Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · FIGYELŐ

KASSÁK LAJOS: UTAZÁS AZ ÉJSZAKA MÉLYÉRE
L. F. Céline regénye

Ez az utazás «Az életből a halálba vezet», mondja Céline könyve elé írt jegyzetében. Ezzel a bevezető mondattal az író meg akarja adni regénye filozófiai hátterét és irodalmi igazolását. De ugyanilyen általánosságban azt is mondhatta volna: az élet nem egyéb, mint utazás a halál felé. És ez a bölcs mondás ugyanolyan távol lenne a regény lényegétől, mint a fentebb idézett mondat. Mert hiszen egy szépirodalmi műben nem az axioma a fontos, hanem ennek az alaptételnek a hogyanja és miértje. Lehet, hogy az élet a megszületés pillanatától kezdve valóban nem egyéb a halálra való készülődésnél, az író hivatása azonban elsődlegesen csak az lehet, hogy ezt a készülődést, utazást a maga szörnyű és nagyszerű összetevőiben, árny- és fényoldalaival együtt a lehető legszintétikusabban bemutassa. Az az író, aki a dolgoknak csak az egyik oldalát látja, akár csak a szépet vagy akár csak a csúnyát, az az axióma absztrakt igazságát nem bizonyítja be és művészetében is szembeötlő hiányosságokkal lép elénk. Céline nyilvánvalóan dokumentáris irodalmat akart adni regényében, nem mehetünk el tehát megjegyzés nélkül látás- és érzésvilágának egyoldalúsága mellett. Stílusából és az anyaggal való bánásmódjából következtetve realista és éppen ezért sok más író hibájánál szembetűnőbb az ő általános dialektikai fogyatékossága. Az élet ellentétekben funkcionál és részünkre filozófiailag csakúgy, mint anyagában máskép fel sem fogható. Mivel csak egymással viszonylatban jó a kevésbé rossz és rossz a kevésbé jó, mint fogalmak sem választhatók el egymástól, de még kevésbé tehetjük ezt meg a művészet keretein belül, ahol akusztikailag vagy optikailag realizáljuk mondanivalónkat. A dilettánsokat és amatőröket nem csak kifejezésbeli fogyatékosság jellemzi, hanem tartalmi látókörük, egyoldalú beállítottságuk is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Céline dilettáns vagy amatőr, de jeleznem kell, hogy életlátásának egyoldalúsága miatt egyáltalán nem olyan «igen nagy író», amilyennek politikailag jobb- és baloldalon exponált kritikusai világgá kiáltják. Magától értetődik, hogy ezek a kritikusok, közöttük a szélső nacionalista Daudet is így kritizálják, illetve dícsérik Céline regényét. Kritikai szempontjuk nem művészeti, hanem reálpolitikai. A nacionalista csakúgy, mint a szocialista napipolitikus örömmel ragadja meg a kritikai alkalmat, hogy a könyvet saját politikai agitációjának igazolásául felmutathassa. Mondván, ha a mai világ csakugyan annyira keresztül-kasul romlott, megátalkodottan gonosz, amilyennek azt Céline mutatja, akkor feltétlenül itt az ideje, hogy a magam módján gyökerében megváltoztassam. A jobb- és baloldal egyformán, mint tanubizonyítékot állítja be Céline könyvét és ezzel nem csak a maga nagyon is tisztázatlan céljainak az érdekében kihasználja, de egyben a művészeti kritika figyelmét is eltereli róla. Pedig az «Utazás az éjszaka mélyére» nem pamflét és stílusának gazdagságából, vizuális nagyszerűségéből következtetve nem is akart az lenni. Aki ezt a könyvet írta, az nem politikus, hanem művész és annyira nem racionális gondolkodó, hogy sokkal közelebb áll a XIX. század romantikus költőihez, vagy mondjuk a legendás orosz nihilistákhoz, mint napjaink jobb- és baloldali diktátorjelöltjeihez. Amik ezekkel az intranzigens szélsőségekkel látszatra összehozzák Célinet, azok az író fogyatékosságai és nem a gondolkodó pozitív eredményei. Olyasmiről, mint társadalomkritika, a szó komoly értelmezésében jegyzetnyi rész sincsen a könyvben. Hacsak társadalomkritika alatt nem olyas valamire gondolunk, ami viszont már az első oldalakon is bőven előfordul:

«A faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhinség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai. Nem mehettek tovább a tenger miatt. Ez Franciaország, ezek a franciák.»

