Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · IN MEMORIAM

Tamás Ernő: CSÁSZÁR FERENC ÉS AZ ITÉSZEK TÉVEDÉSE

A méltóságos és kegyelmes dilettánsok rangjuk, anyagi helyzetük és társadalmi befolyásuk segítségével nemcsak ma - midőn különösen kedveznek nekik a viszonyok - hanem előbbi korszakokban is foglaltak el olyan díszes helyet az irodalomban, amilyen tehetségüknél fogva nem illeti meg őket. Még arra is van példa, hogy középszerű tehetség vezérkedett a magyar irodalomban. Császár Ferenc a negyvenes években a forradalomig társadalmi állásának súlyától és társasági szereplésének sikerétől támogatva valósággal hatalom volt. Az igazság érdekében meg kell azonban mondani, hogy nemcsak a körülményeknek köszönhette versírói képességének túlbecsülését, hanem az olvasók, sőt a bírálók maradi felfogásának és fejletlen ízlésének. Kétségtelen, hogy elsősorban a kortársak tévedése okozta verseinek túlértékelését és ez a tévedés avatta ünnepelt íróvá, az akkori magyar költők koronázatlan császárjává.

Császár a negyvenes évek elején az új váltótörvényszék ülnöke, 1846-ban a hétszemélyes tábla bírája, méltóságos úr és ez a cím akkor még többet jelentett, mint ma. Kényeskedő költő, idejétmúlt szalon-nyelven ír, a divatlapok közönségének kedvence, maga is azt vallja, hogy a költő elsősorban a hölgyeknek ír. A magyar versalak iránt nincs érzéke, szonett-írással ügyeskedik, időmértékes formában dagályos, égi hangon szenveleg. Fiuméban - ahol mint tanár kezdte pályáját - jelent meg Szonettkoszorú című füzete 1831-ben. «Prof. Császár Ferenc» kis gyüjteményét Fiume és Buccari alkapitányának, a fiumei kormány első asszeszorának névnapjára írta és adta ki. «Neved ünnepére én csak ezt hozhatom Nyugodj meg a költő szíves ajándokán» írja és szerényen úgy érzi, hogy az alkapitány tetteinek dícséretére gyenge, azokat gyakoroltabb költő lantja örökítse. 1841-ben Pesten megjelent kötetével egyszeriben kivívja magának az elismerést.

Kuthy Lajos a Honművészben boncolás helyett szépségeit» ajánlja a lap hölgyolvasó közönségének gyengéd figyelmébe, mert Császár költeményeiben «találandnak honszenvedély lángzó igéit, önvitázó fátyolos érzelmek fájó hangzatkáit a szív belső húrjainak, amelyekben szubjektivitás titkos szózata rezgett el».

A zalaegerszegi csizmadia fia ekkor már nagy úr, 1832-től, 25 éves korától a Tudományos Akadémia levelező tagja, 1845-ben már magasztalt, nagybefolyású költő. A Kisfaludy-társaság tagja - az «égi hangú» költők császára.

Verseinek műfaját így jelöli meg: dalok, ódák, alagyák, románcok, matrózdalok, szonettek, életképek, epigrammák, emléksorok. Közülük való e néhány strófa:

Éreztem én is mennyei kéjeket,
Hajdan, midőn még Nelli' ölén szemem
Álomra zártam csóközön közt,
S álmaim édeneket nyitottak.

Mert már ezernek tárva szíved, te a
Szent érzeteknek mennyei édjeit
Többé nem érzed? - Mennyemet hogy
Szerte dulád, sanyarun lakolj meg.
(Átok.)

Egy másik versében (Rosty Ágneshez, 1842.) írja:

Mint Grátiák az ujuló tavasznak
Selyem virányin aether szárnyakon
Akként lebegsz te a mért hangokon
Kedvét ha zengik epedő magyarnak.

Honunknak szebblekű hölgyei költeményeinek olvastán nyilván elájultak a mennyei kéjtől és édeni bájtól, amit égi lírája hinte ölükbe. Ah, mely finomság Petőfi csordáshangú verseivel szemben és valóban el kell olvadnia a Honművész hölgyolvasójanak az ilyen zengedezésen, Ki sem tudott ellentállni a társaságban közkedvelt méltóságos úr lantjának, amikor ígyen lebegett a mértéken...

Számunkra már (ha akad is néhány ügyesebb, lüktetőbb ritmusú szonettje) verseinek nagyobb részét élvezhetetlenné rontja a dagály és az émelyítő égieskedés. Mintha Kazinczy korának versirodalma szólalna meg újra, de kevesebb sikerrel. A hangjuk Kazinczy, Verseghy, Dajka időmértékes verseié, de azok akkori újságának és belső formájának ereje nélkül. Kedvelt, gyakori kifejezéseiből mutatóul íme egy kis szógyüjtemény: bájvirág, frigyese, gyephalmazat, gyöngyelés, gyöngyeltek, éginyájoson, együlj, emlény, kéjes édelet, hangérzet, szinború, képzemény, percenet, szüm, uralg, szü-kin, költelem, alagya, hőkeblű, szerelmi éd, virány, berkek ernye. Csupa olyan idétlen, erőszakolt kifejezés, amely szerencsésen kipusztult nyelvünkből, de Császár lírájában hemzsegett.

