Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI, DALI, DAL...

SZÉP ERNŐ: DALI, DALI, DAL...
ELBESZÉLÉS
II.

A gazdagoknak az a természetök, hogy mindig gazdagabbak lesznek, a szegényeknek is az a természetök, hogy mindig szegényebbek lesznek.

Másik nyárra, vakációra megjött az ötödik gyerek a mi házunkhoz.

Megszaporodtak az apám gondjai, képzelhetni. Gyerekruha, bábaköltség, csirkehús, galambhús a gyerekágyas anyának, doktor, patika, mert az érzékeny kisbabának még a levegő is árt. El kell hivatni Sőrés nénit is, mert a kis szolgálónk nem győzi a dolgot egymaga; anyám helyett Sőrés néni főz, ő süt kenyeret, a mosást is ő végzi, késő estig ott van a háznál, ha a családnak nem is, de magamagának húst süt vacsorára, mert nincs ereje ha napjában kétszer húst nem eszik. Édesanyám gyerekágyas hetekben nem tud varrni; máskor tudniillik szabással varrással segít a házat fenntartani, teljes ruhákat készít el a jóismerős polgárleányok, fiatal asszonyok részére, a Debreczenből jött minták szerint.

A finom doktor bácsi mindennapos vendég lett a mi szegény házunknál. A doktor bácsi halkan beszélt, pedig senki se aludt a szobában és drága szalmiákszag járt a doktor bácsi körül, mert mindig szalmiákcukrot tartott a szájában, adott is a szalmiákcukorból nekünk gyerekeknek, ő maga sajátkezűleg tette a szánkba, avval hogy: osztán meg ne halljam, hogy szivaroztatok, én is azért használom, hogy ne szivarozzak! Édesanyám még a negyedik héten se kelt fel a gyerekágyból, pedig tavaly már a második hét végén leült a varrógéphez. A házunk teli volt orvosságos üveggel meg ragyogó síma kicsi skatulyával, abba a porokat teszik a patikában. Mi gyerekek nagyon megbecsültük ezeket a patikai skatulyákat.

Egy reggel apám váltót adott a kezembe, el kellett menni vele Egyenes Éliás bácsihoz, aláiratni. Már sokszor megtettem ezt a hosszú utat a váltóval. Egyenes Éliás bácsi a város másik végén lakott, ott volt a fűszeresboltja pálinkaméréssel egybekötve. Egyenes Éliás bácsi roppant derék jó ember volt, mindig adott egy hosszú szentjánoskenyért, hogy legyen mit rágnom addig, míg a lakásból előkeresik neki a tintát, pennát, és míg a tintát vizezi meg a pennát a bicskájával vakarja, míg a végén aztán a pulton aláírja a váltót; átadás előtt még lehajolt port kaparni, hogy reá hintse az aláírásra s még legyezte magát a beporozott váltóval, hogy jobban megszáradjon a tinta. Megmondom, én egész elemista időmben örültem a váltóknak, mert a végin mind az enyém lett; mindig elkunyoráltam apámtól a váltót, mikor utoljára visszakapta két lyukkal a közepébe; divatba hoztam a gyerekek közt, akik kincseiket csereberélték, ritka érték volt, mert alig egy-két fiú tudott hazulról váltót szerezni, sok ezüst papírt, levonóst, meg hártyapapírt kaptam a váltóimért emlékszem.

