Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Reakciós történetirás. - «Olvastam amit Szekfü Gyuláról irt: ön tehát a reakciós történetirást magasztalja.» - Ilyesmiket hallok, s hiába védekezem avval hogy itt nem politikáról van szó, hanem irodalomról és históriáról. Lehet-e ezt igy különválasztani? A «szellemtörténet» nem közömbös tényhalmaz, hanem az iró céljai és eszméi szerint kirakott ténymozaik. Az uj magyar történetírás valóban reakciós színben áll a világ előtt. Eszembe jut egy cikk melyet még a télen olvastam, egy mohó és gyanakvó fiatal kritikus folyóiratában, aki egyenesen céltudatos rosszhiszemüséggel vádolja meg ezt a konzervativizmust. Olyan pletykát is hallottam, mely szerint Szekfü maga eleve kijelentette, mielőtt nagy művét még megkezdte volna, hogy ő «reakciós történetet akar csinálni».

Ha Szekfü csakugyan ezt a szót használta, a reakciót bizonyára a háboruelőtti kor liberális-nacionalista történetirása ellen értette, melynek jelszókból táplálkozó optimizmusa és sovinizmusa annyira nem törődött a történelem tényeivel és tanulságaival. De nem szabad lehunyni szemünket: akárhogy érthetjük a kérdést, kétségtelenül van annak politikai oldala is. Mik a történelem tényeinek tanulságai? Mondják, Európában a XIX. század elején ébredt föl a történeti érzék; evvel függ össze a romanticizmus, és a reakció a XVIII. század racionálista utópizmusával szemközt. A történet csüggesztő tanulmány, ellensége rációnak és utópiának. Mi az oka hogy a történettudósok többnyire reakciós, vagy legalábbis konzervativ hajlandóságuak? Schöpflin azt felelné hogy a történettudósok tanárok; állam vagy felekezet zsoldjában állanak és nem függetlenek. Ez vonatkozhatik az átlagra, (és kivált a magyar átlagra); de mégsem a történetirás igazi nagyságaira. E nagyságok között bizonnyal vannak nagy progressziv szellemek is: de ezek elsősorban írók, szónokok vagy moralisták. Macaulay nem a tények morálját szűri le, hanem a maga morálját alkalmazza a tényekre.

Aki elsősorban historikus: az, lehetne mondani, a tények kábulata alatt áll. Ez nem presztizskábulat, vagy csak bizonyos értelemben az; a tények presztizs nélkül is: tények. Szokás szemérehányni a történetirónak, hogy a multtól snob-módra megittasul: tradiciók, rangok, ősi értékelések megejtik, vagy akárcsak a «nevek varázsa», amiről Proust beszél. Ily snob érzésekben gyökerezik vajjon a történetirás reakciós hajlandósága? Szekfü az ellenkezőre ad példát: előtte nincs presztizse a történelminek; sőt különös kedvét látszik lelni hogy a történelmi glóriát megtépje, s a legendás nevek mögött emberi, nagyonis emberi dolgokat mutasson meg. De a tények presztizs nélkül is tények; s a történetiróhoz épen tény-voltuk presztizse szól. Mily jámbor óhajnak, mily gyermekes semmiségnek tűnik föl e durva tények erős világában minden utópia, logika vagy erkölcsi posztulátum! A tények nem igazodnak erkölcs vagy logika szerint, s aki változtatni akar a tényeken, annak előszöris e tények szerkezetét kell megismernie, az pedig makacs és bonyolult szerkezet. A történelem, ahogy mondtuk, csüggesztő tanulmány. A legkisebb cselekvés is kiszámithatatlan következményekkel járhat, a legjobb szándék is katasztrófát szülhet. Eszméket szórni az éretlen tömegbe annyinak látszhatik itt, mint gyermekek kezébe puskát adni, vagy tüzet vetni a dinamit közé. Aki az emberi világ szövevényét tanulmányozza, azon fog csodálkozni hogy e szövevényen át mégis utat talált némi sugara jognak és haladásnak, s meg fog borzadni minden mohó és korai cselekvés gondolatára, mely ezt a csekély haladást is végkép veszélyeztethetné.