Bírálók és olvasók, akik az ilyen: költérek égi hangú költészetében gyönyörködni tudtak, Petőfit a «legköznapibb fickónak» bélyegezték. Szerintük Petőfi kifejezései esztétikátlanok, csordások és erdei kóborok szájába illők. Versei pongyolák, mértéket nem használ. Számukra Császár Ferenc, Kunoss Endre, Jámbor Pál (Hiador), Sujánszky Antal az elsőrangú költő, aki maradandót alkot. Ki olvassa ma verseiket? Elsülyedt nevek. Ime ekkorát tévedhet a kortárs, még ha Toldy Ferenc is, hát még ha érdekelt költő. Császár azt hitte, végítéletet mond, a Petőfi-támadók és dícsérők harcában a döntő szót mondja ki az Életképek szerkesztőjének felszólítására írt hosszú bírálatában Petőfi Sándor minden költeményes munkáiról. Bírálatában kárhoztatja az ifjú költőverseinek pongyolaságát, a külalak tisztátlanságát. Termése - úgymond - «bujándús számra de annál soványabb belbecsre nézve». A művészettől elpártolt múzsafi - írja - már többnyire bűzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával. Kimutatást állít össze arról, hogy a bor és áldomás szó hányszor szerepel Petőfi dalaiban. Kijelenti, hogy «az, aki így ir nem a szűz múzsa fölkentje» - hogy is lehetne az, a nagytekintélyű Császár Ferenc őméltósága önmagát képzelte annak, de semmiesetre sem a fonóházi és csapszéki versek népöltőjét! Szerinte a Megy a juhász szamáron a sületlenségek non plus ultrája, A helység kalapácsa különös zagyvaléka a legaljasabb póriasságnak, csízióféle sületlenség. A költő erkölcstelen, mert verseiben káromolni tanítja a népet. Nem lehet hölgyeknek így írni - mondja ki a szentenciát - «avagy a puszták és csárdák félvadságban sínylő embereinek nyersen durva szójárásait hozzuk-e be a művészet szent csarnokába?» Nagyon féltette ettől a fonóházi és csárdai hangtól a költészet istennőjének szűz lánggal lobogó oltárát, nem csoda, hogy lesujt a korábban is üldözött költőre.

Nagyot fordult a világ a forradalom idején. A császárt trónjáról, Császárt irodalmi trónusáról elűzték és többé nem kapta vissza koronáját, holott Világos után is dolgozott (megalapította a Pesti Naplót, kiadta az Őszi lombokat, sokat fordított olaszból). A 48-as forradalom vihara lesöpörte fejéről a bitorolt borostyánt, amint 1849-ben a függetlenségi nyilatkozat után a forradalmi kormány kihagyta az újjászervezett főtörvényszék bírái közül: A republikánus Petőfi egykori üldözője most Szemere Bertalant kéri régi barátságukra hivatkozva, hogy főnök lehessen a belügyminisztériumi fordító osztályban és Jakopo Ortis utolsó leveleinek fordítását akarja eladni - a Respublicának, mert három hónapja nincs már fizetése.

Félszázad - mondják - majdnem próbája a halhatatlanságnak, Császár Ferenc hetvenöt éve halott és már feledésbe merült a neve. Hiába írta: «Én dalt hozok neked... S a hon meghallja azt És lángra, tettre gyúl Dalomra sok kebel S neved hölgy hírre kel Halhatatlanul.» Ebből bizony nem lett semmi, az irodalomtörténet ma már csak azt őrzi róla, hogy Petőfit üldözte és elsőnek fordította Dantet, az Isteni színjáték első négy énekét és a Vita Nuovát. Irodalmi régiségeket is árusító könyvesboltokban megtalálható Dante Új Életének (1854.) bőrkötéses példánya, a fordító terjedelmes ismertetőjével, életrajzi vázlatával és jegyzeteivel. Jobbára nehézkes műfordítói kísérlet, de néhol erőt sugároz bele Dante művészete.

Az Idő hamar elvégezte átértékelő munkáját, mit sem törődve a megtévedt kortársak balog ítéletével, már a nyolcvanas években lerántják fejéről a költő koszorúját Verseiről egyik kötete előszavában írta, hogy ha nincs életre érdemök, elenyészendnek nyom nélkül.

Így történt. És amint kortársai nem tudták elképzelni a rongyos csizmájú, mellőzött helyzetű Petőfiben a nagy költőt, mi is nehezen tudjuk elképzelni - Császárt költő-császárnak.