Ilyen tónusú beszélgetéssel kezdődik a regény. Az idézetet Bardamu nevezetű francia egyetemi hallgató mondja diáktársának az egyik párizsi kávéház terraszán 1915 táján. Raszkolnyikov, az orosz nihilista diák messze évtizedekkel ezelőtt sem volt veszedelmesebben hisztérikus és fellengősebben demagóg, mint a párizsi egyetemista Bardamu. Milyen erkölcsi magaslaton állhat ez a tüzesvérű fiatal ember a faji és nemzeti piedesztálra emelkedett háborús uszítókkal szemben és milyen új igazságok élhetnek benne, amiket, ha kimond, megfordul tőlük a világ kereke. Ez a látszat és ez az, ami a pártpolitikusok szolgálatába állítható a könyvből, a valóság azonban egészen más. Miközben Bardamu a fajkretenizmus ellen szónokol, katonai menetszázad vonul el a kávéház előtt egy «helyes és fene jópofa ezredessel» az élén és ekkor a szónokló fiatal ember, mintha hirtelen az eszét vesztette volna, felugrik a helyéről s a hősiesség megduzzadt érzésével rohan az ezredes felé, hogy önként jelentkezzen a háborúba. Pillanatok alatt egész valóságában bemutatkozik előttünk a regény főhőse és a könyv végéig ezekkel a patológikus adottságokkal bonyolítja a történetet. Egy lázadó, akit nem a külvilág ellentmondásai, hanem sajátos belső konfliktusok gyötörnek és sodornak újabb és újabb végletekbe. A szemsugarai egyre szűkebb körre húzódnak össze, elvész előtte a dolgok összefüggése, a fáktól nem látja az erdőt. A világ minden baját és elviselhetetlenségét az egyes ember testi rothadtságában és lelki galádságában látja és olyan mániákus dühhel veti rá magát ezekre a szennyekre, hogy ez már szinte kéjes gyönyörérzésnek, holmi szodomai orgiának tűnhetik előttünk. Ha az első pillanatokban úgy látszott, hogy Céline, az író kérlelhetetlen moralista, társadalmi forradalmár, akit a világ igazságtalanságai véglegesen megvadítottak, akkor most világos előttünk: Céline, illetve Bardamu (a regény alapjában véve önéletrajz-féle) nem tudatos ellensége a világ romlottságának, hanem ő is ennek a kornak önmagával meghasonlott, világosabb pillanatokra feleszmélni nem tudó kreatúrája. Pusztító bacillus, abban a kóros, roppant testben, amit egyszerűen világnak nevezünk és amelyben ott érzi magát a legotthonosabban, ahol a leggyulladásosabbak a sebek s ha az egyik szemétdombból kivergődik, rögtön belefurja magát egy másikba. Az egész könyvön át talán egyszer sem esik szó napfényről, enyhülést hozó levegőjáratról és ezeknek a megkívánásáról is alig hallunk valamit. Nem találkozunk egy gyerekkel, aki nevetni tudna és nem találkozunk egy öreggel, aki pillanatra is átadná magát a csendes szemlélődésnek vagy a valóságnál boldogabb emlékeinek.