Eljött a szeptember. Az utánam következő kicsi húgomnak is iskolába kell már menni. Anyám alig tud még fölkelni, olyan gyönge, mégis le kell ülni a varrógép elé inget, ruhát csinálni az apróságoknak, úgy szakad, úgy nyövik mindig minden rajtok, igazán nem lehet varrással győzni őket. Anyám amellett szereti szépen öltöztetni a gyerekeit. Nyáron eljárhattunk mezítláb, őszire cipő kell akié tönkrement, akié szűk lett; nőnek ezek a kicsi gyereklábak esztendőről esztendőre. A piacra is többet kell kiadni; nyáron át el lehet ütni a vacsorát szilvával dinnyével, ciberével, zsendicével; most már legalább is kávét, gomolyát kell adni megint estére a családnak. Apám sokat tanakodik anyámmal, kevesebbet játszik velünk mint szokott, nem is olyan szigorú hozzánk mint rendesen, asztalnál a tányérjába néz és hallgat, mintha őt dorgálták volna meg; mintha nem is hallaná ha lármázni kezdünk jókedvünkben, a gondnak a zúgása nagyobb a fejében, mint ami zúgást a gyerekek tesznek. Ezen a nyáron alig nyúlt hozzá a hegedűhöz, muzsikálás helyett kimegy járkálni a tornácra magában, a pipát csak ott lógázza a kezében a térde mellett; megáll abban az esti sápadtságban, a csendben; nem hallatszik hang egyéb ilyenkor, mint egy izgága tyúknak a kotyogása meg a szomszédból az anyás kismalacok vinnyogása. A holdat nézegeti apám, az odafent zónázik a csillagok közt és a szomorú emberre csakúgy mosolyog, mint az álmodó virágra, nem is veszi észre az azt olyan nagy magasságból, hogy a földről bánatosan figyeli valaki az ő tündöklő fényes orcáját.

Egy vasárnap reggel avval lepett meg apám, azt mondta:

- Öltözz kis fiam szaporán, kimegyünk a Varsóba. Anyádnak nem kell szólni.

Varsó ma Lengyelország fővárosa, az én gyerekkoromban Varsónak a szilvahelyi cigányvárost hítták.

Én már ismertem a Varsót, elcsaltak oda a cigánygyerekek megnézni a kis Csugesz híres gatyás galambjait. Ez a cigányfiú nagy galambász volt, a jó isten tudja hogy csinálta, mindennap lopott valahol egy galambot, azután házalt a lopott galambjaival, két-három török galambot adott egy gatyásért, a gatyás galambokat pedig eladogatta más galambász fiúknak Szilvahelyen, úgyhogy Csugesz Nácinak volt egy teli dúc gatyás galambja, és pénze volt mindig és amellett Csugeszék galambpecsenyén élhettek. Ennek dacára Csugesz Náci éppen olyan rongyos volt, mint a többi varsói cigánygyerek; hidd el, a cigánygyerekek csupa passzióból olyan pazarul rongyosak mocskosak, nekik szabad! eleget irigyeltük őket mi, fehér gyerekek, nekünk mindennap szappannal muszájt mosdani, fésülködni, vigyázni a ruhánk tisztaságára, különben jaj volt szegény fejünknek. Azt hiszem fürödni is azért jöttek a cigányfiúk a Kösélyre, mert attól is csak piszkosabbak lettek. Ott barátkoztunk a cigányfiúkkal abban a pocsolyás barna vízben, a sötét nád közt; azok nemcsak a bugáért meg a csiborért jártak a Kösélyre, azok nadályra meg kígyóra vadásztak, az apró fekete keszegről nem is szólva, amit csak úgy marokkal fogtak, megtömték a zseböket vele, vitték haza, az anyjok megsütötte. Ma már nincs mit félnem, azt is elmesélem, hogy más rossz gyerekekkel együtt én is velök tartottam a cigányfiúkkal, mikor délutánonkint megszállották az üres piacot, mikor a kofák végre elaludtak. Elhelyezkedtünk, egy tucat gyerek, egyenkint a piacon, jó messzire egymástól és elkezdtünk egyszerre nyávogni, kukorékolni, mekegni, nyeríteni; a kofák felijedtek, elkezdtek acsarkodni, akkor egy darabig hallgattunk; megvártuk, míg megint elalszanak. Akkor megint rákezdtük. Másodszor már sivalkodtak ahogy felébredtek, hányták vetették magukat a kisszékeken, mintha a nyavalya rázná őket. Mink persze csak annál csúnyábban vonítottunk; erre mindig volt egy kofa, aki a méregtől nem tudott már mit tenni, belemarkolt a krumplis zsákba, oda vágott egy pár krumplit a felé a fiú felé, aki a legközelebb ugrált ott előtte. A többi kofa megvadult, krumplit, kis dinnyéket hajigáltak felénk, agyon akartak sújtani. Mink pedig közelebb közelebb billegtünk, hogy annál jobban uszítsuk őket, és annál jobban megbolonduljanak. És aztán eloszlottunk, vagyis úgy tettünk, mintha most már megúntuk volna a játékot és mennénk hazafelé; a kofák lassan-lassan megcsendesedtek és megint a hasukra rakták a két kezöket és lebocsátották a fejöket a tokájokra. Mikor már mind elaludt, lábujjhegyen visszasétáltunk, és mind egyszerre dobhártyarepesztő hahotát csaptunk vagy rettentő ugatásba törtünk ki, amellett ugrándoztunk ott nekik, mint a sziuindiánok. A kofáknak se kellett több, most már nem nézték, micsoda zsákba markolnak, alma, körte, új dió úgy hullott ránk, mint a jégeső. Jelzem a boltossegédek, meg aki csak a piacon átal ment, ezen a harcon nagyon jól mulattak, még tüzelték is a kofákat, hogy csak rajta, ne sajnáljanak! Összeszedtük a zsákmányt, a cigánygyerekek még a krumplit is mind hazavitték a kalapjokban. A dicső hadjáratnak avval lett egyszer vége, hogy a kofáknak is megjött az eszök, nehéz köveket gyüjtöttek magok mellé és avval hajigáltak az istenáldott gyümölcsök helyett.

