Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám

ERDÉLYI JÓZSEF: TÉLI RAPSZÓDIA

Kelek hajnalban három órakor.
Egész sötétek még az ablakok,
uj még az év, hosszu az éjszaka,
lámpát gyujtok, hamar tüzet rakok.
Kis kályhámból szikra pattan... Szívemben
szikrára vár hit, harc és szerelem...
Teát készítek, aranyszín teát.
Hajnal tündére társalog velem.

Hajnal tündére, hajnalcsillag párja,
te vagy a szikra, kályhám melege,
lámpám világa, aranyszál hajad
órám rugója, lantom idege.
Fenn a hegyen fiatal cserfaerdő
tavalyi lombja hófelhők alatt,
elémlobbantja lelkes ifju fődön
sarjadó sűrüerdő hajadat.

Szarvasok és vaddisznók nyoma közt
vegyűl nyomom a hóban idefenn
a hegytetőn ahova feljövök
minden nap egy vadnyomos ösvenyen.
Szarvasok és vaddisznók ösvenyén
szeretem látni lábaim nyomát,
szeretem járni egyedül az erdő,
a téli erdő gyöngyvirág havát.

Éhes a szarvas, nincsen legelője,
gyenge kőrisfák kérgét legeli.
Ifju törzsekről villognak felém
köröskörül az inség jelei,
mint régi, rótt betük s én olvasom,
megfejtem e titkos írásokat:
halj éhen! vessz el egyedűl az erdőn,
csak hogy igába ne hajtsd a nyakad!

Az irtás szélén két tölgyfa maradt meg,
alatta egy templomból kikopott,
karjatört angyal, fehérre meszelve.
Az ágakon tarka harkály kopog.
Vörös sapkában, tarka céhruhában
ácsol buzgón, csupa szakértelem.
Én a mélyutból érdeklődve nézem.
Ő dolgozik, nem törődik velem.

Ő dolgozik, forgolódik serényen,
ág alatt vagy felett mindegy neki,
pudvás fahéj, száraz levél repűl,
orra hegyét fürgén ütögeti,
hol báb, bogár lappang... Céhmester ur,
harkály ur kérem, meg se lásson engem,
működjön bátran, zavartalanul!

Vagy tán pap ön? az erdő gyóntatója? -
Tisztelt harkály ur, doktorom, papom,
az égre kérem, vizsgáljon meg engem,
gyóntasson meg, csípje fülön, nyakon
bűneimet, - levetkezek miként
a téli fák, - gyógyítson meg tavaszra!
Koppantsa meg a mellem közepét!

Megállok az ösvenyen, visszanézek
a tájra. Vékony köd lebeg alant,
vékony hó fedi a közeli alvó,
karósoros, barázdás dombokat,
mint óriási fehér csipkekendő.
A messzeségtakaró ködön át,
éppígy hallom áttetszeni a kormos,
vágtató gőzös acélmoraját.

Költők, hagyjátok el a várost, gyertek
velem a hegyre, a tetőre fel,
az erdőbe, ahol a vaddisznó tur
s a szarvas kőrisfakérget legel.
Szálljatok le a vonatról és gyertek
a síkos hegyi ösvenyen gyalog, -
szárnyatok kél és olyanok lesztek mint
égikarban éneklő angyalok.

Eszi a fagy a havat, már csak foltok
vannak belőle. - Éhes óriás
a fagy, ködöt, havat kell falnia,
sorsa mégis csak az éhenhalás.
Amihez ér, ha őzet akar enni,
kővé dermed, a víz jéggé mered
s jön a tavasz, a parittyásfiu
és győz a vértes óriás felett.

Rajta csak tél, csak rajta, csikorogj:
pusztítsd a hernyófészkeket! Tavaly
kihajtott szépen; kilombosodott,
aztán levedlett az erdőn a galy:
lelegelte a hernyó... Rajta csak, tél,
nem kell annyi pillangó, lessz eléd,
kergetheti a gyermek, kis kalapját
elnyűheti mint én valaha rég.

Egyedül fenn a hegytetőn az erdőn,
érzem, hogy él az ég, a föld, a fák,
hogy rokonom, távoli rokonom,
álarcos ős testvérem a világ.
A zúzmarás erdőn, a fehér csendben,
úgy érzem hogy egy megsemszületett
isteni gyermek jár velem. - Őt érzem,
a halhatatlan, örök életet.

