Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám

HEVESI ANDRÁS: A HAGYOMÁNY REGÉNYE

Aki alapgondolatot, mélyebb értelmet keres Thomas Mann új könyvében, akár bele se fogjon az olvasásába. Ha megkérdezik, miért írta meg a szerző, csak azt mondhatjuk: a maga mulatságára. Kéjes könyv ez, wohllüstig, sivár nekigyürkőzésektől, schilleri hősiességtől mentes, az író ötszáz oldalon át okosan, epikureusan, vad bachanáliák és lelkiismeretfurdalás nélkül mutogatja magát, mindig előnyös pózban, mindig tehetsége teljében. Az útnak nincsenek emelkedői, mindvégig kellemesen lejt és a vándort nem fenyegeti az a veszély, hogy eltévedhet, hiszen nagyszerű katonai térkép ír elő minden fordulót és kanyarulatot. Régimódi klastromi és humanista élvezet lehetett ezt a könyvet megírni, effélét érezhettek a középkori barátok és a tizennyolcadik századi kompilátorok; a másolás kéjét, az ismétlés és variálás gyönyörűségét, a kiszínezés, illuminálás mámorát. Ezt érezhette Corneille, mikor szép, zengő stanzákba szedte az Imitatiot, pedig nem is volt különösen jámbor katolikus, inkább kausztikus jogászi koponya, akit mulattatott, hogy merész ellentétekben epigrammatikus fordulatokban fejezi ki a hit szelíd áradását. Az írás keserves robot, amelyben a tárgy nem mindig az írót szolgálja, gyakran cserbenhagyja és elárulja. De az utánköltés, a parafrázis gondtalan, felelőtlen, vidám szórakozás, amely csak érzékeny és éber öntudatot követel, a beleélés színészi virtuozitását és színes, hajlékony stílust, egyszóval szigorúan írói, ábrázoló képességeket, amelyeket nem zavar meg az alkotás démoni önkívülete. Az író szigorúan ragaszkodik az előíráshoz; mikor hozzáfog a könyvéhez, talán még nem is tudja, mi történik a közepén; mindenesetre az, amit a forrás parancsol. A mű mondatról-mondatra, fejezetről-fejezetre készül, jókedvűen növekszik bele az előrajzolt ismeretlenbe, a szerző előtt parányi feladatok merülnek fel, amelyeket sorban elvégez és valamennyit bravúrosan, mint a kitünő hivatalnok az aktákat. Jákob hivatalnoki munka, az örökkévalóság okos és élvező bürokratája írta.

