Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám · / · FIGYELŐ

KASSÁK LAJOS: MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA
Franz Werfel regénye - Nova-kiadás

Nem tudom milyen fogadtatásra talál a magyar olvasónál Franz Werfel új regénye, - szeretném, ha sikere lenne, mert ez a siker nem csak az író hanem az olvasó dícséretét is jelentené. Ezer oldalon át ilyen nemes irodalommal szolgálni az életet: magasztos cselekedet. Werfel a Musa Dagh-gal bebizonyította, hogy irodalma nemcsak az én kifejeződése, hanem az emberi szellem közlésformája is társai felé. Mondanivalója a mából sarjadzik, de jelentősége, azt mondhatnám, időtlen, mert nem illusztratív, hanem dokumentatív. Kiinduló pontja nem filozófiai és mégkevésbé társadalompolitikai. De a kifejezett anyag az emberi sorsszerűség és ezért a kritikus csakúgy, mint a laikus olvasó, amennyiben felfogta ennek az írásnak betűn túli jelentőségét: filozófiai, sőt társadalomkritikai következtetések levonására kényszerül. Werfel az írásművészet alapprincipiumát eleddig egyik könyvében sem közelítette meg olyan teljességgel, mint a Musa Dagh negyven napjában. Előző kötetei, szinte studiumoknak hatnak ennek a műnek a beteljesítéséhez. A vonal kétségtelenül egyenes, egy nagyszerű egyéniség fejlődött ki előttünk, olyan valaki, akit alkotó vágyak serkentettek s aki gondolkodással és önmérséklő tudatossággal ellenőrizte és táplálta vágyait. Hogy Werfel hogyan látta az életnek és művészetnek, a materiális valóságnak és a metafizikai ismeretlennek az összefüggéseit, erre a kérdésre már 1908-ban, egy fiatal barátjához írott levelében megfelelt. Többek között azt írja:

«Magam is nagy belső változáson mentem át az utóbbi időben és remélem, hogy a dekadenciát hamarosan gyermekbetegségnek fogom tekinteni. Dacára annak, hogy az utóbbi időben semmit sem hoztam létre, nagyon sok minden világos lett előttem... Amit a misztikáról mondasz, ahoz csak azt szeretném hozzátenni, hogy a misztika minden művészet kezdete és vége...»

Ebben az időben Werfel tizennyolcéves volt. Már nem elégszik meg a költészet formatechnikai problémáival, keresi azt a szemléleti pontot, amellyel a dolgok lényegébe láthatna és amellyel látszatfölötti jelentőséget adhatna költészetének. Ezek a keresésék később nem csak tartalmi, hanem formai változásokat is eredményeztek. Ez különben, ha a formát tartalomnak és a tartalmat egyértelműen formának fogjuk fel, természetes. Ivan Gollal, Ludwig Rubinerrel együtt a német expresszionista iskola első képviselői között bukkant föl a neve. Az ő expresszionizmusa azonban soha sem feneklett meg a merő formalizmusban, a kezdeti időben is közelebb állt Georg Trakl misztikus szimbolizmusához, mint August Stramm dinamikus iskolájához. Hogy világszemléletileg merre vezetett Werfel fejlődése, amellett szociális, néha szocialista versei tanuskodnak. 1914-ben a «Die Aktion» című anarkhoszocialista lap reprezentetív munkatársa volt. Szocializmusát azonban nem a politikai harcokban való elmerülés, hanem a szellem humanitása, mély etikai szemlélet jelentette. Magától értetődik, hogy ez a szociáletikai álláspont a háború vérözönében teljesen elvesztette ható aktivitását, az iszonytató valóságból a metafizika szféráiba menekült. Ebből az időből motiválódtak misztikus, szimbolikus drámái. Első, közföltűnést keltő regénye, Nem a gyilkos, hanem a meggyilkolt a bűnös azonban már elhajlást jelent fejlődésének ettől a szakaszától. Hosszú ideig és néhány megbecsülendő eredmény beteljesítésével a pszichologizmus következik. Ez a szakasz egyben visszakanyarodást is mutat a régi Werfelhez, nem a marxi szocializmushoz, hanem a társadalmi humanizmushoz. Regényeiben társadalmi problémákhoz nyúl hozzá, jóllehet nem a harcot hirdeti, az ember benső énjének megismerését és feltárását tartja írói feladatának. Ezek a művei nagyrészt fárasztók, az író elvész a részletekben, a pszichológia, mint módszer, annyira eluralkodik rajta, hogy regényeiben a művészi igazság helyett inkább a reális élet «igazságaira» tevődik át a hangsúly. Nyilvánvaló, hogy fejlődésének ezt a szakaszát is túl kell lépnie, amennyiben nem akar beleragadni holmi iskolás pszichologizmusba. Verdi című kötetében már megmutatja új arcát. A szemlélőből résztvevő lett, már nem csak analizál, hanem a szétbontás, művészi szempontból egyetlen érdemes eredményét, a szintézist is felmutatja. Ez az új kezdet.

