Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ AMERIKAI ÖRÖKSÉG
Kakuk Marcinak, a csavargónak, további kalandjai (7)

Na ez megvan.

Már költözhettem volna is lefelé az istállóhászjáról a Kasosék ruháskamrájába. Senki többet egy görbe szemet nem vet rám!

De mégse!

Csak restelltem volna, hogy ott a kamrájokban nyújtózzak, amíg mindenki keze jár körülöttem a házban. Úgy meg, hogy beálljak reggeltől-estig dologba cselédjöknek? Minek, ha nem muszáj? Nem is kellettem.

Inkább maradtam még magamnak az istállóhászjámon, amíg lehetett.

Mert, nem is mondom, hogy ahogy az a rossz zegernye elmúlt reggelre és délig csepergett, szitált még az eső és a köd leereszkedett a hegyről, ahogy ott mondták: az erdei lány váltotta a pendelyét. De délután, mi tájt, már sütött melegen a nap.

Ilyen bolond idő járt. Hát én is maradtam inkább magamnak a padlásomon, ha nem fáztam ott.

Még ezt sem mondom jól.

Mert úgy volt az, hogy Kasos, mikor estefelé hazajött, hát csak megtudta a családjától, vagy valamelyik hátramozdítójától a ház körül, hogy én összerúgtam Pecekkel a kamrában. Hát Kasos persze rögtön hivatott magához.

Na szó ide, szó oda, csak arról, amit már tudnak. De hát most már Kasos is a fejét vakarta, hogy mondtam: elébb-utóbb csak letörik a derekam érte, ebben a faluban. Jobb lenne ha utamra eresztene.

Már Kasos is:

- Hüm, hüm, hüm! Mit kéne itt magával tenni?... Dühösek, dühösek! Igaz, csak elé kapják egyszer valahol... Hüm, hüm! Hát eleresszem magát? Pedig szükségem volna magára! Hát várjon egy-két napot, akkor meglássuk.

Már Kasos is így beszélt.

Hát persze. Azt hallotta Kasos is, amit mindenki, hogy valami csalafintaságért szemet szúrok itt a faluban, hogy ingyen élek a Kasos portája körül és ki merek kötni a segédjegyzővel.

Gábor, a kocsis is azon kezdte nekem este, hogy már Kasos két harmadosa is kérdezte tőle: vajjon én nem járok soha el korcsmába, csak a hászján gúvasztok, mint a kuvik a toronyban?

- Na és mi közük ehhez? - kérdeztem Gábort: - Mi bajuk velem?

- Hát! - azt mondja: - Azt nem tudom. Csak mondták nekem, hogy nem vinnélek el már egyszer a korcsmába is, hogy lássanak ki fia bornya vagy, akit Kasos ingyen tart a szegődvényben?

- Csak azért? - kérdeztem.

- Hát másért miért? - felelte Gábor: - Ha csak el nem akarnak tángálni. Másért nem hívják az embert korcsmába.

Persze, vettem észre, hogy ő szerette volna inkább kiszedni belőlem a szót hogy vajjon mi van az én bokrom megett? Mert ezeket mind majd a nyavalya törte ki a kíváncsiságtól, hogy mit teszek én Kasosnak, hogy úgy kényeztet? De mégse csapja el Kasos a segédjegyzőt a számadásától, hiába hozott helyette engemet a városból? Mi a fene lehet ez?

Mástól persze nem tudhatták meg, miben ógok-mógok Kasossal, mint tőlem. Mert ha Kasos nem beszélt, hát Pecek és a tolvaj gazdakomái éppen betartották a szájukat arról, milyen jó szívességeket tettem nekik én itt a faluban.

Dehát ha tagadom, ha nem, szurkolni kezdtem hova-tovább mindjobban ottan ezektől a beszédektől. Ez a sok vadparaszt eloltja itten a gyertyámat! - csak ez járt egyre az eszembe. Koszt, kvártél, ingyen fizetés hiába, ha örökké reszketve kell járjak itten, hogy leütnek.

Mert így volt. Fényes nappal is alig mertem kidugni a pofámat a faluba.

De még otthon is lelket láttam néha, kivált este.

Már ha valaki feljött a padlásra, egyszerre, mintha rántást kezdtek volna kavarni a gyomromban, hogy engem keres a Kasos valamelyik dühös parasztja budákkal, kacorral, csákánnyal, amikkel ezek jártak. Hisz itten így is, a felvégen, akármelyik vasárnap is megesett, hogy a patak hozta lefelé meglékelve az olyan legényt, amelyik a másikat nem tudta jobban hókon vágni.