Egészen természetesnek találom hát, s csöppet sem vagyok hajlandó megbotránkozni és alacsony mellékokokat keresni, ha a történetiró bizalmatlan és szigoru a forradalmakkal és ujitásokkal szemben, s a multnak csipetnyi tényleges vívmánya többet jelent neki mint a jövő minden kockázatos álma. Kivált Magyarországon, mely valóban a «nagy pipáju, kevés dohányu» elképzeléseknek hazája. S kivált ma mikor itt állunk, ránkszakadt függetlenségünkben, mint a magukra maradt gyerekek, egy gyúlékony Európa közepén. Kalandra vágyni, gyermekek dolga, kik még, tapasztalat hijján, nem ismerik a kockázatot. Az emlékek visszariasztanak a cselekvéstől, s az idős ember, akinek sok az emléke, rendszerint mindinkább konzervativ. A történetiró, mint az idős ember, tele van bénitó emlékkel, s a mult keserü tanulságaival.

Persze, az élet mégis csak cselekvés, s amig élünk, ujból meg ujból vállalnunk kell minden kockázatot. A kalandvágyó gyermekek mellé szükség van az idős emberre aki a saját ifjuságán okult. A történetiró jól betöltheti ezt a mérséklő és vigyázatra-intő szerepet; jobban mint a konzervativ politikus akinek céljai nem oly tiszták. De szükség van a gyermek gyermekségére is, aki nem hagyja magát elijeszteni a mult példái által, hanem szabadon, aggályok és tekintetek nélkül szalad a maga logikája után. A gyermek paradicsomi logikája és erkölcse, s a tények logikátlan és erkölcstelen hatalmának ismerete, együtt adják azt a szellemi időjárást, melyben a jövő gyümölcse megérhet, (mint amikor nap is van elég, eső is.) Ezért nem baj ha a történetiró reakciós, - és nem baj ha a költő forradalmár.

*

Esztétikai katolicizmus. - Mostani magányomban ujságokat sem olvasok. Más években is szoktam ezt: kiszakadni egy-egy hónapra a világ eseményeiből, mint a néző, aki behunyja szemét egy-egy percre az izgalmas mozifilm előtt, s aztán ujból kinyitva, megállapitja hogy nem vesztett a meséből semmit. Egy hónap rendesen époly keveset változtat a világ folyásán, mint hatszáz év, vagy ezerkilencszáz év. Ha Dantét olvasom, vagy, mondjuk, Horatiust, megdöbbent hogy mennyire nem változik semmi lényeges: az emberi szellem vágyai, félelmei, hitei és szektái lényegileg egyformák maradnak. Dante korában is van atheizmus, s Platon idején is sportőrület. De nem erről akarok beszélni. Egy hónap néha több égy évezrednél, mert kicsiben és közelről a hullámok magasabbak, s dupla-magasak, ha csónakunkat érik. Szóval, hosszu hetek, s már hónapok, óta nem tudom, mi esik a világban, hacsaknem szóbeszédből, vagy hogy mi esik az irodalomban, sőt azt is ami személyileg s közvetlenül érint, csak időmultán tudom meg, véletlenül.

Jobb is többnyire meg se tudni.

Igy tudtam meg, utólag és véletlenül, azt is hogy egyik ismert katolikus folyóiratunk (gondolom a jezsuitáké) jónak látta irodalmi munkáimmal a katolicizmus szempontjából foglalkozni, s fölvetni a kérdést, vajjon megérdemlem-e e munkák alapján a «katolikus költő» nevezetet? Én erre a névre sohasem pályáztam, egyszerüen magyar költő akartam lenni, minden egyéb jelző nélkül. Persze, katolikusnak születtem, e vallás csarnokaiban találkoztam és küzködtem Istennel, kételyeimnek és legmisztikusabb reményeimnek egyformán a katolicizmus adott először testet, színt, szavakat. E színek és szavak nem maradhattak ki irásaimból: de más a lirai vallomás, és más az egyházi hitvallás. Van-e mélyebb érzés mint ami Istenhez köt, akár hiszünk benne, mondhatnám, akár nem? S a vers feladata minden mély emberi érzést kifejezni. De nem okvetlen feladata, pozitiv konfessziót tenni, nyilvános hitvallást valamely egyház hittételei mellett. Erre az egyszerü s hagyományos próza (a Hiszekegy prózája) alkalmasabb. S tul az Istent-szomjazó lélek örök-emberi liráján, ily pozitiv, egyházias hitvallás talán inkább a gyóntató fülébe való.