Pásztor vagyok, de állataimat
elengedtem, fussanak szabadon,
vadász vagyok, de letettem a fegyvert,
földeimet is parlagon hagyom.
Gépész vagyok, de gépemet elhagytam.
Uralkodó: elhagytam népemet,
de megtaláltam kedves magamat...
Nem sietek. Ráérek. Pihenek.

Eszembejutsz és sírok örömömben,
a hegytetőn, hogy nem feledted el
ezt a szegényt: egy hosszu év után
látni kívántad... Fakérget legel
az éhes szarvas fenn a hegytetőn
s a tavaszt várja, mikor a kökény
virága emlékeztet csak a hóra, -
a tavaszt várja, mint tégedet én.

Köd száll a völgyből fel a Hosszuhegyre,
megáll a fák közt és úgy fog körül,
mint ellenség a mesebeli hőst.
Lélekzetfojtva most a szél is ül.
Ködben és csendben, mozdulatlan állok,
Élesen hallom hogy mellettem éppen,
mint körülöttem az erdei fák.
a hó alatt egy egérféle rág...

Rágd el egér a hálókötelet,
oroszlánlelkem hálókötelét,
hadd menjek a hajnaltündér után,
hadd vágjam le a sárkány sok fejét!
Oszolj köd, ébredj erdő, jöjj velem,
segítsetek vadak és madarak,
hadd vívjam vissza ködlelkek kezében
pusztúló árva birodalmamat!...

Felszállt a köd, de égbemossa még
a Pilis erdős-bérces homlokát. -
Igy nagy a Nagy Pilis ha istene
felhőbe-ködbe burkolja magát:
ne lássa senki vállát, nyaka szirtjét,
elég ha látja sziklatérdeit,
melle közén sötét sörték gyanánt
meredező bozótos erdeit.

Vaddisznót lőtt a vadász, most kiméri,
eladja húsát azt a véreset,
koncolja bárddal... Fenn a Pilisen
történt a vaddal ez a baleset.
Két lövés érte. Az első golyó
két első lábát bénította meg. -
Az egyik első lába csonka volt...
Egy golyó meg a homlokába ment.

Vadlúdcsapat repül észak felől,
alacsonyan Pilisszántó felett,
fejem felett éppen, nézek utána. -
Repülőraj! Nézzétek emberek:
ők feltalálták a rajbanrepülést,
előbb mint ti! - Az ostoba libák!...
Halad az ék, kiáltoz ércesen.
Most elfedik a magas kerti fák.

Nyárfa nőtt fel a mészkőszadékból,
sugármagas, dicső jegenyefa.-
Mindegy hol áll, ormon vagy szakadékban,
az ég s a föld nagyrakelő fia.
Még feljebb nő, még dúsabb lombokat
szökkent a fényre. Forrás, kispatak
táplálja bőven s úgy veszi körül,
mint oázist, a mészkősivatag.

Az irtásban örökzöld fenyvek állnak,
tél közepén hirdetve a nyarat,
nyár közepén a telet... Gőgös szentek:
tömjénezik örökké magukat.
Vörösfenyők, alattuk vastagon gyűl
a tűlevél, tág térközükön át
a Pilis ködlik Fuzsijámaként,
tiszta időben az Alföldre lát.

A hó alól mint jó alvás után,
oly üdezölden kacsint a moha,
a csillagmoha. Bársony szőnyegére
élvezet lépni. Hangfogó, puha,
rugalmas ágy. - Feküdj le rám s aludj el,
azt sugja csábítón, tündérleány
lessz hálótársad álmodban, feküdj le...
- Majd máskor! a nyáron kedves mohám...

Sűrü köd űl a völgyben s úgy betölti,
hogy csak a tulsó, magasabb hegyek
fokai ködlenek mint tengerparton.
Alszik a táj, az ős tengereket
álmodja vissza. A hegy oldalában
állok, - köröttem mennyi csigaház!
Tengerfenék ez, láthatatlan partján
űl a Halál, az isteni halász.

Csak ez a meredek, bokros hegyoldal,
meg a köd van. Nem is köd ez, hanem
a világ vége tán, mint a mesékben,
a ködös nagy semmi, a végtelen.
Idáig jöttem, innen nincs tovább út,
üres kézzel vissza nem térhetek:
kortyot kell vinnem az Élet vizéből,
ifjítnom a vén istenségeket...

Asszonyokat fogott az őr az erdőn,
megverte és megzálogolta őket,
elvette tőlük a rőzsét... Na jól van:
könnyü megverni gyáva gyenge nőket. -
Férfiak jöttek asszonyi ruhában,
odacsalták, közrefogták az őrt,
megverték úgy hogy lábra sem tud állni,
azt hiszi minden csontja összetört.

