Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám

KÁRPÁTI AURÉL: TOLL ÉS ÁLARC

Ha korunknak egyáltalán vannak «vezető elméi», Dosztojevszkij elsősorban közéjük tartozik. S itt most nemcsak arra a kései hatásra gondolok, amelyet az újabb francia regényírókra gyakorolt. Bár ez is tagadhatatlanul figyelemreméltó jelenség, sokkal jellemzőbbek és árulkodóbbak az irodalmon kívül, a valóságos élet tényei közt felbukkanó nyomok. Azok a történelmi fordulatok amelyek mögül minduntalan előtünik a «szent nyavalyatörős» árnyéka, mint napvilágon járó kísértet. Regényei, megírásukkor jóslatszámba mentek, de mi már látjuk a jóslatoknak döbbenetes, szó szerint való beteljesülését. Ez az, ami megrendít és gondolkodóba ejt.

Hatvan-hetven év előtt még Dosztojevszkij éles tekintete is csak apró repedéseket fedezhetett fel a családi és társadalmi, a morális és intellektuális élet alapjain. Ám ő időelőtt felismerte ezeknek a hajszálfinom repedéseknek katasztrofális jelentőségét. Ezért a róluk felvett rajzot eltúlozta - egészen a katasztrófáig. Akkor azt hitték: karrikíroz. Mint pédául az Ördöngősökben. Mi azonban már tudjuk, hogy csupán számolt a következményekkel. Tévedhetetlen biztonsággal adta hozzá a meglevő eszméhez a belőle szükségképpen kibontakozó, jövendő realitást. Előre átélte (talán a bitófa alatt töltött pillanatok s a katorgaévek lélekrengésében) azt a külső és belső összeomlást, amelyet a sors a mi számunkra tartogatott. S mert nála a vizió egyet jelentett a valóságos élménnyel: csodálatos látomásaiból megírta a mai ember hiteles élettörténetét, lelki kórbonctanát, értelmi geometriáját, erkölcsi kémiáját, szellemi eltévelyedésének egész enciklopédiáját - az Apokalypsis stílusában. A prófétából alig félszázad multán történetíró lett. Oknyomozó és descriptiv historikus, akinek borzongató megállapításait még borzongatóbb tények igazolják.

Szimbólumai mélyén előttünk már kitárul a lényeg, mondanivalóinak igazi értelme...

*

Dosztojevszkij megtette a legmerészebb lépést, hogy eljusson a «végső pontig.» Túlhajolt a meredek szélén, a legizgatóbb titkok örvénye fölé, mint az Érclovas, akiről Puskin énekelt. De hát a mi valóságunk nem jutott-e még rajta is túl? Az ágaskodó lovas másfél évtized, előtt leugrott a szikláról és fejest zuhant a mocsárba, amelyre a városalapító cár Pétervárt építtette. Leningrádot azóta a Karamazov Ivánok «euklidészi értelme» kormányozza. Az észnek az a vakhite, amely még az ateizmust is valami fanatikus vallás rangjára emeli. A Nevszkij-Prospekten a Rakitinek, Sztavroginok, Hyppolitok és Szmergyakovok, a «nagy inkvizitor» megsokasodott tanítványai nyüzsögnek, akik azt vallják, hogy «minden szabad.» Nem ismerik a felelősségtől való rettegést, mert hiszen magának a felelősségnek kérdése is idegen tőlük. Minden racionalizmusuk mellett sem vetik meg a «csodát», amely a követ jegyre-osztott kenyérre változtatja s a szemétre-dobott ikónok helyére Szent Lenin megtévesztésbe-balzsamozott porhüvelyét állítja. És nem vetik meg a tekintélyt sem, a nép felségjogát, amelyet terrorral lehet legegyszerűbben biztosítani - az Antikrisztus igaz gyönyörűségére. Törvénnyé tették a «véletlen családot», amelyet már semmiféle eszmei közösség sem tart össze, kizsákmányoló tőkének deklarálják a szellemi tehetséget és jogart adtak a legföldhözragadtabb materalizmus kezébe. Az «esztétikai tetü» polgárjogot szerzett a közönséges tetünek, amelynek elszaporodása minden «belső szépség» halálát jelenti. Hová lettek a Myskinek és Aljosák ebben a karamazovi világban?