Céline kétségtelenül a szegénység és kiszolgáltatottság tragédiáját akarta megírni és nem jutott tovább az ember állati trivialitásánál. De ha szigorúak akarunk lenni, azt mondhatjuk, nem is az állatig, hanem csak a trivialitásig jutott el. A könyv írója orvos (dr. Destouches) és mi ismerünk egy másik orvos-írót, Axel Munthet, aki, például, az állati pszihé nagyszerű gazdagságát irja meg könyvében. A kutyát, a majmot, a teknősbékát nem egysíkú és egyszínű árnyképnek látja, hanem a maga valóságos sokoldalúságában. És mennyivel sokoldalúbb, összetettebb az ember élete, legyen az akármennyire kiuzsorázott bérrabszolga vagy éhen kószáló csavargó. Céline a szegénységet általában egy változatlan fekete lapnak látja dombok és völgyek, gondolati és hangulati különbözőségek nélkül. Holott a szegénység csak a gazdagság pompájához mérten reménytelen monoton jelenség, a saját körén belül azonban a szürkék végtelen árnyalatai, az indulatok fékezhetetlen vadsága, érzelmes szelídsége, a pesszimizmus mélysége és a csodavárás bűvölete váltakozik benne. A magam szegénységében sok barlangját és alagútját bejártam a szegénységnek és végül is meggazdagodtam tőle. Találkoztam az öreg koldussal, aki szeretett beülni a kuckója sarkába és pipaszó mellett legendákat mesélni élete multjáról, az ágyrajáró legénnyel, aki egy vénasszony mellett kuncorgott, de szombaton este selyempapírba csomagolt cukrot és nyári vasárnap délután kínai legyezőt vásárolt a szeretőjének, a kis gyerekkel, akinek szennyes volt az inge, szörnyű kiütések kínozták a testét, de ha meglátta, hogy a szomszédházbeli kutya két lábra állt a gazdája előtt, vagy a madár röptében elkapta a legyet, akkor hangos boldogsággal fölnevetett s ilyenkor tisztának és átszellemültnek látszott, akár a templomok márvány angyalkái. S ha ez a kettőség, sőt többszerűség nem lenne meg a szegénységben, hogyan is beszélhetnénk vele kapcsolatban tragédiáról? Tragédiáról csak az ellentétek végzetes találkozásánál lehet szó. Ezért is a szegények sorsa csak annyiban tragikus, amennyiben a szegény adott helyzete és életvágyai között meg van a különbségi feszültség. S bárha ez tagadhatatlanul így van, Céline könyvében szó sem esik róla. Holott tudjuk, a hóhér sem mindig csak hóhér. De Céline a hóhért csak akasztás közben, a bérházat csak mocsokban ázottan és a külvárosok népét csak gyilkosoknak, aljas, érzéketlen prostituáltaknak, színvakoknak és szellemileg degeneráltaknak tudja látni és elképzelni. S ha ez a világ nem ilyen szimpla és sematikus, akkor valószínű, hogy az íróban magában tolódnak így el, sematizálódnak a könyvben elénk vetített képek. Könnyű lenne idézetekkel bebizonyítani, hogy ez mennyire így van. A házak folyosóin és udvarán az író alig lát meg egyebet a W. C.-nél s szinte rettenve fordul el a szoba sarkától, ha nem talál benne emberi ürüléket és a falak nem is falak a számára, ha nem mocskolódtak be a tetvek és poloskák vérétől és nem is kerül össze emberekkel, akik nem az aljasság és gonoszság eljegyezettjei. S ha mégis talál egy tiszta sarkot, azt rögtön beszennyezi önmagával; kétségtelen, hogy a fantáziája minden alkalomra készen W. C.-kel, kelevényes daganatokkal és becsmérlő jelzőkkel van tele. Ülhet a párizsi kávéház terraszán, belerohanhat a háborúba, kimenekülhet Afrikába, átcsempészheti magát Amerikába, közelébe férkőzhetik a nőnek, megszerezheti az orvosi diplomát, mint ahogyan ez mind meg is történik vele, végeredményben egyazon helyben topog, soha sem látja meg feje fölött a kék égboltozatot, lábait elkapkodja a földtől, mintha tüzes blatnin lépkedne s csak száj- és izzadságszagot érez maga körül.

És mindezt a szörnyűséget az íróművész nagyszerű képességével tálalja elénk. Majdnem azt mondtam, hogy a stílusa szokatlanul gazdag és megdöbbentően újszerű. Pedig nem így van, a szokatlanság még nem föltétlenül nagyszerűség és az ökonomiátlanság nem föltétlenül gazdagság. A hangja állandóan fortisszimóban harsog s a mondataiba zsúfolt szavak úgy rohannak és kergetik egymást, mint valami csaholó démonikus kutyafalka. És mindemellett, ahogyan az író meglátásai egysíkban mutatkoznak, ugyanúgy a dinamikusnak, színesnek látszó stílusa is egysíkon mozog és a legmagasabb hangnemben is tarka monotóniában vész el. Nem dinamikusan folyamatos ez a stílus, inkább csak célirány nélkül nyugtalan. Szavaival az író súlyos csapásokat szán az olvasónak, de nagyon kevés eredménnyel, az egész nagy dörömbölés a könyv vége felé már csak távoli kopácsolásnak hangzik a fülünkbe.

Mégis Céline könyve az új irodalom komoly értékét jelenti. Ha valaki dícséri, ellene kell szólnunk, mert alig több nagyszerű kuriozitásnál s ha valaki fitymálva félre akarja dobni, annak is ellene kell szólnunk, mert ha nem is a világot, de napjaink egyik szétesett, önmagában meghasonlott, pszichopatológikus típusát majdnem maradék nélkül meg tudja mutatni. Nem lenne kívánatos, ha az irodalom efelé a sívár, részben dudvával és varangyos békákkal benépesített terület felé fejlődne, de kétségtelen, hogy nélküle szegényebb lenne irodalmi együttesünk.

A terjedelmében is hatalmas kötet lefordításáért külön elismerés illeti meg Hevesi Andrást. Nem a szószerinti fordítás napszámos munkáját végezte, hanem az egész anyagot valósággal átköltötte magyarra. Nyelvgazdagsága és stílustisztasága példa lehetne fordítóink előtt.