Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám · / · FIGYELŐ
Hova lesz ez a rengeteg könyv? ki olvassa? micsoda varázslat folytán hajtanak ki egyik napról a másikra, mint a gombák, a legrosszabb időben? ma mikor sem kiadó, sem közönség, hogyan lehet hogy mégis több a könyv mint valaha? Talán vigasztaló ez az áradat, mert valami homályos ösztön, valami szent vágy szívós vitalitását mutatja, az irodalom, a kultúra felé... De egyúttal fenyegető is: ki tud még itt tájékozódni majd? nem bátortalanodik-e el az a kevés közönség is aki maradt? nem tűnnek-e el az igazi értékek a tömegben? mi lesz azokkal a könyvekkel amik többet kivánnak egy pillanatnál a figyelemből? nem lesz-e itt minden semmivé? s nem lesz ez a sok egyenlő a semmivel? meg tudja-e itt állítani az időt maga a művészet is?
*
S a cím fölött Gellért Oszkár neve.
Ez a név azok közé tartozik amiket a mai fiatalok már az irodalomtörténetben olvasnak először, s amiket onnan nem lehet többé kiradírozni. Mert az az irodalom amit ez a történet regisztrál, nem áradat, hanem fejlődés. Jelenségei nem a hullámhoz hasonlítanak, mely eltűnik, hogy átadja helyét a következőnek. Inkább az épületkőhöz, melynek fontossága csak növekszik, ha új meg új kövek rakódnak fölébe. Vagy a faághoz melyből új meg új hajtások fakadnak... Ahogy egy fiatal kritikus, Gellért fejlődéséről szólva, épen ezzel az ág-hasonlattal élt. Az az ág mely Gellért Oszkár költészetét jelképezi, egészen külön irányban indult az ég felé, s külön magasságot hódított meg magának. Nélküle a fa ma már csonka volna. Hacsak a legkülsőbb formára, nyelvre és versre gondolunk is: Gellért verse egy új lehetőséget, egy új szabadságot jelentett a magyar verselésnek, egy-egy ríme is, egy-egy fordulata, megannyi új, elért kis gazdagságot, mely most már örökre megmarad:
Soha ez a gellérti nyelv és vers nem jelent meg a művészetnek azon a fokán, mint ebben az új könyvben. A nemes és fesztelen oldottságnak elegánciája, mellyel ez a költő a multszázadvégi magyar poézis kosztümének merevségét meglazította, megvan a legújabb versekben is, és Gellért voltakép ma is a régi Gellért-verset írja, melyet az iskolának épúgy számon kell majdan tartani mint, mondjuk, a Balassa-verset. A költő hű magához és lelke zenéjéhez. De ebben a hűséges zenében mindig több a belső komplikáltság, mindig nagyobb a rejtett gazdagság, mindig pazarabb a változatosság, az új kötet egy-egy versének csak többszöri olvasás után jövünk rá minden zenei titkára, csak kutatva fedezzük föl minden rejtett rímét, minden zenei visszatérést, s muzsikájának a
*
Gellért ezek közé tartozik; mondanivalóban úgy mint formában a «magához-hű» költő típusa ő. Már első versköteteiben megjelenik költészetének majd minden témája: mintegy bekeríti a maga mindenségét. Érdekes megfigyelni amint ezek a témák a további kötetekben újból és újból fölbukkannak, folytan mélyülve és gazdagodva. Az ilyen költő nem keres folyton újat; nem akar «továbbmenni», de mindig erősebben áll helyén; minden új kötete
Sajnos, nincs idő most, nyomonkísérni a gellérti témák fejlődését. Ezt a témakomplexumot könnyű lenne pedig szálakra bontani, s iskolásmódra címszók alatt csoportosítani. Igy például: Szerelmi és családi líra. Az érzéki képzelet játékaitól a «szent rútság» áhítatáig. Vallási líra. Ókeleti és görög mitológikus fölidézések, keresztény nosztalgiák. Severus császár kápolnája, «hol Orpheus és Jézus szobra áll egymás mellett». Művész-líra, a költő csüggedései, mély alázata, önbiztatásai, önérzete... Emberi líra, a közösség és humánus erkölcs lírája, prófétai bölcseség és bizalom, olykor prófétai kétségbeesés mely farkasüvöltést s vércsevijjogást szeretne kölcsönkérni...
Farkasüvöltés és vércsevijjogás azonban nem hangja ennek a lírának mely férfiasan büszke és okos, és nőiesen gyöngéd. A költő intelligenciája bejárja az emberi érzésvilág minden végleteit, s nem kell hinni hogy Gellért azért mert önmagához hű költő, témaszegény volna vagy egyhangú. Mintahogy a Gellért-vers annyi különböző változatot tud ölteni, és mégis mindig egy marad: ugy a Gellért-témák is mindig új alakban jelennek meg és komplikálódnak, mégis egyetlen lélek szól belőlük. Végleteikben semmi végletes nincs, ellentéteik összhangot adnak. A vad Orpheus és a szelíd Jézus egyetlen emberi lélek lélekzete melyben szabadság és gyöngédség egyesül. A gellérti lélek bölcs, mérsékelt, s mégis van benne valami dionysosi. Teljesen modern, mai, s mégis ittasa ős mitológiáknak. Pogány és mégis keresztény, erotikus és mégis spirituális. Az asszonyok kedvesei és nővérei egyszerre. «Szent akkor is ha meztelen.» Lágy és fogékony, mint a viasz, s tiszta és kemény mint a márvány. Férfiköltőink közt talán ő a legférfiasabb, s egyszersmind ő a legnőiesebb. Hűség és derékség költője: de egyúttal a teremtő Szeszélyé is.
*
Itt minden együtt van. Az ifjúság lobogásai még nem haltak el, de már megjelentek az öregség első gondolatai is, messze megelőzve magát az öregséget, s új tárgyakat hozva, a régi témák mellé. A költő kezdi megcsinálni életének számadását, megérteni sorsát, rendeltetését. Egy pillantást vet költészetének gyümölcsöskosarára szerényen, de mégis önérzettel. A halálra is gondol, csupa bátorság és tudatosság. «Akik szerettetek, adósotok maradok, de másnak bizony nem tartozom semmivel» - mondja. - «s a többi nem fontos.» S látja maga mögött sorakozni már utódait, fiatalabb költőtársait, s nemes, atyai gesztussal int feléjük. Semmi sem próbálja meg jobban a karaktert, az emberi és költői lélek igaz és ellenálló voltát mint a férfiéletkor e nagy fordulója. Mintahogy korai délután, még az alkonyat messze van, mégis már nőnek az árnyak, az ember egy pillanatra egyedül marad, s egyszerre megérzi hogy este lesz: ez a hangulat az amelyben a lélek ereje megválik. De nemcsak ereje, hanem jósága is, ami talán mindegy... A költő aki életének e megpróbáló délutánján a