Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám

FÜST MILÁN: LEVÉL A RÉMÜLETRŐL

«Mellemen a lovagrend keresztje,
Panyókára vetett köpenyemen violaszinű sújtás,
S a lovasok könnyű bánatával arcomon
Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé.
Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is.
A nép bezárta ajtaját előttünk, - vad kutyáimat
Szidták a faluvégeken. - Nem tudta persze más a titkomat,
Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam.

Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl,
Vagy zizzen lábaid alatt a galy. - Hát íly nagy itt a félelem?
Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr,
Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitőt kiált?
Hát ebből áll? - Hogy még egy napot csensz magadnak ember,
Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekűlsz véle, mint a tolvajok?

Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. - Ma már megvetem.
Sietni kell? - És félni? Emberek! - Nem nézhetem a holdat lassan is?
E szép világ hát nem enyém? - ó hagyjatok! hadd sírok még ezen...
Mert tegnap ifjú voltam még, - szivem oly ifjú volt...
S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek,
Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem.
Én futni nem fogok.»