Hát mit csináljak? Én is szerezzek fokost magamnak? Vagy kacort fenjek, a csizmaszáromba tartani?

Már inkább szedem innét a sátorfámat. Csak ebben maradtam magammal.

*

Akár is hiszik, akár nem, de másért nem is maradtam volna ott már egy napot sem, mint azért a kis asszonyért, Kasosnéért.

Kasossal, hogy mondjam is, másnap már meg is egyeztem, hogy elereszt. Azt mondta: hát maradjak ameddig akarok a háznál, úgy ahogy eddig, de ha arra gondolom magam, hogy elmegyek, akkor nem akar fösvény lenni hozzám, azért ami szolgálatot tettem neki, tíz pengő üti tőle a markomat, a szegődvényen felül, útravalómnak.

- Megyek akkor én Kasos úr mar holnap! - mondtam erre.

- Hát csak jöjjön. A pénzt megkapja tőlem! - felelte Kasos.

Dehát másnap ott ténfergek az istálló előtt. Ott igazán nem szúrtam szemet. Kocsis is mindig volt, amelyik csak hevert, ha ellátta a jószágot. Az öregebbek többet ültek, mint dolgoztak.

Éppen mondom az öreg Hertyének, hogy már bevisz tőlük az első szekér, amelyik a városba megy.

Hát, ahogy ott ülünk az eresz alatt, egyszerre jön Kasosné.

Úgy délfelé járt. Ilyenkor nem igen szoktak már kijőni a házból, ide az istállókhoz. Csak ha így Kasosné nem jött egyedül.

Ó sokszor eljött az öreg kocsisnéhoz, hogy lássa, gondozza-e, eteti, tisztába teszi-e ezt az árva Jánoskát a kocsisné?

A Kasos-lányok mind úgy utálták ezt a Jánoskát, hogy közelibe se mentek soha. Csak Kasosné törődött ezzel a hülyével annyit-amennyit. Nyúlni ugyan ő is utált hozzá. Dehát mostoha létére ez a hülye neki idegen is volt.

De azt kezdjem már egyszer, hogy Kasosné, ahogy ott elhaladva előttünk az öreg Hertyével, hát az adjon Isten után megáll és tőlem:

- Nahát nem jön az új szállására a házba hozzánk? - kérdi.

- Már nem ténsasszony! - mondom.

- Hát akkor minek rendeztette be ott velem a kamrát? - kérdi Kasosné.

- Mert meg nem tudtam, hogy visszamegyek magamnak innen a városba! - felelem.

Kasosné erre nagyot néz.

Már mondtam, hogy Kasos legutoljára a családjának szólt akármi dologról. Hát nem csodálkoztam, hogy Kasosné nem tud az elmenetelemről.

De Kasosné kérdi is:

- Hát elmegy tőlünk? Na ilyet! Hát miért?

Felkeltem a fejősszékről, ha már láttam Kasosné kíváncsi, miért pusztulok el tőlük? és azt mondom:

- Megmondhatom. De ne tartsam fel vele a ténsasszonyt. Mehetek én is.

Kasosné is elértett, hogy nem akarok az öreg Hertye előtt beszélni mindenről. Mit kell tudni mindent ezeknek a pletyka kocsisoknak!

- Na jöjjön! - szólt hát Kasosné. - Így is odamegyek a maga rezidenciájába, a hászjára. Tisztát viszünk Máris nénivel Jánoskának.

Azzal indulunk a padlásomra, elől Máris néni, utána én Kasosnéval.

De mikor az öreg kocsisné a mosdóvederrel a kezében és a tiszta ruhával a hónya alatt femászik a padláslajtorján, Kasosné ott áll meg velem az istállóban és ott kérdi:

- Hát úgy-e, amint mondtam én is, mégis fél, hogy leütik itt magát ebben a mi falunkban. Hiszen itten jobban csak a maga-maga bírója, csendőrje mindenki.

Persze én erre restelleném Kasosné előtt, hogy nyálasnak nézzen, hát mindjárt úgy kezdtem, mintha én hajlítanám a vasrudat és törném a láncot a komédiában:

- Az a legkevesebb! - mondom.

- Hát akkor mi? - akarja tudni Kasosné.

- Hát tudja azt a ténsasszony! Kevés szüksége lenne már itt rám Kasos úrnak. Cselédjük van elég. Ténferegni meg már elég volt. A ténsasszony is megszólt eleinte, úgy-e?

