismerte jól a zsidót s a fiát, feleségét, agyában ott állott az egész bódé a masinával, a papírerdőkkel, a rongyzászlókkal s a tábla az aranyrámás tükör felett nagy betűkkel, pirossal cifrázva, hogy: összeg minden rendelésnél előre fizetendő, tisztelettel az igazgatóság. Vagyis Jack Sohn maga.

Így tartott ez egész nyáron át s más semmi egyébre nem gondolt - még a szökésre se - csak erre! Pedig híres szökő volt. Alig tudták befogni a csendőrök s most négy esztendőt kell szolgáljon büntetésből és sose lehet káplár. Négy esztendő! Még három tavasz, három nyár, négy tél, négy ősz. Itt, a várkaszárnya vastag falai között... - s Terente rablóvezérnek híre vert akkor, akiről úgy tudják, a karu-mangi-i öböl tájékán, hogy nem rabló az, hanem Ithos, régi bulgár cárnak az ükunokája, aki a vérei felszabadítására támadott elé a sziklák közül s egyszer fejedelme lesz Dobrudzsának. Így tudta Bogoff is s gondolta sokszor régen, hogy megkeresi a bandáját, közéjük áll. De már most letett erről és szakadjon hetvenhétbe a világ, csak egy olyan képet elküldhessen haza!... Marusjának!

Ült a Szent György kapu alatt, puskával a térde között s a vastag hőség befolyta az agyát. A vére mintha nem is moccanna. Alvó szeme megett megmozdult a karu-mangi-i öböl. Az öböl, amelynek sziklás partján kagylót szedett kölyökkorában, sihederré serdülvén, hálót kötött, legénnyé növekedve, kiszállott a vízre - ezüstös hasú halak fickándoztak a hűsben. S Marusja... vasárnaponkint virágot vittek az Úrszikla feszülete alá, ahonnan messzire látni, nagyon messze a szabad tengerre s az ég is messze van fölöttük, ragyogó messze, nem úgy, mint itt, hogy alig van egy kis bőrhasogató nyár, aztán leszakad az ég szürkén, ólmosan s az ember eléri szinte, ha kinyújtja a kezét utána; még néha jön is, hogy megtámassza két kézzel, mert alároggyan a fejire. Télen szép, nagy csend van az öbölben s a vén Pantilimon kunyhójában jó duruzsolások. Akkor jött az írás, kibetűzte a bíró, hogy ő menjen ide, meg amoda és álljon be ott a király katonájának. De másfelé ment.

Szabad bujdoklásai között - néha elsettenkedett hazafelé s szót váltott a lánnyal - eljutott a Morland messzi tájékára, bejárta az Oltina virágos rétjeit s Rassova környékét, Jenikőin s Kara-Szun is túl elvetődött, fel-fel a Raszim csodatevő vizéig, ahol holdtöltekor pénteki napon, aki a forrásból a szemét megmossa s elémondja a mondást igaz szívvel, az olyan beste halász lesz, hogy lát a víz alatt, mint a hal, meredtre nyitott szemmel.

Akkor fel is állott a sarokkőről ott a kapu alatt, mert a forróság szétveti a fejit, de mindjárt! A puskát hátára vetette s elindult. Óvatosan kussadt a fal végéig, ott lebukott a sáncárokba és gizgazba kapaszkodva osont le a lejtőre, ahonnan átvágott az útra. Tudta, hogy hova megy s mindent. Ha elcsípik, agyonlövik. Szélről, a huszárlaktanya háta megett, kiment a Párisi-útra. Itt biztonságosabb. A kertek alját s a sikátorokat inkább pásztázzák az őrjáratok. Futva szaladt egy-egy kiugróig, vagy mellékutcáig, ott meglapult, körülnézett s elfutott a következőig. Így szaladt vigyázva, saroktól, sarokig. A posta felé elkanyarodóban a Capriorából négy fiatal tiszt fordult ki hangoskodva. Még éppen annyi ideje volt, hogy beugrott a posta kapuja alá. A tisztek ott mentek el előtte majdnem. Egy tüzérhadnagy, Voicu nevű, a többieket nem ismerte, egy kapitány a huszároktól és két bakafőhadnagy. Kevés ital is lehetett bennük, dudorásztak s a hadnagy valami históriát mesélt, hogy a nő egy civillel ült, de ahogy ő odaküldte a névjegyét, meg mi... nem is igen értette Dimitrij Bogoff, csak az villant át az agyán, hogy milyen máskép beszélnek így egymásközt, mint a kaszárnyában. Sose hallott még tiszteket csak így diskurálni. Amint azok elviháncoltak, alig ment két lépést, őrjárat jött szembe, messzi, az út végén. Visszaugorhatott volna a kapu alá, de tudta, hogy oda benéznek. A postán túl a Három-Kecskeközbe futott be, ott lihegett, míg az őrjárat elvonult. Még eggyel találkozott a mozin túl. Azt is megúszta s egyszerre csak ott állott - a bódé előtt. Megverte az ajtót. Bent ijedt pusmogás indult. Mégegyszer odavágott az öklivel. Az ajtó megnyilott kicsit s Jack Sohn szakállas feje megjelent egy pillanatra. De rögtön be is csapta az ajtót s kattant a zár.

- Ki az?

- Nyisd ki zsidó!

- Mit akarsz katona úr?

- Eressz be! - s azzal már be is nyomta a rozoga ajtót. Az öreg mögül sikítva bújt el a kövér asszony - egy ingben volt - s a vörös kamasz is ott állott ijedten. Dimitrij Bogoff becsukta maga mögött az ajtót. Jack Sohn a sarkára állott.

- Mit akarsz? Az őrségért kiáltok!