A Musa Dagh negyven napja a nemzeti kisebbség és a faj, a szegénység és a harc modern éposza. Werfel nem csak megfigyelő, hanem mintegy szenvedő viselője is a történésnek és az olvasóját is be tudja emelni a drámai körbe. Dante megmutatja nekünk a pokol kínzottjait; az ő művészi rávilágításában meglátjuk az élet végzetszerűségét és ugyanígy végzetszerűnek látja és láttatja Werfel is az életet. Fölvezet bennünket a Musa Daghra s ha könyve végén megkérdezné tőlünk, láttátok-e az élet és halál misztériumát, azt kellene felelnünk: láttuk! Nemcsak hogy láttuk, mint kívül álló szemlélők, hanem úgy érezzük, részesei voltunk a tragédiának. Nem mint olvasmányra, hanem az életvalóság szörnyű negyven napjára emlékszünk vissza. Mert hiszen ez a könyv nem művészetté «stilizálása» a valóságnak, hanem esszenciális kivonata, illetve, új realitássá tömörítése. Saját vallomása szerint Werfelnek ez a néppusztítás volt élete egyik legnagyobb élménye és ezt a szubjektív élményét velünk újra tudta megéletni regényében. A történet közvetlenül a világháború előtti Gabriel Bagradián Párizsból Sziriába való megérkezésével kezdődik. A könyv első oldalain, ahol még egyetlen kialakult figurája sem akad elénk a történetnek, máris érezzük, hogy egy különös világ tárul meg előttünk, az atmoszféra nyomott, valamiféle végzet bekövetkezését lehet sejteni a levegőben. Érezni lehet, hogy az író mondanivalójához megtalálta a drámai magot s mi már nem mint regényszenzációkra éhes olvasók, hanem a számunkra eddig idegen, ismeretlen világ részesei vagyunk. Nem álmodozunk, felzaklatott fantáziával és megfeszült idegekkel ébren vagyunk s már tudjuk is, hogy ami most másokkal történik, ezekhez a másokhoz hasonló voltunknál fogva, az emberi sorsközösség által velünk is ugyanígy megtörténhetne. S ha nem is személyszerint velünk, de közeli rokonainkkal, édes testvéreinkkel meg is fog történni. Hiszen ebben a könyvben az erősek és gyöngék örök könyörtelen harcáról van szó és alkalomadtán mi valamennyien halálosan gyöngék vagyunk. És nem tudunk lemondani a harcról, mert ez az életünk eleme, harc az életért, amibe előbb-utóbb belehalunk. Vannak, akik önmagukat fogyasztják el ebben a harcban és vannak, akiket idegen erők kiszámítottan és könyörtelenül legyilkolnak. Az örmény föld hajszolt és gyötört népe ezekhez az utóbbiakhoz tartozik megválthatatlanul. Bélyeggel a homlokukon élnek, hasonlatosan az üldözött zsidósághoz, csak azzal a lényegesnek látszó különbséggel; hogy őket nem a zsidóságukért, hanem a kereszténységükért üldözik. Nemzetiségük fölött az ifjútörökök az uralkodó réteg, akik faji gyűlöletüket a vallási fanatizmus gyűlöletével tetézik. Felejthetetlen jelenet: Bagradián fia a harcok napjaiban egy turkomán paraszt házába téved, lázbeteg a gyerek és irgalomért, egy korty vízért esedezik az igazhitűekhez. A két paraszt, apa és fia, szembe néz a gyerekkel és gyanakodni kezdenek. Végül is a fiatalabb paraszt fölkapja a földről a didergő gyereket, két karjával a magasba emeli, miközben a másik leszaggatja róla a ruhát, hogy megvizsgálhassák, körül van-e metélve. Megbizonyosodnak róla, hogy a gyerek keresztény, azaz örmény és ez a halálát jelenti. Több mint negyven szúrással, vágással gyilkolják meg Allah és az ifjútörök kormány nevében. Így végeznek egy alig tizennégyéves fiúval. Milyen sors vár tehát a Musa Dagh tövében elterülő hét örmény falu lakosságára? Több mint ötezer ember, szolídan dolgozó, kultúréhes fajta, akiknek azonkívül, hogy élnek és azon a helyen élnek, ahova sorsuk egyszer-valamikor letelepítette őket, semmi néven nevezhető bűnük nincsen a józan emberi fogalmak szerint. És mégis van valami jóvátehetetlen tévedés az életükben: az, hogy az óhitűekkel szemben uralomra segítették az ifjútörököket. Az öreg szultán helyett ma Enver pasa a törökbirodalom ragyogó csillaga, élet és halál ura. Werfel femininül érzékeny, hiú, egyben ravaszul céltudatos és könyörtelenül ítélkező figurának jellemzi. Történelmi adatok igazolják ezt a jellemrajzot. Ennek a piperkőc «hősnek» az ítéleteit érthető belső motivumok irányítják. Annakidején az ótörök kormány ellen az örmények szövetségesei voltak Envernek, az ifjútörök lázadók fegyvereket osztottak szét köztük s az örmények fegyveres támogatásával hatalomra jutott ifjútörökök ma félnek a fegyvert rejtegető egykori szövetségeseiktől. Enver pasa és Talaat bey belügyminiszter az örménység teljes kiirtását követelik. Ez a gyilkos pszichológiája, a bűnöző meg akar szabadulni bűntársától. Werfel nemcsak a körülmények felszínét, hanem a történés folyamatában aktíve résztvevő emberek lelkét is intenzív fénnyel átvilágítja. Ez már nem irodalmi pszichologizálás, hanem az ember rejtőzködő világának magikus ismerete. Az író a tárgyát nem szedi szét előttünk, az analizis műhely-munka, elénk már csak ennek a részmunkának az eredményeit állítja. Enver pasát néhány mondattal jellemzi és ez a rövid jellemzés nagyszerű karakterképet ad. A regény «Istenek közjátéka» című fejezetében, amelyben az író Enver és Lepsius német misszionárius lelkész beszélgetését írja le, az ifjútörök hadisten leplezetlenül így tör ki magából:

«... Az örmények között csakugyan aggasztóan sok az intelligens ember. (Ön valóban barátja az ilyenfajta intelligenciának, Lepsius úr? Én nem!) Nekünk törököknek kevés az ilyen intelligenciánk. Ehelyett azonban a régi hősi faj vagyunk, amely hivatott arra, hogy berendezze a nagy birodalmat és uralkodjék abban (egyedül).»

Lepsius lelkész nem tágított attól az eredeti elhatározásától, hogy az örmények számára engedményeket csikarjon ki a hatalmas úrtól. Könyörgéssel és fenyegetésekkel küzd az elnyomott százezrekért és Enver már nem kertel, nem játssza a síma diplomatát, nyersen kimondja, amit érez és gondol:

«Az emberek (törökök) és a pestisbacillusok (örmények) között nem lehet béke.»

És egy másik «Istenek közjátéka» fejezetben ugyanez a Lepsius lelkész a porosz kormánynál interveniál az örmények érdekében. Németország Törökország hadiszövetségese és a porosz titkostanácsos ebből a szempontból és csakis ebből a szempontból mérlegeli Lepsius előterjesztését. A kihallgatás eredménye:

«Nem azt mondja Nietzsche is, hogy aki bukik, azt még lökni is kell?» A titkostanácsos szerint az örményeknek el kell pusztulniok. «Ez a végzetük, mondja, a gyöngéknek és a gyűlölt kisebbségnek.»