Mégis rámolvassák hogy «szeretem katolikusnak vallani magamat». A katolicizmus énelőttem az aminek neve mondja: maga az általános vallás, mindenütt és minden időkre érvényes; az egyetlen mely az emberiség vallásának nevét igényli; nem egy koré, tájé, fajé vagy nemzeté; ellentéte a szektának és felekezetnek. Ez az a vallás amely mellett én szükségét éreztem nem egyszer nyilvánosan is hitet tenni, s amit katolikus birálóm sokall vagy kevesell: mert nem egyházi konfesszió. Szinte érzem égető kérdéseit: milyen viszonyban állok a létező pozitiv egyházzal? hívő vagyok-e vagy hitetlen? gyakorló vagy közömbös? Verseimben itt-ott kételyt, lázadást, sőt tagadást lát. De melyik igazi katolikus az aki kétellyel, lázadással ne küzdött volna soha? A mi hitünk nem olcsó és nyugodt; még maga Krisztus is elcsüggedt a keresztfán. Az egyház-oktató, nevelő szempontból, jónak láthatja titkolni kételyeit, s csupán a hit boldog óráiról állitni emléket. A költőnek mindent ki kell vallania: ez az ő létjoga és kálváriája.

A költőt hát nehéz skatulyába tenni: vajjon valóban a bárányok közül való-e? megvan-e benne a kellő alázat a pásztorok iránt? Dante jut eszembe, a legkatolikusabb költő, aki a maga idejében sok egyházi férfiú előtt bizonnyal inkább farkasnak tünhetett föl... Az igazi katolicizmushoz, ahogy mondtam, csak a gyóntatónak s Istennek van köze; de ezen kívül is, kétféle látható katolicizmus van a világ előtt. Az egyik a külső, mondhatnám, politikai csoportosulás az Egyház és gócai körül, aktuális emberi érdekek szerint; s aki tagja e csoportosulásnak, az előtt talán csak ez látszik fontosnak, ezen múlik a nyáj összetartása, fegyelme s egysége. De van egy másik látható formája is a katolicizmusnak amit nehéz figyelmen kívül hagyni, kivált ha irodalomról esik szó: a katolikus kultúra. A katolikus szellem multjával, kincseivel való átivódás. Nem olvastam a szerzetesi cikket mely katolikus voltomat kérdezi s firtatja. De hallom, ez a cikk, tekintve hogy Dantét s középkori himnuszokat fordítottam, hajlandó a katolicizmusnak valami ilyen másodrangúvá bélyegzett alfáját kiutalni számomra: amit ő esztéta-katolicizmusnak nevez. Ha nem érez maga mellett a nyájban s idegennek sejt a földi harcvonalban, ahol a vallás is párt és politika színét ölti: fölültet az elefántcsonttoronyba, lévén ez manapság a legegyszerűbb skartbatétel.

De én szívesen vállalom ezt, s úgy gondolom, még mindig krisztusibb esztéta-katolikusnak lenni, mint párt és politika katolikusának, aktuális és földi célok szerint. Márta szorgoskodása talán hasznos lehet: de Mária a jobb részt választá. Mondják, a katolicizmus ma modern és időszerű, s ifjúkatolikus barátaim szeretnék azonosítani «korunk szavát» az Isten szavával. Hadd hunyjam be szemem hatszáz évre vagy ezerkilencszáz évre. Századok múlnak, birodalmak tünnek, néptömegek küzdenek s tudományos elméletek borítják föl egymást - s mégis mintha semmisem változna. Multkor beszéltem arról hogy a mai tudomány világképe újból igazolni látszik a vallás hiteit. Akárhogy is van ez: a kielégületlen emberi lélek még mindig biztosabban nyujtózhat Isten felé az elefántcsonttorony bástyáiról, mint a koráramlat omlatag hullámhegyéről.