De ami ennél is szörnyűbb: a pusztító ragály általánossága. Oroszország csupán részlet. Ám a keresztény népek egymásratörése - amely ezt a részleteredményt létrehozta - éppen eléggé egyetemes volt. Ki bizott itt az első démars óta a jóság és szeretet hódító erejében? A dobok csak revánsot doboltak s dobolnak még ma is, míg az ember lelke eltévedt önmaga sötétségében. Ó, ez a kietlen-sötétben kóválygó, bukdácsoló, szerencsétlen lélek, hol talál egyszer Emmauszba vezető, hajnali útra, feltámadást igérő húsvét-reggelre? Vajjon, ha rányit Dosztojevszkij szenvedés-evangéliumára: kiolvassa-e végre belőle a megváltó «együtt» igéjét?

Senki sem mondhat nekünk életbevágóbbat ő nála ma, amikor senki sem akarja vállalni a mások bűneiért való szenvedést. Akik nem az ördögnek gyujtanak gyertyát, de lelkiismeretük fényénél pillantanak bele az Idióta vagy a Karamazovok történetébe: önmaguk sorsával találkoznak ott. Nehéz, keserű, gyötrő olvasmány mind a kettő. Néhol tán elcsüggesztően homályos is. Vannak vak helyei, amelyeknek sötétségében úgy botorkálunk, akár jelen életünk értetlenségének kusza bozótjában s már-már azt hisszük: sohase villan föl az áhított fény. Meier-Graefe szerint Dosztojevszkij ugyanazt festi, amit Rembrandt: a sötétséget. Ez az ő tulajdonképpeni témája, amelynek mélységeit csak még inkább kiemeli a figurákról visszaverődő éles reflektorfény. El kell azonban ismernünk, hogy ebből a sötétségből, amelyben - kivált ma - mindnyájan élünk, egyetlen írója a világnak se derített fel annyit, mint Dosztojevszkij. A földerítés pedig nem a részleteket illeti, hanem mindig az egészet. Valahogy úgy érezzük, mintha szemünk hozzáerősödött volna a félhomályban való látáshoz. A détailok itt gyakran elmosódnak, olykor szinte szakadozott foltokban jelentkeznek: az egésznek egységes volta, értelme vagy jelentősége felől mégsem marad kétségünk, ha egyetlen formulába talán nem is birnók beleszorítani a megismert teljesség lényegét. Inkább sejtjük, mintsem tudjuk az író igazságát, - de ez a sejtés éppen elég ahhoz, hogy fenntartás nélkül elfogadjuk. Ösztönünk azt súgja, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat: ő sohase téved...

Dosztojevszkij csodálatosan tiszta szellem, bár korántsem egyszerű. Ellenkezőleg: nagyon is bonyolult. Eszme-szövetében - amely különben máig sincs alaposan kivizsgálva - mindig maradnak felfejthetetlen, sőt megközelíthetetlen szálak. A maga totalitásában ő mégis érthető és világos. Nyilván azért, mert megvan benne a «végtelen ellentétek» amaz egysége, amely - mint szintétikus erő - minden káoszban rendet teremt s végső soron édestestvérévé avatja a Hamlet és a Don Quijote írójának.