A ködön át mint fehér búborék,
látszik a nap, mintha a fény nem is
belőle forrna, hanem tán a hóból,
de vonja a szemet... Nap, égi kincs,
állandó te az állhatatlan ködben,
a földön túl a ködös semmiben,
küzdesz a vak homállyal. Fegyvered
mosoly. - Mosolyogsz ellenségiden...

Lenn a völgyben sötét köd kavarog,
de idefenn kéken ragyog az ég,
akár tavasszal, bárányfelhők állnak,
virág a hó és drágakő a jég.
Kezemben ikrás havat dörzsölök szét,
meleg bőrömről gyorsan párolog.
Gyermek vagyok, örülök a világnak,
azt mondom: minden katonadolog.

Karót csinálnak néhol és a galyat
aprítják ölbe. Nyersgalytűz ereszt
jószagú füstöt. Tél van, hát tüzelnek,
pedig nap süt, ragyog, olvadni kezd.
Lehet hogy csak a szagáért gerjeszti
ezt a tüzet az edzett hegyi nép...
A fák között mint áldozati füst leng
a nyersgalyfüst, a jószagu, a kék.

Három-négy asszony, lány jön a mély úton,
nedves, nehéz rőzsekévét cepel.
Férfi nem hord rőzsét errefelé,
ez csak olyan nőknek való teher. -
Elől megterheli a szerelem,
hátul a gond a szegény ifju nőt:
nem csoda ha elhervad, nem csoda
ha tönkremegy, meghal időelőtt.

Sarjuerdő ez: egy-egy ősi tőből
két-három ágat nyesnek fel. Kivágták
az őserdőt. Ezek már sose lesznek
sasringató szép fejedelmi szálfák.
Harmincesztendős korában levágják
a sarjuerdőt... Mért is élek én?
Az őserdőt mért vágták ki előlem?
Őserdő sír a lelkem közepén.

Pest és Vörösvár felől fú a szellő,
a kellemetlen, a délkeleti
s a völgyeket a hegyek tetejéig
szennyessárga por, füst, gőz, gáz lepi.
Gáztámadás ez! Délkelet felől bár
ne jönne erre szellő fia se!
Sárkány leheli ezt a gyilkos szellőt,
leheletétől meghal a mese.

A Hosszuhegy végén mészbánya van,
robbantják, égetik, elkél a mész:
Magyarországon fehérek a házak,
nehéz az élet, roppantó nehéz.
Fehér a fal, de fekete bú, bánat
virágzik a kis ablakok mögött. -
Ilyen falakra könnyü festeni
a fekete, a vörös ördögöt.

Csend altat és csend ébreszt, nap után
és nap előtt, hajnali csend. Az éj
jön és lefogja fáradt szempillámat.
Anya, álom, halál, örvénye mély.
Sodor az örvény, le az alvilágba,
hol élni nem, csak álmodni lehet. -
Te jössz éjfél után és a halál
örvényéből felhozod lelkemet.

Napóleonnal álmodtam. A császár
egy zsupfedeles házban éjszakázott
gyertyavilágnál, ablaka alatt
három magyar huszár ott ázott-fázott.
Napóleon meg is sajnálta őket,
intett nekik hogy menjenek aludni.
Ők mentek. Már a nyeregben aludtak...
Milyeneket is tudok én álmodni...

Cserfa tövében szarvasbogarat
találtam én a deres avaron. -
Mint egy elesett páncélosvitéz...
Üres a páncél, nem is zavarom,
majd elmossák az esők, majd a hangyák
elhordják az elszakadt részeket...
Én ismerem a közömbös világban
reménytelen elhulló hősöket.

Bogyó sincs rajta már, - a hegytetőn
dísztelen áll a vadrózsabokor,
ágai erre-arra hajlanak
épp olyan szép ívben mint amikor
tele voltak virággal és levéllel. -
Olyan mint egy elszáradt koszorú,
aminek már csak puszta váza van,
de ez a váz tavasszal kivirul.

Két őz egy szikla mellett, vörhenyes,
mint a cserbokrok rejtő avara,
négy lába vékony ág, hófolt gyanánt
villog fehéren bokrétás fara.
Nagy füle neszt, fekete, harmatos
orra szagot vár, szája eszeget...
Nézem őket mint forró nyáridőben
meztelenfürdő félénk szűzeket.

