Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ERDÉLYI IRODALOM

Az erdélyi irodalom Trianon utáni fogalom. A magyar irodalom őskora óta mindig voltak erdélyi íróink, akik szűkebb hazájuk levegőjét, tájait, népét, életformáit és történetét írták meg, de sem nekik, sem másnak nem jutott eszébe erdélyi irodalomról beszélni, a fejedelemség századaiban sem, amikor a magyar műveltségnek speciális fókuszai voltak Erdélyben. Csak a nagy államszakadás utáni időkben kezdett az erdélyi irodalom fogalma ébredezni, majd elég hamar öntudatosodni. Az okok ismeretesek: az elszakítás első évei valóban elszakították az erdélyi magyarságot, a csaknem hermetikus határzárak majdnem lehetetlenné tették, hogy könyv, lap, folyóirat Budapestről átjusson rajtuk; a közönség egyszerre olvasmány nélkül maradt s ezt az alkalmat felhasználta úgyszólván mindjárt az első naptól kezdve néhány ottrekedt íróember, hogy munkateret és kenyeret teremtsen magának folyóiratok, lapok alapításával. A nagyobb városok napisajtója is megerősödött, mióta megszabadultak a budapesti lapok versenyétől s a közönség kizárólag rájuk volt szorulva. Az első kezdőkhöz mások csatlakoztak és csakhamar elindult egy olyan fejlődés, amely tudatosan hangsúlyozta az egyetemes magyar irodalomtól különböző, sőt autonóm voltát, különböző eltévesztett kísérletek után végre az Erdélyi Helikonban megszervezkedett s ma már bizonyos irodalomtörténeti jelentőség igényével lép fel, olyasféle külön tagjaként a magyar irodalomnak, amilyen a németeknek a svájci. Erősen érzi önmagát s ezt néha kissé naivul is elárulja mémoirekben, visszaemlékezésekben, saját erdélyi programot alakított ki magának, nagy vitákban tisztázta céljait és feladatait, vagy legalább kibeszélte magát róluk. Kétségkívül fel tud mutatni néhány igazi értéket, létrehozott néhány valóban kitűnő művet, az átlaga körülbelül egyezik a magyarországi irodalmi termés átlagával színvonal dolgában s nemcsak saját szervezete van, hanem bizonyos mértékig közös gondolata is. Ezek után nem lehet tagadni, hogy különálló tagja a magyar irodalomnak, a nemzet egy a történelem viharától más életformákra kényszerített s más hatalmi atmoszférában élő tagjának irodalmi kifejezése.

Már irodalomtörténet-írója is akadt Tolnai Gábor személyében, aki Erdély magyar irodalmi élete című Szegeden megjelent könyvében részletesen elmondja fordulatait az első kezdetektől fogva máig, hangsúlyozva; hogy nem kritikát ír, hanem az irodalmi élet képét igyekszik történetileg megrajzolni. A fiatalosan buzgó, itt-ott kissé pongyolán írt könyv adatainak felhasználásával próbáljuk itt meg az erdélyi irodalom képét megadni.

Az első kezdők mind olyanok voltak, akik már az államszakadás előtt is túl voltak az első próbálkozásokon. Nagyváradi, kolozsvári, aradi újságírók, tanárok. Legtöbbjüknek munkája addig nem sok figyelmet tudott ébreszteni, de most egyszerre bizonyos nyomatékot kapott s egy részüké csakugyan neki is lendült. Csak szerény vidéki kör számára dolgozó kisvárosi perspektívából egyszerre egy nagy országrész perspektívájába kerültek. Budapest felől is hamar feléjük fordult a figyelem: érdeklődve néztük, mire tudnak menni ezek az erdélyi fiúk, magukra hagyatva, egyedül. Sőt idővel bizonyos nimbusza is támadt az erdélyi írónak, nem csupán műveinek értéke, hanem jórészt erdélyi volta és az ehhez fűződő jóleső magyar képzetek révén.

Ez volt az erdélyi irodalom romantikus első korszaka, amikor a budapesti biztatástól is tüzelve, felduzzadt önérzettel vetette magát a munkába. Súlypontja előbb Nagyváradon volt rövid ideig, aztán ismét rövid időre áthelyeződött Marosvásárhelyre, míg végül Kolozsvárott, az erdélyi magyar élet ősi gyujtópontjában állandósult. Az első időben hiányos szelekció lassankint komolyabb kritikának adott teret s az Erdélyi Helikonban irodalmi színvonalon álló orgánumot teremtett magának.

Ezek nagyobbrészt meglehetősen közismert dolgok, ismerjük erdélyi írók mémoire-szerű írásaiból és budapesti írásokból is. Azt azonban még eddig nem állapították meg, hogy a nagy politikai fordulat által teremtett, sok tekintetben ösztönző külső körülményeken belül a belső ösztönzést, a szellemi irányt és az irodalmi stílusformákat honnan kapta az erdélyiek irodalma. Erről először Tolnai Gábor könyvében találok nézetem szerint teljesen helytálló megállapítást, amelynek összefoglalása az ő fogalmazásában így szól: «Az erdélyi irodalom nem helyi gyökerekből nőtt ki, az erdélyi literatura lokális kiterjedése az ú. n. "modern irodalom"-nak. Ez a gyors kivirágzás az Ady körül csoportosult irodalmi korszak szellemi televényéből sarjadozott ki. Az új erdélyieknek a modern magyar irodalom ízlés- és formavilága adta az indítást.»