Kuki odaki sétált a napon a ház előtt, nagyba pipált a tajtékpipából, hallgatta a harangszót. Kukin tiszta fehér vasalt ing volt, mert vasárnap van, a hosszú fehér alsónadrágjának is élet vasaltak, mint az urak nyári fehér nadrágjának. A Kuki alsónadrágjának a madzagjai nem voltak a bokáján megkötve, szabadon tekeregtek Kuki után, belé rajzolták az útjokat a porba. Kukin persze se kabát, se lajbi nem volt, így sétált büszkén fehérben, mezítláb, mint valami cigány polgármester. A Kuki háza különben szép tiszta meszelt ház volt, az alja be volt húzva sárga földdel. Úgy állott ott a sok rendetlen, vályogból vagy csak sárból tapasztott meszeletlen putri közt, akár egy kicsi templom. Mert az a sok putri a Varsóban nem volt nagyobb, mint a polgárok udvarán a tyúkól vagy a verem. A különbség annyi volt, hogy a putri falában volt egy icipici vaksi ablak, a teteje pedig jobbadán minden putrié lapos volt, lusták voltak ezek a cigányok padlást csinálni a házokra. Vagy azért nem csináltak padlást, mert ezen a lapos tetőn kiteregethették a szárítani való ruhát, azután az asszonyok oda kuporodtak a lapos háztetőre paszúlyt tisztítani, tollat fosztani, meg ott tódoztak-fódoztak, meg csak heverésztek a purgyékkal, azoknak a fejébe keresgéltek, vagy csak sziesztáltak a napon pipálva a cigányasszonyok, meg az emberek is, emeletjök volt nékik is a Varsón, akár a Kisbikának.

Megörült Kuki nagyon, mikor apámat meglátta.

- Kukihoz jött tanító úr, úgyina. A muzsikáról van szó, úgyina kedves tanító úr. Nahát tudtam én, hogy e lesz a vége, itt essek el, tanító úr, ha nem megesküdtem a feleségemnek.

Tudtam már én is, megmondta nekem apám az úton miért jövünk, míg elmondta, a fejemen tartotta a tenyerét