*

Egy népszerű auktor. - Multkorról lévén szó: a Nyugat mult számában azt ígértem hogy Euripidesről és Molnár Ferencről fogok ez alkalommal írni. Késlekedve nyúlok a témához: voltakép mi mondanivalóm van nekem például Euripidesről? Kant csak azért írta könyvét Swedenborgról, hogy ne vesszen kárba az a sok idő és tanulmány amit a szellemlátó vaskos köteteinek elolvasására fordított. Valahogy így vagyok én Euripidessel, akinek több drámája maradt ránk mint Aischylosnak és Sophoklesnek együttvéve. Görögül olvasni mindig munka: lehetsz «perfekt német» vagy francia; de értheted-e «perfekt» a nagy hellén irodalom nyelvét? Ilyen nyelv nem egy van: majd minden auktorért újat kell tanulni. Görögül írtak Krisztus előtt talán 800-tól (mikor élt Homéros?), Krisztus után, mondjuk, 1453-ig. És írtak görögül Kis-Ázsiában és Athénben, Rómában és Egyiptomban; Theokritos sziciliai volt, Loukianos talán szíriai zsidó. Micsoda távolságok időben és térben! Két évezred és három világrész, s hány ország, mennyiféle társadalom, milyen különböző kulturák, a mykéneitől a bizánciig! Hányféle nyelvjárás, argot, irodalmi modor és műfajkonvenció! Kivülről tudhatod Homérost, s még mindig talánynak fogod érezni Nonnost; folyékonyan olvashatod Platont, s megakadsz egy Ploutarchos-életrajz első mondatain. Ha modern nyelvvel ismerkedsz könyvekből, egy könyvtárnyi mű áll rendelkezésedre, ugyanazon korból és műfajból, mignem szótár és mentődeszka nélkül, szabaduszóként siklasz a betük tengerén. Görög tragédia alig marad annyi amennyi 4-5 kötetet kitesz a Teubner-ben. Kevés hogy a nyelvet - ezt a súlyos, mesterkélt, költői idiómát - végkép elmédbe törd. Ha mind végigolvastad: az utolsó lap még mindig megalázhat.

Mégis, Aischylos és Sophokles után, Euripides észrevehetőleg könnyebb, s ugy gondolom, ez egyik oka modern népszerüségének (s talán az antiknak is). A nyelvi könnyüség költőnél ritkán jó jel: hígságra, fantáziabeli szegénységre, sablónos, plebejus gondolkozásra vall; de a népszerüséget biztosan segíti. Sietek kijelenteni hogy Euripides nem mindig hig és nem mindig szegény (nem is mindig könnyü). Sorai vannak, drámakezdetei, olykor különös ízes levegője (mint Kyklops nyers, mitológikus humorában), másszor egy-egy feledhetetlen, ragyogó részlet (mint a Bacchánsnők ébredése a ködös, hajnali hegyeken), vagy egy-egy realisztikus leírás (mint Helena házatája), ami már az alexandriai domborművekre emlékeztet. Mert már alexandriai művészet ez, mely részletekben virtuóz, s olykor erőmutatványként visszavarázsolja a réginek monumentális ízét; egészében mégis kicsi dolgokkal törődik, s a régi nagy mesék csak ürügyek neki. Euripides világa nem az a hitregék ködéből rémlő, vallási komplexumokkal súlyos világ, ami az Aischylosé. Problémái nem az emberi sors, erkölcs, igazság mélyeit fölrázó dilemmák amelyekkel Sophokles viaskodik. Érdekessége átlagérdekesség. Egy kis szerelem, házasságtörés, politikai és demokratikus tirádák: az a fajta dolog ami mindig modern - szó legrosszabb értelmében. Mindig modern; de kétszeresen az unott és sekélyes lelkivilágú korokban. Euripides pontosan az az iró aki a XIX. századi fin de sičcle szellemének kedves lehetett. Ez volt az a kor, melynek fő drámai témája a nő és a házasságtörés: s valóban ez a kor fedezte fel Euripides modernségét. Dumasé, Ibsené, Strindbergé, Wedekindé. De a kor nagy szelleme, aki Nietzsche volt, megvetette ezt a modernséget: mintahogy a zseniális kortárs, Aristophanes is.