Ez valóban így van és természetes, hogy így van. Az erdélyi írók mondhatni mind fiatal emberek voltak a kezdés idején, magától értetődően helyezkedtek el az irodalom ama vonalán, ahol akkor a magyar irodalomban a harcos aktualitás és a legnagyobb eredményeket felmutató mozgalom volt. Lélektani lehetetlenség lett volna rájuk nézve a 90-es évek és az ezekből visszamaradt irodalmi szellem és stílus formáihoz való csatlakozás. Náluk bizonyos felszabadulás is állott be, felszabadulás az alól a nyomás alól, amelyet nálunk a hivatalos hatalom és a reá támaszkodó társadalmi hatalmak az új irodalom ellen alkalmaztak. A konzervatív erők lecsökkenése, majdnem teljes megsemmisülése, ami együtt járt az állami hatalomnak idegen kezekbe való jutásával, szabadjára engedte a haladó szellemet. Azt az ellenforradalmi szellemet, amely nálunk az 1919 utáni években ránehezedett az írókra és az irodalomra, az erdélyiek nem érezték. Mint Tolnai Gábor részletesen kifejti, Ady, Móricz és Szabó Dezső voltak az erdélyiek legnagyobb ösztönzői. Az erdélyi irodalom tehát mindenképen a Nyugat körüli és a Nyugat hatása alatt kifejlett irodalom édes gyermeke. S nincs minden irónia nélkül, hogy olyan lapok és folyóiratok, melyek a Nyugat és írói ellen állandó hadjáratot viseltek, de az erdélyi írókat tüntetően felkarolták, ezen a réven az általuk üldözött szellem egy változatát bocsátották falaik közé.

Miben erdélyi ez az erdélyi irodalom? Mennyiben más, mint a többi magyar irodalom? Legelőször a témaválasztásban mutatkozik a különbség, de ez is a legfelületesebb. Elvégre Jósika és Kemény, más régi írók is Erdély történelmének témáit írták meg, mégse sorozzuk őket az erdélyi irodalomba. A történeti regények rövid divatja után az írók java része a mai erdélyi élet ábrázolására tért át, minden esetben túlságosan tudatos elhatározással s ezen a téren éppen ennél a tudatos programszerűségnél fogva a legjobb tehetségek is csak a félsikerig tudtak eljutni. Túlságos közelről nézték az ábrázolt dolgokat, nem volt hozzájuk elegendő távlatuk és ábrázolásuk vonalait megmerevítette vagy eltorzította a politikai és társadalmi tendencia. De akár a történelmi, akár a mai tárgyú írásokon érzik valami, amit a mi itthoni irodalmi törekvéseinken, az átlagot nézve, nem a csúcsokat, sokkal kevésbé érzünk: az írói missziónak az erős átérzése, az írói munka hivatás jellegének komoly tisztelete. Több áhítatot érzek ki műveikből mesterségük iránt, az irodalom nemzeti fontosságának spontánabb, sőt talán naivabb átélését. Ez részben szűkebb horizontjuknak, részben az erdélyi magyar társadalommal való szorosabb együttélésüknek is tulajdonítható, részben talán kompenzálása annak a küzdelmes életnek is, amelyet éltek és élnek. Külön kell beszélni az erdélyiek székely csoportjáról, amely tudatos és programszerű regionalizmusból fakadt, Tamási Ábeljének első részével kiemelkedett a székelykedés állapotából és mai irodalmunk egyik legszebb termékét adta, az egyetemes magyar irodalom tiszta értékét.

Ami valódi értéket termelt az erdélyi irodalom, az már közkincsévé lett az egész magyar irodalomnak, ami középszer vagy annál is kevesebb értékű benne, az odahaza is már-már a feledésbe ment. Amit Erdély irodalmi téren létrehoz, egyenrangú és nagykorú tényezője a magyar irodalomnak. A rendőri válaszfalak is, legalább az irodalmi műveket illetőleg az első időkhöz képest erősen meglazultak s remélhetőleg előbb-utóbb le fognak omolni. Az a szükség, mely az erdélyi irodalmat mint külön csoportot létrehozta, már ma is kevésbé érezhető, mint nyolc-tíz év előtt volt. Nem tartom lehetetlennek, hogy idővel az erdélyi irodalom visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba s helyreáll a régi állapot, mikor lesznek, mint mindig, erdélyi írók, de senki sem fog külön erdélyi irodalomról beszélni. Ennek bizonyos jelei már ma is láthatók, az erdélyi írók külön-erdélyisége csökkenőben van, Erdély egyre inkább csak témaforrás lesz számukra. Ezt a feltevést erősíti az is, hogy ma az erdélyi irodalomnak nincs succrescenciája. A legfiatalabb, már a román uralom alatt felnőtt nemzedék nem mutat bátyáihoz fogható írói képességeket. Az ifjúság elfordul az irodalomtól a szociális és kultúrális munka felé s ma már nem az irodalomban látja az erdélyi magyarság egyedüli kifejezési módját. Az irodalmi élménytől a szociális élmény felé fordul s ki tudja, mekkora fordulatot jelent ez az egész erdélyi magyarság kultúrájára nézve?