Kijött a házból Kukiné, az is olyan nagy test volt mint Kuki, hátra volt esve a sárga keszkenője, olyan volt a feje, mint a napraforgó. Tessékelték befelé. A cigányasszonyok kidugták az orrukat a putrik ajtaján, egy rakás cigánygyerek is ott termett; előkerült a Kuki fia is, Kuki Kálmán, az rögtön húzott engem a Csugesz-putri felé, galambnézni, a sok cigánygyerek utánunk sodródott, visítottak nagyba a vendég tiszteletére. Különben csend volt a Varsóban, a cigányság vasárnap gyüjti a tüdőt az egész heti veszekedésre. A nagyobb cigányfiúk is csendesen cigarettázva sétáltak a sovány cigánylányokkal azon az egyetlen utcán a Varsón; csak cincogás meg lusta kalapálás hallatszott; mert a hangász cigányok mellett kovács meg suszter meg szitakötő cigány is volt a Varsón, ezek ott dolgoztak a putrijok előtt, most vasárnap is, nem féltek az istentől. Láttam különben Csira Lojzit is a Varsó végiben, a sötét putriajtóban ülni, nadályos üvegeket kötözött, ezt sokszor hónapokon átal nem lehetett Szilvahelyen látni, nadállyal járta Hajdúmegyét. Ez olyan volt, mint a vén cigányasszonyok, kivéve hogy bajusza nem nőtt, csak az állán bujtak ki néki abból az aszalt bőréből a szőrök, mint a drót. Mink gyerekek azt tudtuk Csira Lojziról, hogy egyik hónapban ember, a másik hónapban aszony. Ott árulta a nadályt a hetipiacon, mikor osztán hazafelé ment, a gyerekek elkezdték górálni, mire Csira Lojzi megszaladt és szaladtában szidta a háta megett röhögő gyerekeket. Olyan hangja volt, mint a kehes fütyülőnek, inkább keserves rívás volt az a szidás, mint méreg; egyszeregyszer visszafordult a gyerekekre Csira Lojzi, akkor látszott, hogy csakugyan sír és csupa reszketés az egész teste. Másszor ha nem is üldözték a gyerekek, úgy ment sírva magában valamerre a pallón a nadályos üveggel és beszélt magában folyvást, de azt soha senki nem értette. Akkor még nem volt szívem, hogy sajnáljam Csira Lojzit, csak lelkem volt, az pedig reszketett Csira Lojzitól, akár a kísértettől. Igaz, ott tartottam, hogy a cigánygyerekekkel elmentünk Csugesz Náciékhoz. Szép nagy dúcuk volt Csugeszéknak, többet ért, mint az egész putri. Az egész háztájat ellepték a kövér galambok, olyan vad kurrogással repkedtek és sétáltak egymás ellen, olybá hallhattam, hogy mérgükben hörögnek, mikor a másik kapja fel a magot; igen, a szemök is úgy görgött, mintha halálos ellensége vón egyik galamb a másiknak. Megakadtam én most már megmondom, mikor az iskolában verset kellett felmondani Pósa bácsitól, amelyikben a galambszelídséget dícsérte, meg közmondást kellett az irkába leírni. Mért, avval, hogy a tiszta búzát szereti, avval még nem bizonyitja a galamb a jóságát, a gyilkosok is megeszik a tiszta búzakenyeret, nem igaz? Dehát hogy merjen egy gyerek a tanításba beleszólni. Ami Csugesz Nácit illeti, ő most nem is barátkozhatott velünk, mert ő fent ült a putri tetején, törökösen ült ott, nagy muzsika volt a nyakában, az apja ott ült egy felfordított kosáron szembe vele, fehérben mint Kuki, annak is muzsika volt a nyakában, tanította a fiát. Csugesz Náci vinnyogtatta a muzsikát, csúnya grimászokat csinált nekünk hogy nevessünk, mikor az apja nem nézett oda; az öreg Csugesz cigányul hadart folyvást, haragudott, mert Csugesz Nácinak nem sok kedve volt a muzsikáláshoz, a balkezét fel-felkapta s rázta s fújdogálta a kisujját, látni való volt, hogy szenved attól a kegyetlen acélhúrtól, mert a kisujjának azon kellett korcsolyázni. (Apám hegedűjén is acél volt az é-húr, mert az olcsóbb volt, mint a selyem.) Nem akarok szegény Csugesz Nácinál tovább időzni, tudom nem sokat érdekli magukat.

Apám már elébem nézett, mikor ügettem visszafele Kukiék házához. Ott állott az ajtó előtt Kuki Kukinéval, úgy látszik most kísérték ki apámat. Apám kezet adott mind a kettőnek. Kukiné instálta apámat:

- Hát csak nem tetszik az én bélesemből enni? Jaj de restellem.

