Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
GELLÉRT OSZKÁR: HAJNALI HÁROM

Karácsonyi könyvpiac. - Ilyenkor, karácsony táján, némely nap szinte félóránként kapok könyveket és könyvcsomókat. Soha annyit mint az idén. Különös érzés, otthon ülni, vagy heverni, mozdulatlan, s érezni, hogyan ömlik elibénk, s gyűlik ijesztő tömegekben mögénk ez a betűáradás. Az embert bizonytalanság érzése fogja el, alighogy fölfigyelne valamire, már újabb hullám követeli figyelmét, nincs megállás, az értékek érzése elvész itt, a címtáblák, színes borítékok, hangosan kiáltanak s egyiknek kiáltása elnyomja a másikét, az irodalom folyama meggyorsul, majdnem oly gyorssá válik, mint az ujságírásé ahol a reggeli ujság estére elavul s «történeti relikvia» lesz, a literatúra nem nyugodt kincsek gyüjteménye többé, nem sziget és menhely, hanem a folyón úszó kortörmelékek egyforma, végérhetetlen menete; alig érkezünk pillantást vetni rájuk; némelyik megcsillan egy percre s aztán ismét eltűnik szemünk elől...

Hova lesz ez a rengeteg könyv? ki olvassa? micsoda varázslat folytán hajtanak ki egyik napról a másikra, mint a gombák, a legrosszabb időben? ma mikor sem kiadó, sem közönség, hogyan lehet hogy mégis több a könyv mint valaha? Talán vigasztaló ez az áradat, mert valami homályos ösztön, valami szent vágy szívós vitalitását mutatja, az irodalom, a kultúra felé... De egyúttal fenyegető is: ki tud még itt tájékozódni majd? nem bátortalanodik-e el az a kevés közönség is aki maradt? nem tűnnek-e el az igazi értékek a tömegben? mi lesz azokkal a könyvekkel amik többet kivánnak egy pillanatnál a figyelemből? nem lesz-e itt minden semmivé? s nem lesz ez a sok egyenlő a semmivel? meg tudja-e itt állítani az időt maga a művészet is?

*

Hajnali három. - Pedig a művészet is jelentkezik, az időtálló és időt megállító. Szerényen jön, egy könyv a többi között, egy vékony versesfüzet, sárga borítékkal, kis arany hullám az áradatban, mintha semmi különös sem volna... De a címe már úgy hangzik, különös zenével, mint egy dallamos óraütés: Hajnali három... Az ilyen óraütés is mintha megállítaná egy pillanatra az időt... Hajnali három: ez a költő születésének órája, szimbolikus óra, mely egy dalnokot, egy érző és visszazengő lelket, adott a világnak.

S a cím fölött Gellért Oszkár neve.

Ez a név azok közé tartozik amiket a mai fiatalok már az irodalomtörténetben olvasnak először, s amiket onnan nem lehet többé kiradírozni. Mert az az irodalom amit ez a történet regisztrál, nem áradat, hanem fejlődés. Jelenségei nem a hullámhoz hasonlítanak, mely eltűnik, hogy átadja helyét a következőnek. Inkább az épületkőhöz, melynek fontossága csak növekszik, ha új meg új kövek rakódnak fölébe. Vagy a faághoz melyből új meg új hajtások fakadnak... Ahogy egy fiatal kritikus, Gellért fejlődéséről szólva, épen ezzel az ág-hasonlattal élt. Az az ág mely Gellért Oszkár költészetét jelképezi, egészen külön irányban indult az ég felé, s külön magasságot hódított meg magának. Nélküle a fa ma már csonka volna. Hacsak a legkülsőbb formára, nyelvre és versre gondolunk is: Gellért verse egy új lehetőséget, egy új szabadságot jelentett a magyar verselésnek, egy-egy ríme is, egy-egy fordulata, megannyi új, elért kis gazdagságot, mely most már örökre megmarad:

Soha ez a gellérti nyelv és vers nem jelent meg a művészetnek azon a fokán, mint ebben az új könyvben. A nemes és fesztelen oldottságnak elegánciája, mellyel ez a költő a multszázadvégi magyar poézis kosztümének merevségét meglazította, megvan a legújabb versekben is, és Gellért voltakép ma is a régi Gellért-verset írja, melyet az iskolának épúgy számon kell majdan tartani mint, mondjuk, a Balassa-verset. A költő hű magához és lelke zenéjéhez. De ebben a hűséges zenében mindig több a belső komplikáltság, mindig nagyobb a rejtett gazdagság, mindig pazarabb a változatosság, az új kötet egy-egy versének csak többszöri olvasás után jövünk rá minden zenei titkára, csak kutatva fedezzük föl minden rejtett rímét, minden zenei visszatérést, s muzsikájának a forték mögött megbúvó pianissimóit. A Gellért-vers ma már egész orkeszter, s érdekes megfigyelni, amint, anélkül hogy kilépne magából, lassankint meghódítja s magábaolvasztja a régibb magyar költészet egész klasszikus formakincsét, a lebegő anapaestustól a magyar méltóságú alexandrinig... A mai magyar líra nem nagyon gazdag zenében s művészetben. Az öregek feszesen viselik kinőtt ritmusaikat, a fiatalok megvetik a szavak zenéjét. De Gellért könyvéből zene és művészet zeng; az egész könyv muzsikál, mint a címe, a dallamos óraütés, a szimbolikus óraütés, időben és időt megállítva. Hajnali három...

*

Jézus és Orpheus. - Versről, formáról, zengésről beszéltem: de a költészetben ez valahogyan mindig egy a tartalommal. És a Gellért-vers fejlődése a Gellért-költészet egész fejlődésének szemléltető illusztrációja. Vannak költők akik úgy fejlődnek hogy mindig kilépnek magukból, mindig tovább mennek, vagy új irányba fordulnak, nem mintha elvesztenék azért régi énjüket de nőnek mint a növény, haladnak, mint az utas... Ezek csak lassan, fokozatosan fedezik föl a birodalmat mely az övék, s lehetőségeiket maguk sem sejthetik előre. Vannak mások akik birodalmukat már első lépéseikkel körbejárják. Minden újabb körútjuk már ismert területen vezet. És mégis minden új körút új fölfedezés és hódítás.

Gellért ezek közé tartozik; mondanivalóban úgy mint formában a «magához-hű» költő típusa ő. Már első versköteteiben megjelenik költészetének majd minden témája: mintegy bekeríti a maga mindenségét. Érdekes megfigyelni amint ezek a témák a további kötetekben újból és újból fölbukkannak, folytan mélyülve és gazdagodva. Az ilyen költő nem keres folyton újat; nem akar «továbbmenni», de mindig erősebben áll helyén; minden új kötete több mint az előbbi, épenazért mert nem vágyik más lenni. Változni, továbbmenni, mindig kétes kaland; egyetlen biztos útja a nyereségnek, a költő, mint a bányász számára, a mélységbevivő. Ez egyúttal a legnehezebb és legizgalmasabb út is: a virág nagyobb utat tesz meg a gyümölcsig, mint Wells hőse a holdig; Gellért ezt az utat választotta.

Sajnos, nincs idő most, nyomonkísérni a gellérti témák fejlődését. Ezt a témakomplexumot könnyű lenne pedig szálakra bontani, s iskolásmódra címszók alatt csoportosítani. Igy például: Szerelmi és családi líra. Az érzéki képzelet játékaitól a «szent rútság» áhítatáig. Vallási líra. Ókeleti és görög mitológikus fölidézések, keresztény nosztalgiák. Severus császár kápolnája, «hol Orpheus és Jézus szobra áll egymás mellett». Művész-líra, a költő csüggedései, mély alázata, önbiztatásai, önérzete... Emberi líra, a közösség és humánus erkölcs lírája, prófétai bölcseség és bizalom, olykor prófétai kétségbeesés mely farkasüvöltést s vércsevijjogást szeretne kölcsönkérni...