*

Tulajdonképpen csak utolsó könyvét kellene olvasni, ha nem lenne bennünk erősebb a kíváncsiság egy ilyen «kinyilatkoztató» géniusz minden szava iránt. A Karamazovok a legmagasabb csúcs, ahonnan a legszélesebb horizontra nyílik kilátás. Egész Oroszországra, sőt egész Európára, amely ma csakugyan kezd «a legeslegdrágább temető» lenni, ahol «minden kő sírkő és valami régi, forró, elröppent életről beszél.» Nem mondhatom máskép: ez a regény bizonyos értelemben több, mint irodalom. Túl van rajta, föléje magasodik. Nemcsak eszméinek zsúfolt gazdagságával, hanem a kifejezés utolérhetetlen elevenségével, közvetlenségével és szuggesztivitásával. A legtisztább és legmélyebb költői eszmény realizálódik itt, szinte hiánytalanul. A költészetnek ez a foka pedig már nem mérhető pusztán irodalmi mértékkel. Ha így talán homályosan hangzik is (mennyire igaza van Myskin hercegnek: a szó legtöbbször méltatlan és megalázza a gondolatot), aki olvasta a Karamazovok történetét, tudja: miről beszélek. Megfigyelhetjük analízisének drámai elevenségét, szerkesztésmódjának élet-illuziót keltő komplikáltságát, esemény-szövésének sokrétűségét, effektusainak szembeállított tükrök végtelenébe vesző játékát, «szédítő» bőbeszédűségét, amely a kellő pillanatban ravasz számítással csap le az egyetlen fontos, kifejezően villámló szóra, - mindez nem a lényegre tartozik. A költő-próféta nem az esztétikumban nyilatkoztatja ki magát, hanem gondolatainak és érzéseinek nyugtalan és nyugtalanító sejtelmeinek, egész világszemléletének mélységes szimbolikájában. Dosztojevszkij igazi nagysága abban a varázserőben rejlik, amellyel a Karamazov-család ponyva-históriáját észrevétlenül egész Oroszország, az egész mai emberiség döbbenetes hűségű lélekrajzává mélyíti. Nincs olvasó, aki valamelyik ponton önmaga rejtélyére, tudat alatt bujkáló eszmei vagy erkölcsi szakadékaira ne ismerne ennek a biblikus jelentőségű könyvnek forgatása közben. Amit életről, halálról, vérségi kötelékről, hitről és tudásról, magának az életnek és az élet eszméjének szeretetéről, a bűn értelméről és a szenvedés megváltó erejéről el lehet mondani, - mindaz öszszezsúfolódik itt, megrázó tanulságul az emberi méltóságukban «megalázottak és megszomorítottak», más szóval mindannyiunk számára. Ennek a végső okokat fürkésző, modern evangéliumnak minden sora a lelkiismeret legérzékenyebb rétegébe hasít. Az író kegyetlen ítélőszéket ült önmaga fölött. De úgy érezzük: fölöttünk is, akik egy kissé mind ott ülünk Mityával a vádlottak padján, azért a szörnyű vérontásért amelyben valamikép - titkolt vággyal, ösztönző gondolattal vagy lelki tétlenséggel - kivétel nélkül részesek vagyunk.

*

Istenről és Istenre kérdez itt valaki. S nem engedi megkerülni a kérdést. Mert jól tudja, hogy ez a kérdés minden más kérdés gyökere. Az erre adott válaszon dől el minden, az ember egész élete, sorsa, végzete, jelene és jövendője. Ám Dosztojevszkijnél megértőbb kérdezővel nem igen találkoztunk. Ő még a tagadás mélyén vergődő elismerést is észreveszi és méltányolja. Gondoljunk csak Iván éjszakai viaskodására a félelmes «gentlemannel». Vagy arra a tragikus csókra, amelyet a Nagy Inkvizitor ajkára lehel Krisztus a börtönben. Ennek a felejthetetlen csóknak halálig édes ízéből, vigasztaló melegéből és fenséges rezignáltságából a leggyűlölködőbb hitetlennek is jut valami.

Nem csodálom, hogy a tagadás Oroszországa, a forradalom első őrjöngésében, indexre tette, máglyára vetette műveit a prófétának, akinek megrázó jóslatait most látjuk beteljesedni. Erről az Oroszországról Dosztojevszkij már a Sihederben ítélkezett, amikor azt mondta: «Önöknek lesz kaszárnyájuk és közös lakásuk, lesz stricte nécessaire, ateizmus és közös feleség gyermekek nélkül, - ez az önök fináléja... S mindezért, a közepes előny kis részeért, amit az önök ész-szerűsége biztosít nekem, a falat kenyérért és a meleg lakásért, elveszik tőlem cserébe egész személyiségemet». Akik ott jártak, csak az ő szavainak igazságát erősíthetik meg.