- Nem kedves galambom, mondom mindjárt ebédidő van.

- Az úrficska harapjon bele legalább! Több a túrója, mint a tésztája! - Kukiné máris fordult befele, apám utána szólott:

- Majd máskor asszonyság, ne rakjuk meg ebéd előtt a hasát.

Kukiné még ellenkezett a sötétségből, kihozott egy fürt szőllőt:

- Akkor egy kis szőllőt, olyan édes mint a lépesméz, a Fadgyásszőllőből való, na kapja be kis úrficska! - avval egy szemet a számba nyomott Kukiné.

Kuki meg oda tolakodott a tenyerével az apám vállára:

- Hát holnap délután, ahogy mondtuk tanító úr, tiszteltetem a kedves családot.

Az úton megeszegettem azt a fürt szőllőt; édes volt és mégse volt édes.

Másnap estefele beállított a házunkba Kuki.

Az udvaron játszottam, odaszaladtam mikor Kuki végighaladt a tornácon, becsúsztam én is a szobába mikor Kuki kopogtatott és apám kinyitotta neki az ajtót. A kisebb testvéreket, akik sorba érdeklődtek, visszazavartuk az udvarra.

Anyám megint feküdt, mert hamar talált fölkelni, megártott neki az erőltetés.

- Jaj mi a baj drága szép ténsasszonyka! - Kuki közel ment az ágyhoz, - nem is mondta tanító úr, hogy betegnek tetszik lenni ténsasszonykámnak.

- Semmi, semmi. - Ennyit szólt bágyadtan anyám és rögtön elfordította Kukitól a tekintetét. Kuki meg észrevette már ott a bölcsőben a kisbabát, összecsapta a két kezét, úgy udvarolt neki:

- Dikk, - azt mondja - megszaporodtunk kedves tanító úr? De remek gyönyörű csepp ártatlanság, nyalom a szeme bogarát, hogy figyel erre a csúnya nagy cigányemberre, akar a kékséges hajnal kérem, kicsi jány vagy fiúcska könyörgöm?

- Fiú hát, fiú.

- Fiú, dikk! Azt szereti Kuki is kérem, nem adok egy csúnya cigányfiút egy saroglya baroneszér! Happ!

Evvel felugrott Kuki a bölcső előtt, a két karját is felkapta, s a nyelvét odacsattogtatta a szájpadlásához tátott szájjal egypárszor, az ujjával is csettintett közbe. olyan volt mint a vad ördög! De a kisbaba nem félt tőle, felmosolygott a bölcsőből és a rózsás öklöcskéit kinyitotta s úgy lebegtette, mintha fel akarna repülni Kukihoz.

Mit tudta az a csepp kis lélek, miért jött ide Kuki!

- Dikk mán, dikk! hadd szeressem meg a pirinyó fehér mandulácskámat! - Evvel Kuki hajolt a kisbabához lefele, meg akarta tapogatni.

Anyám felkapta a fejét a párnáról, a bölcső felé nyujtotta a karját.

- Jöjjön Kuki, jöjjön már, végezzük el a magunkét.

Apám a hegedűt nézte, míg Kukinak szólott. Ott feküdt az asztalon a hegedű, ott feküdt csendesen, mint a beteg.

Apám széket adott Kuki alá, Kuki leült, a hegedűt fölvette, elül-hátul megnézte, olyan közelről, mintha vaksi volna, s elkezdte kaparászni a körmével egy helyen a hegedű hátát.

Apám keresztbe tette a karját, úgy állott, nézte Kukit, csak úgy lemosolygott rá:

- Mi a baj barátom.

- Azt nézem, nincs-e repedés a fán.

- Nézheti.

Kuki megint a hegedű mellét tartotta az orra alá, azután a fejét markolászta a hegedűnek, kipróbálta sorba a csavarjait.

Apám csak nézte szelíden.