Hadd látom, mit szólsz erre? - gondolom.

Hát Kasosné veres lett rá. Tépte a köténye csipkéjét. Azután elkezd nevetni rám:

- Az ne legyen kifogása. Az ne legyen! Az akkor volt... Hogy eszében tartja!... Akkor én nem tudtam semmit. Maga pedig a kalapja karimáját alig lökte meg előttem és csak a hátát láttam, felém.

Ezt mondja Kasosné. Hát én is picsogok rá. És azt mondom:

- Én jobban hihettem, hogy a ténsasszony akkor csak a cipősarkával hágna rám, mint a varangyos békára.

- Azt most már csak felejtsük el! - nevet megint Kasosné és azt mondja: - Én tőlem már maradhat. Ha csak az uramnak szüksége van magára.

- Ő azt mondja: volna! - szólok rá.

Hát Kasosné meg se várja mit mondanék még többet, már a szavamba vág:

- Hát akkor mit csípi magát a kustirica, hogy nincs itt nyugta? Persze a városban ki tudja ki várja. És hányan? Itt se volt elég egy asszony magának. Hallottam elég szépeket magáról!

Nevet-nevet Kasosné. A fekete szeme csak úgy táncol, rám is, nem is, erre-arra, mint a kút fenekén a víz, ha megloccsant.

Tyű-ha! Mit gondolj erről Marci?

Persze tagadok, mintha utonállásért vallatnának. Minden átkot magamra veszek, fúljak, görbüljek, vakuljak, sántuljak meg, ha asszonynéphez értem bár, amióta ebben a faluban vagyok.

Fenn a padláson, az öreg kocsisné akár ki is etethetné lúggal a Jánoska szemét, afelől, ahogy Kasosné vigyáz rá. Úgy benne vagyunk ott a beszédben.

Csak a két esti fejősbivaly és az esti fejőstehenek, amik csak a kertbe jártak friss fűre, csak ezek fújtak, bököröztek, tappogtak ott az istállóban Kasosné meg én körülem.

Már csak itt-ott, a nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam Kasosnénak, hogy ha én azt tudom, hogy ő csak ennyi szót vált velem amíg itt vagyok, hát dehogy is nógatom az urát, hogy eleresszen!

De csak nem mertem mégse ezt mondani neki. Vagy tán még jobbnak is tartottam, ha csak ilyeneket mondok:

- Bár csak egy fél asszony is nézne rám itten, nem kettő. Örülnék akkor is. Csak egy fél, nem kettő.

- Hogy-hogy félasszony? - kérdi Kasosné, persze, hogy csak éppen mondja.

De az embernek ilyenkor jön legkönnyebben a móka, ha így ingerkednek vele, hát azt felelem én is:

- Na csak úgy, hogy a fél szeme maradhat az urán is, ha felével rám nézne.

Kasosné erre úgy kacagott, úgy pillogott rám, hogy nem sok híja elkaptam a derekát. De csak tán a moccanásomról is megérezte mit akarnék, már meglegyintett:

- Maga mondja, hogy nem egy országos betyár? Még itt is félek már állni magával... Nézek is a dolgom után!

Felhallgatott a vén kocsisnéra, hogy locskolja Jánoskát a hászján. Azzal indult a lajtorjának Kasosné, hogy otthágy.

Dehát most már minek ne kezdhettem volna én is azzal? hogy:

- Megyek én is fel, a kanalamért, késemért. Hozzák már az ebédet.

Hát Kasosné erre elébb a lajtorján hirtelen összefogta a lába között a szoknyáját, ha alá mennék, nehogy panorámát látnék.

De azután még ezt is meggondolta. Egyszerre leugrik a lajtorjáról és nekem:

- Na, ha jön, csak mars előre!

Persze ezt mind kacagva tette Kasosné és mikor előre mentem a lajtorjához, hátba vágott.

*

Ne is mondjak egyebet!

Már csak egyre azon főtt a fejem: vajjon most már mit mondjak Kasosnak, hogy mégis megmásítom a szándékomat és itt maradok neki, ameddig kellek?

De még erre is Kasosnétól kaptam tanácsot.

Mert aztán fönn a padláson, hogy a kocsisné is meghallhatta már megint azt kezdtük beszélni Kasosnéval, hogy maradnék-e, mennék-e?