A szarvas az igazi erdész,
a szarvas meg az őz: a fiatal
erdőket ők nyesték és ritkították.
Lám: szőrük színe vörhenyes avar,
agancsuk ág-bog, hangjuk fütty és bőgés:
kürtjel talán... Erdészek és vadászok,
szarvasokká, őzekké változtatta
őket egy régi, régesrégi átok.

A Hosszuhegy legeslegtetején,
a bárányfelhős téli ég alatt,
egyszerre csak madárdalos tavasz
közepében találtam magamat,
mert a hóban, a fényes hóban égkék
árnyékkal mint egy szent alleluja,
ott csillogott, virágzott és csicsergett
egy női név... Kluckova Paula...

Fejszét fogott, füttyentett a kutyának,
ment a legény a sebzett kant leütni.
Jobb hagyta volna a kukoricásban,
egy gödörben, a vérében feküdni.
Felkelt a vad s a legényt megcsúfolta.
El sem kerülte volna a halált:
jó hogy magával vitte azt a bátor,
nyájterelő, csaholó kis kutyát.

Ha róka volnék, a vadász elől
nem bujdosnék, de magamat agyon
hétszer veretném oly szent kikötéssel,
hogy bőrömet oly szent célra hagyom,
hét bőrömet: csináltass te belőle
bundát, boát, karmantyut meleget,
holtomban is hogy szeressem, öleljem,
melengessem rokoni lelkedet.

Micsoda madár lába nyoma ez
a bérci hóban? Elszállt a madár,
de mintha látnám még ahogy a hóban
kis fejét gyorsan billegtetve jár...
Egy szép madárnyomot a bérci hóból
felvennék és elküldeném neked, -
három ága jelentse titkos jelként
e három szót: hit, remény, szeretet.

Ketten-hárman vagy éppen egyedül
járnak ilyenkor a hímszarvasok.
Lehullott fejük ágas koronája
titkos helyen. Szűkös, rideg napok,
remeteség napjai szállnak,
de percekkel nap nap után,
nő, nő a nap s a nyárs a rózsatőn,
a szarvasbika széles homlokán.

Ujhold és esthajnali csillag
ragyog egymáshoz közel: Mohamed
jele zöld alkonyati égen,
harcomat és szerelmemet
újítva... Lám a régi hold hogy
látszik az ujban... Gyertek, viharok,
hitemért és szerelmemért
élni vagy halni akarok!

Ágyugolyóval kásásfazekat,
hitvány himpellér, nem katona lő.
Kenyeret és békét akar, nem botrányt,
nem háborút az isteni erő.
Gyarapít, épít, csodákat müvel
Erős János, de a légynek se vét,
de cserfát tép tövestől, hadakat ront,
ha megsértik szerény eledelét...

Üres fészek egy vadrózsabokorban,
elhagyta régen a dalosmadár,
déli vidéken, ahol fészket sem rak,
daltalan él és uj tavaszra vár.
Üres fészkét a lombtalan bokorban
láthatatlan néma fülemile
foglalta el, bélelte hópehellyel
és jégtojásokat rakott bele.

Nyolc csókot kaptam egy vers nyolc soráért:
nyolcéves lányom, kis egyetlenem,
Bözsike adta... Óh barackvirágszín,
hideg arcocska, égi szerelem,
gyermeki csók, jégvirág, zúzmara
a hegytetőn, a kökénygallyakon, -
ha elmulsz mint a zúzmara, helyetted
virág fakadjon az arany napon!

Pilisszántón, egy udvarban - ki tudja?
ki tartja számon? Számontartom én, -
van egy hatalmas bodzafa, diónak
beillene, sűrü lombján a fény
nem hatol át... Rohant a gyorsvonat
osztrák, bajor, francia földön át
s én kerestem, de nem láttam semerre
ilyen virágzó nagy furulyafát.

Az erdőőr táskája régi táska,
van kétszázéves, azt mondja az őr,
sárgaréz pitykék, rózsák, csillagok
fénylenek rajta. Nem tegnapi bőr.
Furcsa jószág az erdőőr táskája.
Tulajdonosa, örök ura nincs:
erdőőr erdőőrnek adja át. -
Hatalmi jelvény! Bizományi kincs!

A faluvégi ház őrző kutyája
ritka egy állat. Olyan fekete
mint a fekete éjfél, de fehér,
hófehér mégis a farkahegye.
Mintha egy másik, hófehér kutyát
nyelt volna le, kap meg a gondolat,
de hosszabb volt a fehér kutya farka
egy farokheggyel ami künnmaradt.