Végül még egyet. Elgondolkoztatóul, az erőszak minden rendű és rangú hívének figyelmébe. Karamazov Iván azt kérdezi egy helyt az öccsétől: Föltéve, hogy neked kellene felépíteni az emberi sors házát, azzal a céllal, hogy végezetre minden embert boldogíts és békéhez juttass abban, ám ezért a célért óhatatlanul halálra kellene kínoznod bár csak egyetlen apró lényt, - vajjon vállalnád-e? Felelj nekem, de hazugság nélkül!

Mire Aljosa, az angyal, megrendülve válaszol:

- Nem, nem vállalnám.

- Hát azt hiheted-e, - folytatja tovább kérlelhetetlenül Iván, - hogy az emberek, akikért építesz, beleegyeznének abba, hogy boldogságukat igaztalanul kiontott vér árán kapják meg?

- Nem, ezt sem hihetem...

A mának legnagyobb, legmélyebb morális kérdése itt van feladva. De itt van rá az egyetlen elfogadható, becsületes és őszinte felelet is.

Mert Dosztojevszkij nemcsak kérdező volt. Válaszában az «utolsó szót» is mindig kimondta.

*

A polgári dráma - amely Beaumarchais vígjátékaival indul és Dumas fils társadalmi drámáival folytatódik - Ibsen sorstragédiáiban tetőzik. Mert semmi kétség: a Kísértetek, A vadkacsa, Rosmersholm, Hedda Gabler, Solness építőmester, John Gabriel Borkman s a Ha mi holtak feltámadunk tipikus sorstragédiák, amelyekben az istenek akarata helyett a mult parancsol. Az «újító» Ibsen költői kialakulásának teljében, természetszerűen tért vissza az antik dráma-ideálhoz, lelket lehelve a hármas-egység sablónná merevedett, halott formalizmusába Klasszikus formát kényszerült választani modern mondanivalóihoz, miután a mult változhatatlanságában megtalálta azt a motórikus erőt, amelyet Dumas még a társadalmi konvencióban keresett. (Kaméliás hölgy.) S ezzel egyszerre szerves kapcsolatot létesített darabjai és a kor stabil szinpada között. A helyváltozást csupán felvonásonkint tűrő, zárt szinpad követelményeivel olyan pontosan és tökéletesen esnek egybe Ibsen analitikus drámái, akár Shakespeare epikus menetű, szabad csapongású remekei a reneszánsz-szinpad korlátlan lehetőségeivel. Nyilván ezért következett be nyomban Ibsen után a mai színpad válsága. Ő mindent kihasznált, ami az adott keretek között kihasználható volt s most nincs tovább. E tekintetben is kimondta hát az utolsó szót, beteljesítve Brand büszke jelmondatát: «Mindent vagy semmit.» Sőt, hattyúdala, a Ha mi holtak feltámadunk, már túl is nő minden ma elképzelhető szinpadon, akciójának és alakjainak csak szimbolumokká, vagy inkább allegorikus jelképekké való testetlenedésével. A hús-vér valóságtól, az élettől milyen messze jár már itt az egykor «realista» költő. Talán éppen ezért olyan megrázó ennek az epilógusnak vallomása a művészről, aki alkotásai kedvéért feláldozta, megölte magában az embert...