Hát én mondom:

- Maradnék talán, de már azt mondtam Kasos úrnak, hogy ha szüksége van rám, akármikor meglel a városban, a bátyja útján. Hát akkor meg most megint arra kérjem, hogy itt tartson ellátásba Isten nevében?

Erre Kasosné gondolkodik és azt mondja:

- Na jó, de ha az uram nem kergette eddig, mit sietett? Az ő dolga, hogy mi szüksége itt magára. És van haszna magán, látom már én is, ha nem is végez cselédmunkát nekünk. Más húzza magát a városba, ne beszéljen nékem!

Erre én megint elátkoztam úgy magam, mint hét cigányasszony, hogy: nem, nem, nem!

Hát Kasosné:

- Na akkor én tudnék tanácsolni magának valamit. Oda se menjen holnap az uramhoz és kész van. Mert ahogy én az uramat ismerem, ha ő tízpengő útravalót igért magának és nem jelentkezik maga érte, akkor örül, ha ittmarad, csak pénzt ne kelljen kiadni neki.

Hát azt mondtam: meglátom.

Akkor már a vén kocsisné ráhúzta a tisztát Jánoskára és odajött mihallani az asszonya hátához.

Igy Kasosné, hogy tessék-lássék, nemcsak egyedül tud beszélni velem, még maradt ott egy kicsit.

Körülnézett a szállásomon. Dícsérte, hogy három tiszta váltó ingem van és borotvám, tükröm. Csudálta, hogy annyi könyvet, lapot ki tudok olvasni.

Azután elköszönt.

Megint kezitcsókolom ténsasszonyal akartam búcsúzni tőle. De feltartotta a kezét tőlem, a kocsisné előtt.

Csak azt hallottam, hogy azt mondja Kasosné a lajtorján lemenet a kocsisnénak; ha ilyen tiszta ember nem volnék, nem fogadna be a házába, még az ura parancsára se. Azt is jött ide megnézni a szállásomra. Nehogy tetüt vigyek le neki a ruháskamrájába.

Hát kellett mondjon valamit, hogy: minek pusmogott annyit velem?

De úgy hallottam, a vén kocsisné is csak a pártomon volt és csak segített engem dícsérni Kasosnénak.

*

Ahogy ültem ottan magamnak, hát úgy tetszett, hogy már itt ebben a faluban akárhogy kerdülök-fordulok, mind jobb lesz nekem.

Most már ez a drágalátos kis asszony, Kasosné akar leköltöztetni a házba. Kötődik velem. Mit akar asszonyféle mindig, ha kikezd az emberrel?

Hüjj! hajj! Marci, feljött a csillagod.

Kacagnak, vagy nem? Rácsaptam a hajzásgerendára és ott bokáztam örömömben.

Igen! Addig-ameddig. Egyszerre csak eszembejutott, hogy: minek akartam eddig eloldalogni onnét?

Arra egyszerre elmult a kedvem! Hiszen nem Kasos! Kasos felől tudtam, hogy maradhatok. De ezek a gyilkos falusiak. Pecek! A gazdái! Fűjhó!

Egyszerre mintha úgy láttam volna magam előtt őket, mint a Zsuzsánnás játékban az angyalokat a nagy karddal és az ördögöket a villával.

Már, hogy ez eszembejutott, hát eszembejutott az is, hogyan mustráltak eddig a Kasos lányainak kérői is, a főgépész a kohótól, az erdővéd a puskával, meg a nagy kopójával, a Czinguska-fiú, a kardjával, mind mint a hóhér.

Úgy láttam egyszerre, amennyi csákány, kacor, fütykösbot, vadászkés az egész faluban, mind engem vár ott lenn a Kasosék házában, ha le akarnék költözni.

Most légy okos Marci! Mert jól tudod te, hogy az asszonyok nagy pártfogását vagy a feje, vagy a dereka bánja a végén az embernek.

Még arra is gondoltam, hogy mint a Gábor kocsis, a korcsmába, Kasosné is csak azért incselkedik velem és akar lecsalni a házba, hogy ott rámeressze a pecéreit.

Asszonynépről sohsem biztos senki, mit főz magában.

De hátha mégse? Akkor meg mint egy melák, elszökök egy ilyen kis asszony elől? Éjhá!

Hát így egyik percben erre hajlottam volna, a másik percben arra. Mentem volna is, maradtam volna is.

Na, utoljára mégis azt gondoltam, amit a vers mond:

három varjú hája,
gyáva aki gyáva,
az üti a fejét fába!

Minek hínak Kakuk Marcinak, ha egy asszony elől elszöksz?