Miért éppen a bibliát választotta Thomas Mann könyve regulájául? Nem tudom, attól tartok, ő maga sem tudja. Talán azért, mert ehhez a környezethez volt legkevesebb köze. A teljes távolság a kapcsolat egy neme. A ma írónak, minél valódibb, annál ritkábban van értelmesen összefoglalható, pontosan körvonalazható mondanivalója; egyetlenegy, nagy mozdulatlan, állandó mondanivalója van, amelyhez viszonyítva minden megfogható történet csak töredékes és többnyire sántító hasonlat. Ehhez a lappangó, örök mondanivalóhoz képest a történet magja szinte másodrendű, az epizódok és árnyalatok fontosak, vibráló gyanuk és sejtelmek, arckifejezések és hanghordozások, amelyek minden történettel, minden «cselekménnyel» megférnek és minél idegenebb, minél szigorúbban előírt a történet, annál inkább kapóra jön a szerzőnek. Thomas Mann szabadjára eresztheti a hangját, egészen önmaga lehet ebben a barbár és valószínűtlen világban, érzéki és nehézkes bájú prózájával körültáncolhatja a hagyományt, ami talán a világirodalom legszebb medvetánca. Nem tagadja, nem gúnyolja Mózest, mint Voltaire, nem bírálja; a forma kedvéért néha úgy tesz, mintha ellenőrizné, de ez csak burkolt és irónikus módja az elfogadásának. Nem válogat a hagyomány motívumai között, mindent jóváhagy, még a csodát is; csak éppen nem csodálkozik a csodán, azt is meglepetés nélkül, jóakaratú udvariassággal veszi tudomásul. Az ő szemében a természetfeletti semmivel sem képtelenebb vagy valószínűtlenebb a természetnél és semmivel sem pathetikusabb és jelentőségteljesebb, ahogy a mai spiritiszta szeanszokon a bizonyára teljesen hiteles szellemek értelmi képessége, stiláris eleganciája az asztaltáncoltató polgárok színvonalán marad. A flauberti irónia, melynek lényege, hogy a szerző ugyanazzal a hanghordozással mond el hihető és hihetetlen, észszerű és végletesen együgyű eseményeket, a multban a lázadást szolgálta, afféle pince sans rire tiszteletlenséget fejezett ki a társadalom iránt. Thomas Mann iróniája a hagyományra irányul, amelynek zagyva egymásutánja egy pillanatig sem bosszantja, mindig csak mulattatja. A régimódi szabadgondolkodóban megmaradt a prédikátori etika szikrája; csak azt tudta szeretni, aminek az értékes voltát elismerte és ha meggyőződött róla, hogy a szeretett tárgy értéktelen, akkor ütötte-verte, ahol érte, ami nagy igazságtalanság a tárggyal szemben, amely épp oly ártatlan az ő hitében, mint a kiábrándulásában. Thomas Mann szimpátiáihoz nem kapcsolódnak értékítéletek, nagyobb lázadó veszedelmesebb anarchista minden voltairiánusnál, mert gyönyörködni, sőt a maga módja szerint még hinni is tud abban, amit nem tisztel. Igazi élvező, aki elfogadja a hagyományt, anélkül, hogy szentnek vagy követésre méltónak vagy akár szépnek tartaná, igazi polgár, aki számára a hagyomány örökség, családi vagyon, amelynek egész leltárát vállalja.

Ez a hagyomány belemerül az évezredek homályába. A kultúra szerencsére olyan dolog, amelynek az eredetét az emberiség gyökeresen elfelejtette. Akármilyen mélyen ásunk vissza a multba, nem találjuk meg a kezdetét. Minden vélt kezdet csak kulissza, amely egy másikat rejteget, de az még mindig nem az igazi. Minden kézirat csak másolata egy vélt eredetinek, amelyről csakhamar kiderül, hogy szintén másolat. Az emberiség, úgylátszik, születése pillanatában már emlékezett. Jákob, amely az ázsiai sivatagban történik, az emlékezet regénye. Ahogy a szerző élvezettel, kéjesen bonyolítja le története előírt szakaszait, ugyanolyan szigorú pontossággal, de amellett mulatságosan és talpraesetten teljesedik be minden szereplőn a pedánsan előírt végzet. Az ember úgy éli végig a tulajdon életét, ahogy elolvas egy könyvet, amelynek a tartalmát már ismeri. Az életrajz jóslatok, áldások és átkok medrében folyik előre tudott vége felé. Az ember életét ősök kalandjai kormányozzák; néha szórakozottságból összetéveszti magát a tulajdon nagyapjával. Gyönyörű világ ez, amelyet teljesen hatalmában tart a mult, ahol az embereknek nem kell a kifejezésért lihegni és dadogni, hanem folyékonyan és dallamosan ismételhetik magukat, ahol minden kérdés szállóige és minden felelet idézet. Ebben a világban ismeretlen a gide-i acte gratuit.

