Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Lajos: A HALÁLHAJÓ
B. Traven könyve - Pantheon

Elsőszemélyben írt regény, a történetet annak hőse mondja el. Az ilyen forma körülbelül biztosíték arra, hogy a műben csak az események felsorolása s a tárgyi környezet rajta a fontos, esetleg valami lelki önelemzés, de az emberábrázolás legalább is fogyatékos marad. Hiszen az elbeszélő sajátmagáról beszél, őt csak úgy látjuk, ahogy a saját tudatában él, a többi szereplőnek is mindig csak - hogy úgy mondjam - az elbeszélő felé fordított fele látható. Ennél többet közölni az olvasóval technikai lehetetlenség. De hát a lényege ennek a regénynek az úgynevezett halálhajókon létező élet- és munkaviszonyok ábrázolása lenne, legföljebb még az ily hajóra kényszerült, a társadalom gépezetéből kihullt s mintegy a szabad űrben lebegő ember ütődései-visszaverődései, amint az hasztalanul próbálkozik, a megfelelő hatósági szerveken keresztül, visszakerülni a nagy egészbe.

A Traven által leírt hajó, a Jorikke, valóságos szörnyalkotmány, de szörnyetegek a rajta élő emberek is. Aprólékosan leírt részleteken keresztül maga a hajó, egész berendezésével együtt, deszkafekvőhelyeivel, férgeivel, a rajta szokásos tizenhatórás munkaidővel, forró kazánházával, hiányos felszerelésével, korhadó bordáival, kopott-romlott eszközeivel, el-elakadó gépeivel, szóval emberegészséget és épséget felőrlő, pusztulással fenyegető egész üzemével izzóan élővé teljesedik a számunkra, mert Traven igazi író. Mindvégig együttérző társai vagyunk az elsőszemélyben beszélő, panaszkodó, vádoló hősnek, utasai a Jorikkének, átélői a gyötrelmeknek, de élményünk csupa kín, csupa legfelsőbbfokú szenvedés, egy pillanatnyi derű nélkül, vigasz nélkül, a megnyugvás lehetősége nélkül, a jobbra való kilátás, a remény tökéletes hiányával. Kitűnően megírt könyv, élő élet, dokumentum is; emberileg, társadalmilag, művészileg mintha létjogosult is lenne, - mégis valami hiányérzet marad, valami tiltakozás kél bennünk az elolvasása után. Bennem legalább az ingerültség érzését is fölkeltette, úgy hogy mintha közbe akartam volna szólni, hogy hagyja már abba, elfáradtam, fáj már hallani, nem birom, halljak már az egésznek valami értelmét. Okvetetlenkedni is szeretnék az írónak, már-már a szavahihetőségét illetőleg is, hogy talán még sincs az egészen így, talán valami elszánt, eleve eltökélt és kíméletlen halmozása ez a szuperlativusoknak, s az egész csupán mint valami földi vagy mennyei hatóság elé terjesztett vádirat állná meg a helyét.