Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám

ISMERETLEN MAGYAR KÖLTŐK II. [+] : POPPER FERENC

Építészmérnök

A Nyugat az Ismeretlen Költő életrajzát kéri. Egyoldalas legyen, de vajjon egyoldalú is? Iskoláit kérdezi-e vagy szerelmeit, olvasmányait vagy küzdelmeit? Családfáját? A költőnek nincs fontosabb, mint saját élete - az ismeretlen költő se kevésbbé öntelt, mint a Kosztolányi rossz költője - de mit kezd vele az irodalmi gyomok gyűjtője, ha nem fér herbáriumának egy lapjára gyökerestül, szárastul, lepréselve és megszárítva? E sorok írója kuriózus érdeklődéssel sokszáz életrajzot írt ki valaha német lexikonból, nemzeti nagyságokét tíz sorban; s utóbb följegyezte magának: «Világtörténelem milliárd életrajzból». De a magáét nem tudja odaírni a milliárd mellé, mert ez Egy több neki a Milliárdnál, ez az egy megérdemli a Mahabharata kétszázezer sorát...

Dehát mégis: harminckilenc éves múltam, nagy vidéki városban születtem s jártam iskolába, jó tanuló és korai olvasó, sok testvér közt szigorúan tartva, jómódú intellektuális családban. Könnyen memorizáló csodagyerek, nyolcéves koromban apám már színházi premiereimmel álmodott s meg is mételyezett vele életemre. Történelem, természetrajz, a német nevelőnő érzelmessége, a német klasszikusok pátosza, mind messze vittek a való világtól. A századforduló apokaliptikus ijesztései, szorongó egyedüllétek, borzongó vágyakozások, kísértetiesen világított alkonyégen szálló démoni víziók közt nőttem, az életet jelentő játék elől könyveket bújva, részint játékban átélve, amit olvastam, világtörténelmet, homéroszi elbeszéléseket, állatviadalokat.

Aztán egyszerre elhatározással, vége a gyerekkornak, a játéknak s a verselés-játéknak is, tizennégyéves koromban már szívbeli titok a vers; a Hétben látom az új költőket, megismerem az irodalom harcait; az élő irodalomba jutok bele, bár Aranytól soha-soha nem tudtam elszakadni. Tizenötéves koromban a Nyugat levegőjében élek. Kamasz-barátság és szerelem, csakhamar éles szembefordulás az otthoniakkal, mely apámmal szemben évekig tartó hallgatássá fokozódik. Évenként új és új gondolatvilágba merülök bele: Darwin, Schopenhauer, Freud s a Huszadik Század körének témái szociológia és közgazdaságtan. De tizenhétéves koromig a vers mindenem, leghűbb kísérőm.

Jogásznak szántak, apám halála szabaddá tette választásomat, írói ismeretségek Budapestre vonzottak, anyám komor bánata elől is menekültem. Egyetlen «kenyérkereső» művészetként választottam az építészetet pályámul, gyerekkori tervekhez visszatérve, dacolva a családdal, szinte csaknem szökve hazulról építésznek, mint Soufflet, a Pantheon mestere. Az építészet akkor érte festői felbomlása végét, évtársaim - már akik művészettel törődtek - csupa festők, köztük igen-igen magányosan én, a gondolkodó, az «irodalmár», a csak architektus. Diákéveimet nem is velük éltem, íróbarátaimhoz húzódtam s e kétlakiság fokozta magánosságomat tétlen tépelődéssé, mely nehezen fér össze a műegyetemi órarenddel. Bár legtöbbet tudtam közülök, legügyetlenebb voltam a rajzban s nem elég élelmes, hogy gondolataimat bérmunkásokkal dolgoztassam ki. Küzködtem a balsikerrel, s e küzdelemben ért a háború, mely eleinte alig érintett másban, mint hogy testi gyöngeség érzésével fokozta depressziómat. Mikor a nehéz életmód ellenére idejében kikerültem a műegyetemről, belevetettem magam a mesterség kitanulásába, teljes szenvedéllyel. Azóta is tanulok, örök diák, sikerben és mellőztetésben, nagy és kis feladatokon, dolgozva kevés pénzért s most már a jó mester öntudatával. S a vers? A kövek nehéz mesterségével viaskodva tíz év alatt még töredéksort se írtam le, azóta se többet nyolc év alatt nyolcnál. E tizennyolc évről nincs is egyebet mondanom e pár versnél.

(Budapest)

 

[+] Az Ismeretlen Magyar Költők első Csoportját lásd a Nyugat február 1-i számában.

 

A HARMINCÉVESHEZ