A népkegy mégis a «zöldségeskofa fiáé» maradt. Manap rám ugy hat ő, mint egy tulkönnyü; tultermékeny iró: holott Sophokles is irt talán annyit, s csak véletlen hogy oly kevés munkája maradt fönn. Ha Euripides megdöbbentő egykedvüséggel csapja agyon legmegkapóbb drámai helyzeteit valami hazafias-demokratikus deus ex machina kedvéért, s ejti el a hagyományos nagy, szent témákat jelentéktelen, szentimentális epizódok javára: azt talán nem is a gyors és könnyü munka csábja magyarázza; hanem az hogy Euripidesnek és közönségének így jobban is tetszik. Az iró teljesen azonositja magát azzal a demokratikus közönséggel mely a bőrgyáros Kleon uralma óta Athén szinházait ellepte. Mit szülhet egy kiváló szellemü költő s a szedett-vedett közönség lelki frigye? Euripides művei magas irodalmi kulturából kihajtott virtuóz drámák, de micsoda barbár gikszerekkel! Micsoda sablónok! Mily logikátlanság! Mennyi durvaság az alakokban! Én legjobban Orestesen botránkoztam meg: a gyáva és önző Orestesen aki hajlandó az ártatlan ifju Hermionét feláldozni, csakhogy a maga bőrét mentse s Menelaoson boszut álljon. Ez nem az Aischylos sziklákkal küzködő barbársága: ez már tul van a Sophokles tökéletes szobrászművészetén, és fütyül rá! A közönség Orestesért való aggodalomra van «beállitva», s nem bánja Hermionét.

Ez valódi modern, színpadi barbárság.

De nem az a fajta modernség amit Euripides modern hívei keresnek bálványukban. Sőt, ők szeretnék ezt inkább kimagyarázni és elmagyarázni, különös hipotézisektől sem riadva vissza. Van egy ismert könyv; a cime: Két modern (Essay on two Moderns.) Ez azt akarja bebizonyitani hogy Euripides tragédiái voltakép - vigjátékok, s akként olvasandók. (A «Két modern»: Euripides és Samuel Butler, a legujabb századforduló paradox szellemü angol írója.)

Miért vigjátékok? Én elégnek tartom hogy színpadi művek - mai értelemben vett színpadi művek - és akként olvasandók.

*

Szinpad és irodalom. - Molnár Ferenc nem költő mint Euripides; ez hiányzik belőle. A költőiséget, ha valami okból szükségét érzi, édeskés vagy érzelmes tónussal pótolja (ez volt a magyar századvég fogalma a «poétikusról». Nem költő, de igazi s igazán-modern iró: igy itéltünk róla tanuló-korunkban, mely a magyar irodalomnak egyik legsívárabb ideje volt. Ifju hóhérokként jártuk be akkoriban a kortárs-literatúra mezejét: Molnár azok közé tartozott akiknek megkegyelmeztünk.

Azóta a szinpad hőse lett: a mai szinpadé, melynek közönsége épugy demokratizálódott, mint az athéni szinpad közönsége Perikles után. Kleon, nészerüséghajhászatból, napidijat fizetett a szinházlátogató publikumnak. Ma a publikum fizet; s az a kérdés, miért hajlandók fizetni legtöbben. Molnárnak épugy munkatársa a publikum, mint Euripidesnek: még rosszabb s még erőszakosabb munkatárs. S Molnár ugyanugy hökkent meg mindunlalan mint a görög: anyagának nemtelenségével. Az anyagot a munkatárs adja. Egyszer elolvastam egy darabját (talán az Olympiát), s megbotránkoztam mint Orestes-en: hogyan képes irodalmi izlésü s tehetségü ember egyáltalán leirni ilyesmit? Nem volt igazam, mondják, nem olvasni kellett volna. Ez egy egészen külön müvészet; itt minden szó a szinihatásra spekulál, semmi köze az irodalomhoz. Ha nem volna köze az irodalomhoz, nekem sem volna közöm hozzá. Egy orfeumi mutatvány is erős hatásu lehet a szinpadon. De különös aranycsinálás ez: rossz irodalomból jó szinházat csinálni. Jó szinházat? Én azt hiszem, hogy szinháznak is csak olyan ez mint irodalomnak: átlag-mulattató. Szinházban is amit igazi nagy müvészetnek mernék mondani - ami megrázna, elragadna, életem mélyére eszméltetne - bizonnyal nem ez volna.