- Akkor már meg is haltál! - s ráfogta a puskát a bulgár. - Ide álljatok mind a hárman! - mert félt, hogy az asszony az ablaknak kerül s idecsődíti a posztokat. - Ide álljatok elém. Az asszony is! megálltak a puskacső előtt hárman néma riadalomban, csak az asszony fohászkodott fel, idegen nyelven, ahogy egymásközt is szoktak beszélni, de a legény felévágta a puskát s bennemaradt a jajgatás vége. - Fényképezz le!

- Most?...

- Most! Azonnal! Semmi bajod nem lesz! Fényképezz le!

- Éjjel... nem is lehet... nem lehet katona úr, nincs világosság.

- Nincs az anyád! Van neked az a sistergő porod. Láttam! Lámpád is van elég. Egy-kettő, vagy meghaltok! - s olyan rettentő erők feszítették az agyát, hogy már, már azt sem bánta volna, ha nem mozdulnak, de halomra lövi őket. Isten őtet úgy segélje. De mozdultak.

- Hááát... tessék... gyere!

- Szt! Szó se legyen! - s pózba állott a kis asztal előtt. - Adjatok egy cigarettát! - a fiú adott. - Gyufát! - s rágyujtott. Állott. - Tegyétek mögém az erdőt! Meg a tengert! Meg a hajót, meg a várat... meg a zászlókat... mindent tegyetek mögém! - a fiú hordta a holmit s az öreg beigazította a masinát, hozta a fehér port... Vakító láng vágott fel. Kész! Adta az asszonynak s álltak. Az asszony dolgozott a képpel. A legény állott ott, ahol volt a kis asztal mellett - rajta cserép csinált virág, mögötte a festett tengerek, vászonerdők, papirosvárak, rongyzászlók. Szitta a cigarettát. Tele pofával. Így teltek nehéz, érpattantó percek... tán soha vége nem lesz! Az asszony kihozta a képet. Megnézte. Elédesedő gyerekarccal nézte magát, ahogy áll a kis asztal előtt a virággal, jaj, de istenesen gyönyörű. Hát ezt... ezt viszi Marusjának. Haza... Haza!

- Gyertek előttem! - s terelte őket az ajtóig. - Álljatok meg! - keze a kilincsen. - Egy mukkanás ne legyen. Mert visszalövök. Az utca végiről is eltalállak! - Eldobta a cigarettáját a ringy-rongy olajospapírok közé s kilépett. Valami jó nevetés rázta belülről, na ezek!... Még félszemmel látta, hogy valami tüzet fog s a fiú ugrik oda, még néma ijedtséggel - de már futott. A képet szaladtában dugta a kebelibe.

Csak egyenest át a Három Kecske előtt s le, le a patakhoz! Túl... túl a dombok kezdődnek már s az erdő! Mire a patakhoz ért s visszanézett, lánggal lobogott a bódé a rekkenő hőségben - égtek a vászonvárak és a papírhadihajó, a gizgaz tenger s minden, Istenem!... - s hangok verődtek utána... mintha bakancsok topognának messziről - átgázolt a patakon s fel, fel a dombok iránt... bokrok a szélről, fák jönnek aztán s az irdatlan erdő kezdődik... - egy lövés esett - hopp! - fogta a füle, hogy merről! A lovascsendőrök laktanyájából... riasztólövés... de hahó! jöhetnek már, jöhetnek, az erdőben nem lehet lovagolni, az erdő s a hegyek a gyalogemberé, azé. Elérte az első fákat s be az erdőbe! Hahahaaá - irtó kacagások jöttek ki belőle - s rettentő erős örömében odakapott, hogy kilövi a fegyverét! Csak úgy! Kilövi! De vissza is kapta magát, hohó! szükség lehet még a töltényekre s megtapogatta a hasán a táskát a negyven élessel - hohó! szükség lesz még erre, szükség lesz. Egy nyulacska csak akad valamerre. S ha nem, nem. Ád az erdő s a mező ételt, italt. Bogyó, fűféle, minden, terített asztal s tudja ő, hogy mi való embernek, mi nem. Favágók, szénégetők, pásztorok vetnek egy karéj kenyeret, darab sajtot, korty tejet, ó! jók az emberek, Istenem, be jók! Mindez csak átfutott rajta, míg loholt beljebb, beljebb az erdőbe - valami madarat felriasztott s az csipogott - aludj madár, aludj, ne félj semmit... hazafelé indul Dimitrij Bogoff a fényképpel, hazafelé, ne félj.

Ment, mint a szél, úgy futott, nagy bizakodásában - hóhahó! - alusznak a madarak szerte. Majd reggel felébrednek s vidám nótába fognak hehehe. Ismerős föld ez itt s ismerős a madarak füttye s virágok bólogatnak elibe, titokzatos csavargók jelei a fák kérgén, ismeri s tudja merre menjen, ahol a fák dereka mohos, arra van észak, éjszaka meg a csillagok... Itt az Ursu amott jobbra a Florica s a Karuca Santu Pietrului rudja oldalvást, hát csak arra... arra! Ó, tudja ő ezt jól, ahogy vissza tud evezni, orrig érő, fekete ködben is az öbölből, akárhonnan, tudja, merre van az Úrszikla feszületje, hej, sokat tud ő a maga eszivel - nem hogy kik a királyi család tagjai s mi a külömbség az ezredes, meg az alezredes között, amit haptákban kell fujni majommódon s nincs semmi értelme - tyű! be sokat tud Dimitrij Bogoff - lehetetlen nem kacagni ezen - hahaha, hahaha, jó teli torokból, hahahaáá - a fényképet... azt viszi.

Hajnalra már messze járt Dimitrij Bogoff, a hegyek peremén, mikor jelentette a térparancsnokságon Vlasov őrmester, hogy - egy ember eltünt a hegyekben.