Kuki levette a füle mellől a Hölgy-cigarettáját, megmángorolta, szájába vette. Nem kérdte meg, szabad-e rágyujtani. Apám gyufát gyujtott neki (aközbe az ágy fele nézett). Akkor Kuki a térgyire állította a hegedűt, elkezdte pityegtetni egy ujjal a húrt, egyiket a másik után, a füleket is lejebb meg feljebb csavarta közbe, hol ezt, hol amazt. Ezalatt felfele pislogott a plafondra, a füst ette a szemét, mert a cigaretta úgy szegeződött oldalt a szájából betyárosan felfele; jobbra-balra ráncigálta a fogával ezt a Hölgy-cigarettát Kuki, mint rendesen a hangászok, ha cigarettázva muzsikálnak.

Apám járkált a szobában, oda-odanézett Kukira, Aki mikor megelégelte a pityegtetést, felvette a vonót, az álla alá nyomta a hegedűt, egypárszor áthúzta mind a négy húrt egy-egy erős lapos húzással. (Az é-húr máma tiszta új selyemhúr volt a hegedűn, délben cserélte ki apám avval az acélhúrt.) Azután Kuki külön áthúzta az á-húrt meg a dé-húrt meg a gé-t, a végin az é-húrt többször is egymásután. Ezt a húrt aztán még külön megstimmelte. No aztán odahajtotta a fejét a hegedűre és rándított magának egy cifra ábrándot próbára, olyan szapora formát, amilyennel a Repülj fecskémet kezdik, csakhogy vadat, csinálatlant, ami sehol sincsen lekottázva, csak a cigányoknak a cigány lelkében.

Kukinak be volt a szeme téve, látszott az élvezet a pofáján. Apám megállott az ablaknál míg Kuki ráncigálta azt az ábrándot, odakönyökölt az ablakdeszkára, kifele nézett.

Anyám pedig félrehajtotta a párnán a fejét, betette a szemét, úgy hallgatott.

Kuki ezt is megunta, leállította megint a térgyire a hegedűt. Apám visszafordult az ablakból.

- Nahát, rendbe van a muzsika?

- Rendbe van mint Kaba! - azt felelte Kuki.

Szemtelenség volt tőle. Nem ismerik ezt a szilvahelyi mondást úgye, hát ezt úgy találták ki, hogy a szomszéd Kaba község majdnem minden nyáron leégett. (Sok fatelep volt ott, onnan támadt mindig a tűz.) Egész álló esztendőben égett gerendák ágaskodtak a házak felett, teli volt udvar, utca nádszeméttel, pelyvával, gyalúforgáccsal, zsindelyszeggel, ilyen rendbe volt Kaba.

Apám nem sokat adott a Kuki kiszólására, úgy tett mintha jó kedve volna:

- Hálá istennek - azt mondja, - akkor Kuki lelkem, elő azt a bukszát, vegye ki a harminc forintot. Tudom menni kell már magának is a Kisbikába.

- Kisbika dikk, mi van még ilyenkor a kisbikába, tanító úr? Kugliznak az urak, még a sötétbe is tovább állíttatnak a rongyosok, kinek kell máma cigány, tanító úr?

Ahelyett, hogy a bukszát vette volna elő, a füle mellé emelte Kuki a hegedűt, megrázta, megint csak megrázta:

- Nem hallom a lelkit, kedves tanító uram, benne van vajjon a muzsikába a lélek?

- Benne van, benne van abba, csak kukucskáljon bele komé.

Kuki belé is kukucskált az S-en keresztül; borult volt a szoba már, biztos csak sötétet látott a hegedűn belül.

- Ahá - úgy tett, mintha látta volna azt a lelket.

- Nnnahát - apám kopogott a körmével az asztalon, nyugtalan volt már.

Kuki keserves pofát csinált, csavargatta a fejét, míg aztán elővette a belső zsebből a bőrtárcáját; irtó nagy rongyos szélű fakó tárca volt az, gondolom a Kisbika főpincére prezentelte meg vele. Megnyálazta az ujját, nagy kínnal húzgálta kifelé a bankókat, mintha a fülüknél fogva kéne őket előráncigálni:

- Odaadom a muzsikáért az egészségemet tanító úr, itt a huszonöt forint instállom.

Letett két tizest meg egy ötöst azon nyálasan az asztalra.

- Huszonöt, hát még öt forint?

