Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · HORVÁTH ÁRPÁD: MADÁCH A SZÍNPADON

HORVÁTH ÁRPÁD: MADÁCH A SZÍNPADON
Ötven év margójára
I.

Valahányszor örök költő érkezik el színpadi pályafutásának félszázadáig, mindig felmerül s elgondolkoztató a kérdés, hogy miként is áll a színpad a költészettel s ha van olyan találkozásuk, mit az idő és gazdasági siker még a mai korban is igazol, mik lennének az élő színpad feladatai az örökértékű mű folytonos és további életbentartása érdekében?

Feladat: kötelesség, tehát: felelősség s fokozottan az épen a mai irodalmiatlan színházi jelenkorban, amikor költészet és színház (egy-fogalomban: a tiszta színház) olyan mélyen s olyan tragikusan elhajlanak egymástól. S ha kötelez a költészet szolgálata, aminthogy kötelez, mennyivel nagyobb a színpad felelőssége egy már színpadilag állandósult remekkel szemben, amelynek életbentartása épen e remekmű multjával szemben kötelez s a jövőt illeti, mert egy kor színháza sem vállalhatja, - élő lelkiismerettel, - hogy épen az ő idejéhez fűződjön annak a kapcsolatnak hanyatlása, amit közönség s remekmű egymásrahatása, vagy ennek ellanyhulása, esetleg megszünése a mű életére nézve jelent.

A felelősség kérdése a standard remekművekkel szemben a negatívumon túl úgy fogalmazható, hogy minden kor színháza kora nyelvén, közvetítő formáiban, a színpad jelen eszközeivel köteles közeltartani a költőt közönségéhez, a megszólaltatás legszuggesztívebb eszközeivel, az illúzió legteljesebb instrumentálásában.

S ez «Az ember tragédiájá»-nak problémája is, aminek aktualitást ad az ötvenéves pályafutás 1883-tól, csak a Nemzeti Színház színpadán 499 előadásban. Ezalatt nemegyszer vált a géniusz munkája a legköznapibb színházi gazdaságpolitika emlőjévé: remedium volt a bukó napi termések kátyúiban. Nemcsak szellemi, de siker-rangjában is a magyar színpadi művek első remekévé lépett, épen a közönséggel való kontaktusánál fogva: sokkal elsőbbé, mint «Bánk-bán»; színészi, rendezői s dramaturgi fantázia örök izgatójául maradt: főproblémájánál fogva, hogy a benne levő eszmei szépség, gondolattávlat s koncepcionális érték teljességét, sohasem a revue túlsúlyának rovására, - hogyan fejezhesse ki s juttassa a színpad legközvetítőbb közvetlenséggel, a közönség összetételében változó jelenhez. Ötvenéves, ilyen folyamatos és állandó hatóerő magában hordja a színpadi interpretáció szükségképeni változását, - fejlődését! - minthogy a színpadon egy mű örökélete egyszersmind a közlő és közvetítőforma állandó és korszerű megmásulását jelenti. Soha nem lehet a színpadnak elsőbb s méltóbb kötelessége a költő iránt, mint művének életbentartása, de ez a kötelesség a fejlődés igájába hajló igyekezetet épúgy jelenti, mint magát a kultuszt és tradíciót: a folyton változó színpad változó eszközeit, a játékstílus és szcenéria mindig másként tolódó artisztikus hangsúlyait, egész orkeszterét, amit a Mű szelleme és hatóereje alá kell építenie. Vezérszóban ez talán nem több, mint: odaadással reformálni. Tehát tradicionális meggyőződésből változtatni a maradéktalan hatás érdekében.