A történet szálai a halálra ítélt hét örmény faluból felnyúlnak egészen a török és német kormányhatalom szobáiba. A legalsóbb népréteg nyelve után a raffinált diplomácia nyelve is megszólal s amíg az egyik botladozik a fájdalomtól és rémülettől, a másik ravaszul sziszeg és gyűlöletet szikrázik. Az olvasót zökkenők nélkül vezeti át az író az egyik világból a másikba s aztán visszatér vele a hét faluba, hogy megmutassa az ötezer főnyi tömeg élethalál harcát, testvéri összetömörülését, egymást marcangolását, százak elhullását és a maradék véletlen megszabadulását.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a történés színhelye a falvakból áttevődik a Musa Daghra, az irodalmi mű megdöbbentő erővel kiteljesedik s az olvasónak, ha eddig lehettek némi panaszló megjegyzései (a folyamat lassúságára vagy színtelenségére), most fel kell eszmélnie, mert amit ez a regény ad neki, azt csak nagy íróktól kaphatja. A magam részéről óvakodom szuperlativuszokban szólni, de ki kell mondanom, hogy a Musa Dagh negyven napját olvasva Tolsztoj «Háború és béké»-jére és Dosztojevszkij «Karamazov fivérei»-re kell gondolnom. Ha a Musa Dagh negyven napját nem is állítom az említett két mesterművel egy arcszintbe, kétségtelen előttem, hogy azok folytatása az ő irányvonalukba sorozandó.

Musa Dagh primitív paraszti harcosaiban meglátjuk az emberi önfeláldozás hőseit és Gabriel Bagradián, a hazájától régen elszakadt tudós «absztrakt ember», visszakívánkozik ebbe a szenvedő hősi tömegbe, ellentálló erővé szervezi őket és a harcok élére áll. Mi kényszeríti erre Bagradiánt?, az individuum magányosságérzése, a fajtájával szemben elkövetett «bűn» tudata, vagy talán az igazi ok azok a belső ellentmondások, amelyek később közte és felesége között kirobbanó szerelmi konfliktusok előrezgései voltak? Valószínűleg mindezeknek az okoknak az okozata lett Bagradián hitehagyottsága és az új környezetben való «feloldódása». S hogy életformája ennyire megváltozik, annak megértéséhez nem csak a fajtestvérekkel érzett szolidaritás, hanem ugyanakkor egy másik, nem kevésbé cselekvésre kényszerítő érzés fellobbanása is figyelemre méltó. Werfel így ír erről az érzésről:

«Bagradián szemében tulajdonképpen nem gyűlölet, hanem szent és vidám harag lángolt. Úgylátszik, örömet okoz neki a gondolat, hogy egyedül száll szembe Enver pasa milliós hadseregével.» Ugyanakkor Bagradián így kiált fel:

«Nem élni akarok, hanem tartalmat adni az életemnek.»

Mint a viharban egyedül maradt jószág, szinte betegesen kívánja a tömeggel való egyesülést, menedék lenne ez a számára és egyben erejének és önbizalmának megsokszorozódása is. Közvetlenül a nyilt harc előtt állnak, hogyan is gondolhatna hát arra, hogy négy-öt hét mulva rá kell eszmélnie, hogy a sárhoz szokott tömeggel együtt feküdni a pocsolyában, az éhezőkkel együtt éhezni, velük együtt halálmegvetéssel menni a harcba, még nem jelenti saját énjének az elvesztését, saját problémájának a feladását. Individuális fájdalmaiban ő nem osztozhatik meg a tömeggel, hiszen azok lényegében meg sem értik őt, mindvégig az «idegen» marad a szemükben, bárha világosan látható, hogy az ő fájdalmaik és kétségbeeséseik egyrészét is magára veszi, mint a bűnhődés súlyos terheit. De miért ez a bűnhődés? Mivel érdemelte ki? Nem tudja magának megmondani, de kívánja. Hányszor bukkan fel bennük az a paradox érzés: ha nem engednek az élet teljéhez, a halált kívánjuk. Egy annyira intellektuális lénynél, mint Bagradián, s ehhez hozzáadva még keleti származását, mindez nagyon könnyen érthető. Harminc évi elvont, tudományos élet után cselekedni akar, mint paraszt fajtestvérei, elfeledkezvén arról az idegbeli és szellemi különbségről, ami közte és társai között végérvényesen adva van. Elszánása nagy etikus értéket jelent, de a fennálló életrealitással csak bizonyos fokig egyeztethető össze.