Ártatlan pofával nézett apámra Kuki:

- Micsoda öt forint? Nem huszonöt forintra hagyta tanító úr a muzsikát?

Anyám emelte a fejét, a karját is emelte, de csak egyet sóhajtott s letette megint a kezét a dunyhára.

Apám a vállára legyintett Kukinak:

- Ne teketóriázzunk Kuki lelkem, tegye csak hozzá az öt forintot ízibe. Megmondtam, harminc pengőn alul nincs muzsika.

Kukinak rívós lett a szava; mintha bántották volna:

- Huszonöt forintot szántam, azér is bűnös vagyok instálom, huszonöt forintot szántam a muzsikáért tanító úr, kódus vagyok már evvel örökre. Kuki vagyok, de kuka legyek kedves tanító úr, nem is hoztam többet mint ezt a huszonöt forintot.

Apám köhintett, vigyázott magára hogy ne gorombáskodjon. Csak azt mondta:

- Megalkudtunk Kuki hallja, kezet is adott, nem kell itt elülről kezdeni a cigánykodást.

- Itt a kezem instálom, tessék itt a kezem tanító úr, vegye el már, az egész családom egészségét veszi el tanító úr. - Felkaparászta a pénzt; avval nyujtotta Kuki a tenyerét apámnak.

Apám csak csóválta a fejét, nem, nem.

- Csapjon már bele tanító úr aranyom, maga is csak egy szegény ember! Áldjon meg az isten bennünket!

Emelkedett a széken, nyúlt a balkezével is az apám jobb kezét támasztani, a fejét csábosan félrecsapta, úgy csinált mint a cigánykupec a lóvásárban.

Apám elvette tőle a kezét, türelemmel szólott:

- Sántaságot, szegénységet nem lehet titkolni Kuki. Tudja maga miért adom el a muzsikát magának. De mégegyszer megmondom, vagy harminc pengő, vagy nincs vásár. Kár a hadováért Kuki lelkem. (Vagyis kár a beszédért.)

Kuki most már jajgatni kezdett, cigányosan:

- Jáj, jáj, nem marad már így se semmi élnivalónk, tíz forintot Virslitől vettem kölcsön, mert az a rokonom, mikor adom én meg annak a pézit ebbe a mai nyomorúságba, hiszen Dorogról is kiment a banda már Amerikába, éhen kell dögölni Kukinak is ebbe a magyar országba.

Ne higyjenek neki, nézzék aranylánc megyen egyik lajbizsebéből a másikba, mutató ujján is szorul egy vaskos ezüstgyűrű. Tudja azt Szilvahelyen mindenki, hogy Kuki gazdag ember.

Apám fel akarta venni a hegedűt az asztalról. Elpirult az arca:

- Én nem rontom a tüdőm magának barátom, sajnálom már, hogy szóba is állottam magával.

Én meg örülni kezdtem, hogy a hegedű itthon marad.

Kuki lecsapta a nehéz kezét az apám kezére:

- Ni, tanító úr, ni édes aranyos tanitó úr, nyalom a köldökit, azt mondom, egye meg Kukit a fene, hát ráteszem az öt forintot...

- Az már beszéd.

Beszéd is volt, nem cselekedet; Kuki így fejezte be:

- Holnap estére a Kisbikába odaadom, nincs velem csak ez a huszonöt forintom, egy krajcárral sincs több pézem, essen le a két szemem a pádimentomra, ha nem igazságot mondok.

Apám fölemelte a hegedűt, vitte:

- Nem adjuk komám, csak ha harminc pengőt egyszerre leteszen. Ráér holnap is, holnapután is.

Kuki már felugrott apám után, megfogta a karját:

- Jó van, jó van, tanító úr, hagy tegyem tönkre magamat ha elkívánja tanító úr, ne féljen, nem veri meg az isten, én nem kívánok rosszat tanító úrnak.

Evvel kiimádkozta nagy keservesen a bőrtárcából az ötöst; oda csapta az asztalra a többi bankóra.

Jelzem, a két szeme ott maradt a vasporos szemöldökei alatt, nem estek le a pádimentomra.