Ostornyelet keres, somfanyelet
a hegyoldalban egy ember sokat:
szívós somfanyéllel ő látja el
a budapesti lókocsisokat.
Ostornyelet, szívós ostornyelet
választok én is ezen hegyen,
villámostort kötök rá s végigvágok
a világon hogy igazság legyen.

Fehér lovon jött egy öreg huszár
az esőben s egy emésztőgödör
mellett leszállt, látva hogy egy csomó
landverbaka egy galambot gyötör,
vesszőkkel sujtva le a förtelembe
a fehér madarat. - A vén huszár
kivette onnan a Szent Lélek képét,
megmosta s nézte hogy tetőre száll.

Az uj kastély előtt, a kövecses
úton megállt az esővíz, mellettem
Madarász Jóska. - Mernél-e te inni
ebből a vízből? kérdezte. Én mertem.
Ittam egy kortyot: leittam a tükrén
úszó torokgyík-bacillusokat...
Este felé már láttam a vörös
sárkányokat és kék farkasokat.

A padkán háltam. Foltos kis cipőim
ott álltak lázas szemeim előtt
a padka mellett. Gyér lámpavilágnál
néztem, néztem azt a két kis cipőt.
Egyszer csak nőni kezdtek. Két hatalmas
fekete macska szeme villogott...
Bejött anyám s a két pokoli állat
két kis topánkává zsugorodott.

A kék farkasok az asztal alatt
engemet marcangoltak. Nagyapám
nyakát karoltam görcsösen. - Ne reszkess,
nincs ottan semmi, én kis unokám...
De én láttam a kék farkasokat,
olyan átlátszók voltak mint a hold
sugárkévéje mely a tanyaház
csupasz ablaküvegén behatolt.

Halálomat várták. Akik szerettek,
megálltak vackom, a padka előtt.
Könnyes szemmel elébem állt apám
s azt kérdezte hogy ismerem-e őt.
Én nem ismertem őt, de megismertem
Lénárd-bácsit, aki leghátul állt,
a vén csikóst aki nekem egy szép kis
baltát adott, meg ostort is csinált.

Szeretnél-e meghalni gyermekem?
kérdezte tőlem az anyám. - Igen,
szeretnék, mondtam ötéves fejemmel.
Élet, halál, mindegy volt már nekem.
Talán meg akart ölni, hogy ne nézze
ártatlan, hosszu haldoklásomat,
szegény szülőm, de tudta már hogy bátor
kis fiának meghalni nem szabad.

Szénásszekéren vitt be Szalontára
apám. Nem tudtam már mozdulni sem.
Ringó bölcső volt a szénásszekér,
sütött a nap, mint ős anyai szem.
Nem kellett volna orvoshoz se menni.
Szalontán már lépkedtem. Váradon
sétáltam és cseresznyét eszegettem.
Meggyógyultam szénán, szellőn, napon.

De gyengécske maradtam még sokáig.
Féltett anyám, mert képzelődő voltam
és megképzeltem minden állatot. -
Egyszer olyan különöset álmodtam,
hogy szemétdombon állok, de felettem
nyilnak a felhők s egy szép égi ló,
a táltosló, a Pegazus talán,
táncol közöttük, fehér mint a hó.

Hogy fogod azt a seprüt? Nem plajbász az, -
rivallt rám künn a szérün karakán
édesapám, testvéreim nevettek,
de pártomat fogta bölcs nagyapám.
- Ugyan János, hagyd azt a gyermeket,
más szérü várja azt, más munkakör,
nem a paraszti. Az ág földre hajlik,
de ez sudár, ez a magasba tör.

Ne búsulj te szegény, a pénz előtt is
volt élet és elmúlik az arany,
ezüst, réz, bankó, minden üzlet, vásár,
de él az élet, a határtalan.
Ne búsulj költő: Gutenberg előtt is
voltak költők! Nem tinta, toll, papir,
nem nyomdafesték teszi a jó költőt.
Költő az aki szívből szívbe ír.

Tüzet rakott egy kis pásztorfiu
azon a téren ahol elbukott
a hős és megszünt hő szíve dobogni
s egy porszem a pásztortüzbe jutott,
egy porszem a hős elporladt szívéből.
Szikra pattant ki, a hős megjelent,
a hős szent lelke, a pásztorfiut
megszállta és a pásztorfiu ment.