Ibsen irodalomtörténeti jelentősége azonban nem szorítkozik pusztán a forma művészetére. Az eszmék, amelyek nyugtalanították s amelyeknek döbbenetes erővel adott hangot, nemcsak a mult század végének aktuális uralkodó-eszméi voltak, hanem örök emberiek is. Lemaître ugyan már negyven év előtt igyekezett kimutatni, hogy nincs bennük semmi igazán új, semmi olyan, amit francia írók rég el ne mondtak volna. Viszont ma szokás úgy beszélni róluk, mint meghaladott problémákról. Holott, új vagy régi: meglehetősen relatív s egyáltalán nem megbízható fogalmak eszmék értékelésére, ahol sokkal inkább az intenzitás számít. Végleges «elintézés» ezen a téren nincs, hiszen szinte minden kor újra meg újra felveti ugyanazokat az eszméket, amelyeket sajátosan magáénak érez. Hogy csak egyet említsek a sok közül, vajjon a felelősség problémája - amely Ibsen eszmevilágában kardinális jelentőségű s mintegy refrén módjára tér vissza drámái során - valóban meghaladott, lezárt és vitathatatlanul megoldott-e? Némelyek kifogásolják, hogy csupán a kérdőjeleket rakta fel, a megnyugtató felelettel adós maradt. Ám jutott-e ennél többre emberi elmélyedés, talán az egy Dosztojevszkijt kivéve? Van-e pozitívabb funkciója a léleknek, mint a kételkedés? Aki becsületes, őszinte gondolkodó, annak kedves szava a - talán.

A drámaíró pedig mindig duplán szkeptikus. Hőse ő maga: az első kétkedő, még ha forradalmiságának nincs is tudatában. Ösztönszerű lázadó, közelgő világrengések érzékeny előhirnöke. Elbukik s bukásával még megnyugvást kelt, de ajkán már elhangzott a tiltakozás első szava, a túlérett társadalom rendje ellen. A lelkiismeret nevében.

Hogy Ibsen titokzatos kérdőjele mögött milyen nyugtalanságok felhőztek: ma már tudjuk. Európa válsága. A polgárság krízise. Az individualizmus tragédiája.

*

Pesszimista volt, vagy optimista? - meddő találgatás. Idézetet mindkét felfogás alátámasztására bőven lehet találni műveiben. A Szerelem komédiájában azt mondja: Élni és élvezni, míg az utolsó bokor is el nem hervad... Máskor így vall: Annyiban csakugyan pesszimista vagyok, hogy nem hiszek az emberi ideálok örökkévalóságában. Ám optimizmusom annál inkább hisz abban, hogy az ideálok fejlődésképesek... Ez eléggé világos beszéd. S forradalmárságának arra a prédikátori vonására is jellemző, amelyről Lemaître kissé csípősen, de találóan írta: Értelmi emancipáltsága mellett is megmaradt protestánsnak. Mert a szabad vizsgálódás révén vetkezni le egy vallást, amelynek éppen a szabad vizsgálódás az alapja, ez valójában nem levetkezése annak a vallásnak, hanem kifejlesztése. Igazában csak olyan vallás ellen lázadhat fel az ember, amely betiltja az elme minden szabadságát. A lázadó Ibsen mindig református maradt..., mert a protestantizmusban levő szabadság megengedi ugyan az értelmi függetlenülést, a nyelv és a modor felszabadulását azonban megakasztja...

Mennyire igaz. Ibsen, a lázadó, sohase birta levetkezni a - reformátort. Még költészetének dísztelenségén is érzik a puritán. Sohase patétikus, csak kenetteljes. Szigora a kemény moralista zordsága: calvini örökség. Misztikus «ködösségéről» is kiderült már, hogy jórészt babona volt, amellyel inkább kommentátorai tömjénezték körül, - még ha nem is értünk mindenben egyet Brandesszel, aki úgy «oldja meg» Ibsen műveit, mintha matematikai feladatok lennének. Látszólagos egyszerűsége ennél sokkal komplikáltabb, amire elsősorban szimbolizmusa figyelmeztet. A protestáns Ibsenben ez szembeötlő katolikus vonás. Drámáinak modern-görög konstrukciójában jellemző gótikus elem.

Végül ide tartozik az is, hogy «úttörőnek» hitte magát, pedig «beteljesítő» volt. A polgári dráma s a polgári individualizmus beteljesítője, aki fordítva értelmezett misszióját kötelességnek vallotta. Ezt a szörnyű szót költő nem írta le nálánál többször.

Olaf Gulbransson gyilkos karikatúrája többet mond róla, mint egy háromkötetes tanulmány. Forradalmár - esernyővel.