Apám felszedte a bankókat, eltette. Odalépett a szekrényhez, levette a tetejéről az üveget, két pálinkás poharat is tett az asztalra:

- Most már Kuki lelkem, megihatjuk az áldomást is, egy pohár szilvát, jó lesz? A kishegyesi tanyáról, való. Segítse meg az isten!

- Magokat is tanító úr, mind az egész kedves házát, még a kutyájok se legyen rühes! - Kuki kocintott apámmal, bekapta a szilvapálinkát, máris odarántotta a hegedűt a, mellére:

- Dikk, hogy idepászol ni, - azt mondja, - prímás nyakába való vagy te vén muzsika, fekete cigány vagy már te is! - Boldog volt Kuki, leragyogtatta srégen a szemét a hegedűre, úgy szorította az álla alá, csuda hogy be nem tört a fája; s aztán harciasan átrántotta a vonót a húrozaton, még táncoltatta is egy darabig a húrok felett s apámra nézett nevetősen:

- Na mit játsszak? Eljátszom a tanító úr nótáját búcsúzásra.

Avval máris rákezdte azt a nótát, amelyiknek így szól a verse:

Dali dali dal
Az a régi baj
Hogy a kisjány szíve
Olyan mint a vaj.
Könnyen megterem
Benne szerelem
Még ma este a babám
Átalölelem.

Ez a régi, melegséges szép egyszerű nóta volt az apámnak a kedves nótája, eleget hallotta azt Kuki is az apámtól.

Apám lesütötte a fejét, a pádimentomot figyelte, míg Kuki végig húzta a nótát.

Anyám egyik oldalról a másik oldalra fektette a fejét ezen közben, azután megint fölemelte a fejét és arccal feküdt néki a párnának.

Kukinak igen jól eshetett a muzsikálás az új muzsikáján, amelyre réges régen vágyakozott; elkezdte megint elülről, most már danolta is a versét hozzá:

- Dali dali dal
Az a régi baj...

Eddig danolta, tovább nem is danolhatta, az alkonyatos szobában anyám elkezdett keservesen sírni.

Apám rögtön lefogta a Kuki kezét, odament az ágyhoz:

- Ejnye fiam, hát mire való ez... - a tenyerével elkezdte az anyám karját vasalni.

Kuki odabámult, a danolást mondom elhagyta, de a vonója tovább vitte a nótát, szinte magától. A kisbaba is elkezdett sírni, hogy az anyám sírását hallotta. Anyám kinyujtotta a karját a bölcsőt ringatni, föl se vette a fejét, sírt ő is tovább, egyet-egyet szepegve lélegzett közbe, de nem tudta abbahagyni. Kuki halkabban játszott már, végre lecsúszott a vonója a hegedűről.

Apám oda intett Kukinak, hogy menjen már, menjen. Kuki megértette, hogy okosabb is innen elpályázni; hóna alá vette a hegedűt a vonóval, húzogatta a vállát, meresztette a szemét az apám felé, szemével, szájával magyarázta némán, hogy sajnálja, de ő nem tehet róla hogy megríkatta anyámat; ha a cirkuszban vagyunk, kacagtunk volna a Kuki grimászain. Így lábujjhegyelt háttal Kuki az ajtónak, az ajtó mellett észrevette a zöld zsákot, mert az ott lógott üresen a falon, hamar lekapta s a száját tátogatva lebegtette apám felé a zsákot. Apám bólintott, hogy jól van, legyen a zsák is az övé! Avval osztán vigyorgott egyet Kuki s megbuktatta a fejét, ez volt a köszönés és lábujjhegyen iszkolt ki a tornácra, nyitva hagyta maga után az ajtót.

Utána lopóztam Kukinak emlékszem, avval hogy ha az utcán lesz, egy kemény göringgyel tarkón célozom legalább, de mire a tornác végére értem, az isten tudja, olyan gyengeséget kaptam, leültem a tornác szélire, odadűtöttem az arcomat ahhoz az utolsó ágashoz, át is öleltem az ágast, kitört a sírás belőlem. Ugy sírtam, úgy sírtam ott magamba, elaludtam a hosszú sírásba. Apám ébresztett fel, teli volt már az ég csillaggal mikor kinyitottam a szememet.