Megzörren az avar. Csak gyík lehet,
az surran így. Melegen tűz a nap
a hegy meredek déli oldalába.
De a gyíkok talán még alszanak,
január van még. Más nem lehetett,
csak gyík, smaragdzöldhátu fürge gyík.
Elbujt, nem láttam, de hiszek vakon
álmaimban és csodát tesz a hit.

Kis gyík eredj, kérd meg a pókokat:
szőjjenek egy nagy selyemlepedőt,
százrőfnyi szélest és százrőfnyi hosszut,
minőt takács, szövőgép sose szőtt,
egyetlen szálból: ha egy szála bomlik,
bomoljon az egész s egy gyűrün át,
egy szűk jegygyűrün át lehessen húzni...
Hadd lásson hű szerelmet a világ!

Kis gyík eredj, keríts egy kis kutyát,
ami elfér egy gyufás skatulyában,
de ha kiugrik, hét országra hangzik
az ugatása s nem ugat hiában.
Hadd hallja meg az igazat mindenki,
azt amiről az ugató kutyák
hallgatnak gyáván, ebrudtól remegve
tudja meg és kacagjon a világ!

Kisgyík eredj, hozz egy gyűszü vizet,
egy gyűszűnyit az ifjuság vizéből.
Te leveted a régi bőrt s alatta
hétszerte szebben ott virul az uj bőr...
Hadd kezdjek mindig uj s uj életet!
Hozd az örök ifjuság harmatát,
hadd hintsem szét az emberek között
ifjuljon ez a szíveholt világ!

E tarjagos mészkősziklák körül,
mik bástyaként merednek e fokon,
somfák vannak, fokosnyélnekvaló
fájuk győz a vad szélrohamokon.
Virágzásuk az ifjuság arany
lángját idézi, parázs viadalt,
gyümölcsük egy hős vére cseppjeit,
ki szíve szent szerelmét védve halt.

Neved mint a fecskekiáltás
Páris felett a Parnasszus hegyén,
mikor a fülledt nyári alkonyatban
a kávéház előtt kigyúl a fény. -
Ott ültem árván, nem tudtam, hogy élsz,
Párisban és hozzám olyan közel,
hogy nevedet sikoltozzák a fecskék,
csak néztem árván a fecskékre fel.

Rózsa, rózsa, piros pünkösdi rózsa
lobbant a hegy őznyomos ösvenyén,
tél közepén piros pünkösdi rózsa,
tűndéri szép, ha nem is az enyém.
Tél közepén piros pünkösdi rózsa
egy lány orcáján... Elküldöm neked
ezt a hóban kinyilt pünkösdirózsát,
ezt a rózsátlan árva éneket.

Vadászok jöttek fel a Hosszuhegyre
vasárnap, de nem találtak vadat.
Pedig van itt nyul, róka, szarvas, őz,
disznó. A budapesti urakat
persze nem szeretik, nem szeretik
ha beléjük megy a puskagolyó...
Sáros nyomukat a bérlő uraknak
incselkedve mutogatja a hó.

A Pilis nyergén tul van Szentkereszt.
Egy magános költőnő lakik ott,
kit néha én, rokonlélekre szomjas,
száműzött költő, meglátogatok.
Mintha az édes testvérbátyja volnék
s az édes testvérhúgom volna ő.
Beszélgetünk, verseket olvasunk,
észre se vesszük hogy jár az idő.

Egy kősziklára írom ezt a verset,
mivelhogy nincsen nálam papiros,
tudom jön az eső s minden betüt,
minden vesszőt láthatatlanra mos.
De lemegyek a hegyről és leírom,
talán elolvassák az emberek
s isszák mint egy csodaforrás vizét,
mely e mohos kősziklából eredt.

Gépfegyver kattog, ágyu dörg, vonúló
fiuk nótája hangzik a vidéken,
ébred a csendben sok-sok régi, alvó,
világháborus katonaemlékem.
Katona voltam, most is az vagyok,
világ ellen világért küzdök én,
bárki előtt hadisten, de előtted,
kisangyalom, csak szegény közlegény.

Béke velünk, szent béke, levegőben,
szárazon, vizen, völgyön és hegyen,
örök béke, de mindenek előtt
és mindenáron igazság legyen.
Legyen meg a mindennapi kenyér,
a bűnös is nyerjen bocsánatot. -
Vagy menjünk vissza a vadonba és,
vadak között legyünk vadállatok.

Pilisszántó, 1934. jan. 1.-25.