De ha elismerném is a szinpadnak ezt a területenkivüliségét; az csak addig tart, mig a szinmü meg nem jelenik könyvalakban. S most pláne ép olyan Molnár-darab aktuális, ami kizárólag könyvalakban hozzáférhető: a Csoda a Hegyek közt. Mért nem adatta elő az iró? talán ép literáris, költői jellegét akarta hangsulyozni? A darab mindenesetre a költészetet durván pótló szentimentálizmus jegyében áll. Szeretném, ha ezt az érzelmességet itt is ellensúlyozná a miliő naivsága, s a csufondáros megfigyelések humora, mint a Pál-utcai fiukban vagy a Liliomban. De az érzelmesség itt mintegy csupaszon áll, s az egész darab pontosan az a könnymirigyekre apelláló műfaj amit a francia melodrámának nevez. Hatni, mégis csak szinpadon hatna legjobban: néhány gyengébb - szivet biztosan megríkatna. Euripides ezuttal sem választott valami finom és nemes anyagot. A meggyilkolt gyermek, a gyilkos apa és polgármester, az ártatlanul halálraitélt szép, fiatal és szerelmes anya, a tulvilági ügyvéd, a megőrült bünös, az éjszakai exhumálás a kilencedik rózsabokor alatt, és, last not least, a halottaiból föléledt fiucska, mindez a sok minden «rossz és olcsó» a maeterlincki misztikum lassu zenéjével már nem is Molnár, hanem hogy egy kinálkozó «rossz és olcsó» szójátékot mondjon a kritikus is, amilyentől ez az iró sem riad mindig vissza - Molnár és Gyermeke.

*

A magyar irodalmi könnyüség történetéhez. - Ki érti meg a kiméletlenségben rejlő elismerést? Ha Molnár egyszerüen olyan volna amilyennek festem, aligha vesztegetnék szót rá. Csak akkor van igazam, ha nincs igazam. Az egész mü igazat ad nekem, de minden mondat külön-külön tagadja igazamat. Ezek a mondatok oly fölényesek, oly természetesek, könnyüek, rövidek, jólolajozottak... Virtuózitás van ebben az irni-tudásban, s nem szinpadi, hanem irói virtuózitás. Ma mikor a könnyüség tünedezni kezd irodalmunkból, (hogy tisztán az ujságirás nyerje örökségül), érdemes lenne egyszer megirni a «magyar irodalmi könnyüség történetét», mely nemes eredetü, mert Petőfiékkel kezdődött, Franciaországból importálva; a «nép ajkára» szánt költői «manna». Petőfi prózája nem oly jelentéktelen irodalomtörténetileg mint hinnők. Jókaiban buján kivirágzott ez a dolce stil nuovo, s mennél közelebb jutottunk a századvéghez, annál inkább uralkodó flórává lett. Köztáplálék, nem a nép, hanem a tunya századvégi intellectuel inyének. Ez volt az a kor Európában, mely modernnek érezte Euripidest. Gárdonyi egyszerü tőmondatokban beszéltette a magyar parasztot s Molnár a lipótvárosi nőt. S nem a legutolsó érték, amit e korszak ránkhagyott: az egyszerü tőmondat.

Magas költészetben, ahogy mondtam, ritkán jó jel a könnyüség; s bizonnyal igaza volt Ady generációjának, amely iparkodott a magyar irodalmat megint egy kissé nehezebbé tenni. De a Molnárék könnyüsége: eszköz melyet nem szabad kiengedni kezünkből. Nem mondom, hogy Molnár stilusa tökéletes. Olykor még hanyag is. Uj regényének, a Zenélő Angyal-nak első mondata igy hangzik: A juniusi napsütésben rózsaszinben ég a dózsepalotának a vizre néző frontja. Miben ég hát? napsütésben vagy rózsaszinben? Első mondatnak szebbet szeretnék. Máskor a párbeszédekben szinpadi konvenciókra ismerek: a regény hőse és hősnője ugy társalognak ahogy csak a lámpák előtt szokás: a közönség felé. (Igy mikor a lány Tahiról és a Dunáról érzeleg.) Mégis egészben véve a regény molnári stilusa kitünő; s ez a stilus itt inkább otthon van, mint a misztikus szindarabban. A Zenélő Angyal a régi és legjobb Molnárt hozza vissza: apró, reálisztikus megfigyeléseket, friss, fölényes, modern miliörajzot (az idegenforgalmas Velencéről), néhány pompás karrikatura-alakot s végül egy elkényeztetett mai leány öntudatosodó szerelmének valóban finom elemzését. Kár, hogy később itt is megjelenik az Üldözött Ártatlanság: amily gazdag és finom a felelőtlen leány figurája, olyan elmosódott, érzelmes sablon a jobb-napokat látott gyönyörü ápolónő s a lovagias ifju. A remeknek induló franciás lélekrajzból lassankint intrikus-történet, sőt tucatrangu detektivregény és kölcsönkönyvtári olvasmány lesz.