Mindezzel természetesen Werfel is tisztában van és ezért fejeződik be a regény az életmentő Bagradián elpusztulásával. Megmenekülhetett volna, hiszen az út, mint a többiek előtt, előtte is nyitva állt, de hogyan menekülhetne meg az, akit nem az életösztön, hanem az etikai parancs vitt be a harcba, akinek első sorban nem a külső ellenséggel, hanem önmagával vannak elintézetlen és elintézhetetlen bajai?

Werfel mesterien írta meg Gabriel Bagradiánban napjaink intellektuális emberének sorstragédiáját.

És a regénynek emellett a fő figurája mellett nem maradnak elnagyoltan és élettelenül a többi, szerepet vivő alakjai sem. Mindenki láthatóan és maradék nélkül jelen van személyében és valamennyien együtt is, mint tömeg élnek a Musa Dagh bozótjaiban és szakadékaiban.

Külön tanulmányt érdemelne Ter Haigasun lelkész, a csont-bőr emberke, aki testben sokkal gyengébb Bagradiánnál, de lelkierőben a legszívósabb és leghatalmasabb az ötezrek között. Mikor mindenki fejvesztetten lemond a küzdelemről, őt nem lehet a porbahajlítani, mint az acélrúgó, visszapattan. Amire egyszer elhatározza magát, azirányban többé nincsenek kétségei. Nem ellenfele, de karakterben ellentéte Bagradiánnak. Ő nem akar lehajolni a nép közé, mert lényegében velük azonosnak érzi magát és a dicséretére válik, hogy egy lépéssel mindig előttük jár és egy fejjel kiemelkedik közülük. A nép tudja, hogy ő a pásztor és ő érzi, hogy ez a nyáj örömeiben és bajaiban egyaránt hozzátartozik. Ott, ahol Bagradián érzelmesen tehetetlennek érzi magát, ő pillanatok alatt határoz a haldoklók felett az élők javára és a közösség ellen vétők kivégeztetését követeli. És a tömeg meghajol előtte, mert ő nem az idegen, az úri fajta ivadéka, hanem a tulajdon legmagasabb értelmük, szabadságérzésüknek és erkölcsi világuknak mintaképe.

És magáról a tömegről kellene beszélni, amelynek érzelmi rúgóit, lelki adottságait olyan nagyszerűen ismeri és érti Werfel. Milyen csodálatosan változnak ennek a roppant szörnyetegnek a hangulatai, a török túlerő ellen játszva megvédi a hegyi állásokat és semmit jelentő, alattomos pletykák egymás ellen uszítják őket, fegyvert fognak a testvérre s ha Ter Haigasun a kellő pillanatban nem csapna közéjük, halálra mészárolnák egymást. Egyazon momentum a vak bizakodás és a gyáva kétségbeesés felé tudja hajszolni őket. Werfel olyan tömegpszichológiával dolgozik, amilyenhez csak nagyon kevés irónak van érzéke és tudása.

És a gyerekek, akik kiszabadulván szüleik felügyelete alól, két-három hét alatt teljesen elfelejtik a régi családi szabályokat. Az erdő titkai és a kaland-lehetőségek csábítják őket, csordában élnek, mint a vadkutyák és néha bajt hoznak és néha felbecsülhetetlenül értékes meglepetésekkel szolgálnak a közösségnek. Az új oroszok írták így meg a csavargó gyerekek szomorú sorsát és legyürhetetlen életenergiáját.

Eszembe jut még egy ifjúkori írása Werfelnek, melyet egyik költőtársához írt, aki bírálatra küldte be hozzá verseit. Werfel megdícséri barátját, mert verseit határozottan művészi alkotásoknak érzi. A művészet az, mondja többek között, ha, például, egy autószerencsétlenséget úgy tudunk megírni, hogy az himnusz legyen a sorsistenekhez.

Ezt 1911-ben fogalmazta Werfel és utána két évtizeddel megírta Musa Dagh negyven napjának történetét, amelyben a valóságból olyan művészi alkotást formált, hogy az ötezer örmény szenvedéséből és megcsúfoltatásából a sorsistenek himnusza lett.

Ezzel az alkotással Werfel művészete delelőre ért. Nem nagyratörekvésében, hanem megvalósított eredményeiben monumentális. A felszín alatt megtalálta a rejtőzködő lényeget és a szellem fénysugarával átvilágítja azt előttünk.

A fordítás Tamás István komolyértékű művészi teljesítménye.