*

Mi a véleménye Thomas Mannak az ótastamentumi zsidókról, ezekről a zabolátlan és ápolatlan fanatikusokról, akik az utóbbi évszázadok európai irodalmában csak a tragédia: és operaszínpadon nyernek némi előkelőséget? Lehet, hogy képzelődöm, de az a gyanum, a szerző nem tartja Ábrahám nemzetségének valamennyi tagját egyformán zsidónak. Jákob utódok regénye, de egyúttal előfutároké is. Ebben a nagy nemzetségben vannak jóindulatú tökfilkók, mint Ezsau, tenyeres-talpas, korlátolt harcosok, mint Léa fiai, ravasz kupecek, mint Lábán. De míg József testvérei olyanok, mint a vert föld, ütődöttek és hamar repedezők, ez a gyermek az apjára ütött, Jákobra, törékeny, szelíd és üde, a gondolat harmonikusan sugárzik szét testében és mozdulataiban. Van az egész nemzetség egyik tagjában mindenkor valami hízelgő és érzéki édesség, a szellem érzékisége, aminek nyoma sincs a harcosokban és pásztorokban, a lelki élet nyalánk mohósága, amelyet nem tart féken sem a szemérem, sem az óvatosság. Józsefnek, aki egyébként mintaszerű gyerek, van egy csúf szokása: mindent kifecseg és mindent elárul, nem haszonlesésből, hanem ellenállhatatlan kényszerből besúgó. Érezni akar és a szenzációkat maga állítja elő, saját lelki teherbírásával kísérletezik, retteg fecsegése következményeitől és kívánja ezt a rettegést. Jákob, az apa szintén nem tiszta lélek, vannak csúf, siralmas, meghúnyászkodó pillanatai, de ezek a pillanatok nem hagynak nyomot az arcán és a lelkén; csodálatos érzelmi és értelmi tartalékai minden válságon, minden megaláztatáson átsegítik. Jákobot nem érheti komoly baj, őt nem vághatja földhöz semmi. Az anyja odacipelheti Izsák halálos ágyához és ő gyáván, izzadva, dobogó szívvel, ijedtségtől eltorzult, csúnyán vonagló arccal bezsebelheti a haldokló apa áldását; - nagyszerű és undorító pillanat, Rebeka, a kitünő gazdasszony pontosan előkészíti ezt a csalást, amelyben a mitosz elválaszthatatlanul egybeforr az üzlettel; - Ézsau tizenhárom éves kamasz fia megfenyítheti és ő térden állva rimánkodhat kegyelmet a sihedertől, szolgálhatja hét évig Lábánt Ráchelért és Lábán szemérmetlenül becsaphatja, mikor Ráchel helyett a lefátyolozott Leát sózza a nyakába, Jákob nem törik meg, nem csuklik össze, hanem lehunyja a szemét és álmodik. A kellő pillanatban egy kegyelmes és emberismerő Isten jóvoltából megérkezik a jótékony és gyakorlati álom, amely önérzetet és erőt ad a további viszontagságokra. Jákob hűvös tekintetével, ajkát harapdáló szívósságával és hamar elfogyó türelmével az ostoba érzelgősség vagy otromba ravaszság láttára - nem prófétai zsidó, nyoma sincs benne prédikátori dühnek, theológiai szenvedélynek. Más lelkiség megnyilatkozása, az üzleti szellemé, amely egyszerre elméleti és valósághoz tapadó, takarékos és életművész, védtelen és határtalanul önérzetes és amelynek természetes környezete a civilizáció.

Szép könyv, kissé egyhangú és fárasztó a maga folyékony és bőbeszédű remeklésével, enyhén kétszínű is, mint a nagy könyvek igen gyakran, valószínű, hogy a Párizsban élő német emigránsok szorongva és gyanakodva olvassák, bár tudják, hogy nagy része még a weimari Németországban készült. Talán megnyugtatásukra szolgál, hogy Jákob: a magány paroxizmusa, a személyes érdeklődés, az elszigetelt írói szeszély, a polgári fényűzés utolsó terméke aligha találja meg a visszavezető utat a hitleri Németországba.

Sárközi György fordítása finom, okos, tudós munka, méltó az eredetihez.