Farkasüvöltés és vércsevijjogás azonban nem hangja ennek a lírának mely férfiasan büszke és okos, és nőiesen gyöngéd. A költő intelligenciája bejárja az emberi érzésvilág minden végleteit, s nem kell hinni hogy Gellért azért mert önmagához hű költő, témaszegény volna vagy egyhangú. Mintahogy a Gellért-vers annyi különböző változatot tud ölteni, és mégis mindig egy marad: ugy a Gellért-témák is mindig új alakban jelennek meg és komplikálódnak, mégis egyetlen lélek szól belőlük. Végleteikben semmi végletes nincs, ellentéteik összhangot adnak. A vad Orpheus és a szelíd Jézus egyetlen emberi lélek lélekzete melyben szabadság és gyöngédség egyesül. A gellérti lélek bölcs, mérsékelt, s mégis van benne valami dionysosi. Teljesen modern, mai, s mégis ittasa ős mitológiáknak. Pogány és mégis keresztény, erotikus és mégis spirituális. Az asszonyok kedvesei és nővérei egyszerre. «Szent akkor is ha meztelen.» Lágy és fogékony, mint a viasz, s tiszta és kemény mint a márvány. Férfiköltőink közt talán ő a legférfiasabb, s egyszersmind ő a legnőiesebb. Hűség és derékség költője: de egyúttal a teremtő Szeszélyé is.

*

Az érettség költészete. - A «férfi» itt nemcsak nemet jelent, hanem életkort is. A költő az élet csúcsán áll: magasabban mint valaha. Tisztán művészet tekintetében is. Az új versek némelyike a régi gellérti témákat legtökéletesebb kifejezésükben mutatja, mesterségileg is legérettebben; mint a Krőzus a máglyán, a Két görög isten, Jézus, a szavad, a Szeszély, a Severus, a Zizegő- zümmögő (ez a kettő zenei mestermű is, két különböző hangnemben), s a bizarr Angyalok - de még folytathatnám a felsorolást. Ezek a versek tarka, lengő, olykor kacér szó-öltönyük mögött az érettség világnézetét rejtik, leszűrt és tömény igazságot, azt a bizonyos nyugodt és magasbólnéző életfilozófiát mely egy nyárspolgár szájából hallva közhely lenne, s a költő ajkán a legmélyebb emberi bölcseség. «A teremtés rendje nem az hogy a vének temessék fiaikat.» A költők legfontosabb mondanivalói, Homérostól kezdve, mindig ilyen közhelyek voltak. Aki a közhelyeket meri és tudja újból fölfedezni, bátrabb és nehezebb cselekedetet művel, mint a paradoxonokat hajhászó ifjú, vagy a tagadó, cinikus vén. Ez a költő nem gyermek már és nem öreg még: a hullám fentjén áll, egy ritka egyensúlyi pillanatban.

Itt minden együtt van. Az ifjúság lobogásai még nem haltak el, de már megjelentek az öregség első gondolatai is, messze megelőzve magát az öregséget, s új tárgyakat hozva, a régi témák mellé. A költő kezdi megcsinálni életének számadását, megérteni sorsát, rendeltetését. Egy pillantást vet költészetének gyümölcsöskosarára szerényen, de mégis önérzettel. A halálra is gondol, csupa bátorság és tudatosság. «Akik szerettetek, adósotok maradok, de másnak bizony nem tartozom semmivel» - mondja. - «s a többi nem fontos.» S látja maga mögött sorakozni már utódait, fiatalabb költőtársait, s nemes, atyai gesztussal int feléjük. Semmi sem próbálja meg jobban a karaktert, az emberi és költői lélek igaz és ellenálló voltát mint a férfiéletkor e nagy fordulója. Mintahogy korai délután, még az alkonyat messze van, mégis már nőnek az árnyak, az ember egy pillanatra egyedül marad, s egyszerre megérzi hogy este lesz: ez a hangulat az amelyben a lélek ereje megválik. De nemcsak ereje, hanem jósága is, ami talán mindegy... A költő aki életének e megpróbáló délutánján a hajnali háromra gondol, a születés és halál szimbolikus órájára, (mintha az egyenlítő a sarkokról álmodna): erős és jó lélekként áll előttünk, s az a rokonszenves költőattitüd amelyben a fordulóra ért nap sugarai között megpillantjuk, tiszteletünket és szeretetünket egyformán megérdemli.