Kezdtem hát összetenni a motyómat, ahogy jobban levihetem

Kasosék ruháskamrájába, ebéd után.

*

Na, mikor az ebédtől megtöröltem a számat a kocsisok közt, hát mégis, gondolom: elmegyek, elébb még egyszer körülnézek a házban Kasoséknál: cihelődhetek-é lefelé a hászjáról?

Hát ki áll előmbe a tornácon? Kasos!

Nem is várja meg mit mondjak, csak kezdi:

- Jön a tízpengőéért? Hát lássa, most jöttem haza. Várja meg, míg lenyelem a falatomat. Aztán megkaphatja.

- Nem kell, Kasos úr! - mondom.

- Hogy-hogy? - néz rám Kasos.

- Mégis úgy gondoltam, maradok még magánál. Mit féljek én, ha igaz úton járok? Van még csendőr, meg bíró.

- Igen, de mi ez? Az én Kasosom, látom, csak rántja össze a szemöldökét és akár rámförmedne:

- Nahát maga mindennap másít a szaván?

- Hát eddig Kasos úr marasztott! - mondom: - De mehetek, ha akarja!

Erre gondolkozik és azt mondja:

- Hát én nem kergetem. Maga tudja, ura vagyok mindig a szavamnak. Itt maradhat.

- Éppeg azt jöttem nézni, hogy a ruháskamrába, ahogy Kasos úr mondta, lehozhatom a holmimat, - mondom.

- Hű! - int erre Kasos: - Azt nem! Még jó, hogy itt talált. A ruháskamrába most már Jánoskát kell tegyük. Most már itt lesz velünk a házban ő is.

Ha nem hallanám a szekereket az úton, meg az ostorpattogást, meg a sok baromfit az udvaron, hogy karicsál, hát azt hinném, nem vagyok ébren.

- Hát eddig? - kérdem Kasost, persze Jánoskára.

- Arra magának nincs gondja! - mondja Kasos, bosszúsan.

- Nincs, nem is mondtam! - felelek. Kasos pedig nekem:

- Vessen csak magára. Tegnap menni akart, mindennap menni akart, nem kellett a ruháskamránk, most már marad a hászján, ha akar. Majd még estefelé beszélek magával.

De ezalatt Kasosné már kétszer is kijött a tornácra az ura háta megé, hogy:

- Gyere már ebédelni! Gyere már ebédelni!

Hát hallhatta az egészet, amit Kasossal beszéltünk.

Így, amikor Kasos bement az ajtón, Kasosné maradt hátra velem. Neki mondtam:

- Na tessék látni ténsasszony, a hászján kell maradjak, ha akarok.

- Áhh! - legyintett hirtelen Kasosné: - Majd csinálunk valamit. Ki tudja, mit jártat mindig az én uram a fejében. Most Jánoskát hozzassa le ide nekünk.

Így intett a homlokára Kasosné, hogy: az urának tán elmentek hazulról! Azzal beheppent!

*

Nahát itt az eszem már csára állt, mi lehet ez?

Eddig Kasos ragasztott volna enyvvel s a házához és az asszony lökött volna ki. Most az asszony maraszt és Kasos zavarna el.

De Jánoska! Ezzel mit akar Kasos?

Csakis Jánoskát költöztették le helyettem a ruháskamrába, még délután.

És jött a posta, a vén kocsisné, hogy Kasos maga vigyázott, hogy van-e rendes ruha, tiszta Jánoskán? Hol alszik? Hol etetik? Az öreg kocsisné mellette legyen!

Itt valaminek lenni kell!

A kocsisok, kocsisnék mind ezt beszélték. És csak tátogtak a csudától.

De Kasosnétól se tudtak semmit, a lányaitól se.

Csak azt, hogy Kasos azt parancsolta, hogy Jánoska lenn lesz ezentúl a háznál, jó gondozásban.

Köhögtek is a kocsisok, mikor mondtam:

- Tán eladja Jánoskát Kasos, a gazda, kornyikálni, a városba és a hászjára nem hozhatja, akik érte jönnek, valami komédiától.

Így volt. Csak röhögésből és tanakodásból állt mindenki a háznál. Tudni senki sem tudott semmit.

Már csak abban bíztam, hogy Kasos azt mondta: este beszélni akar velem. Akkor tán kiviláglik előttem, vagy meg is tudom Kasostól, mit akar lenn a házban evvel a lükével.

Igen, de Kasos, ha odavolt a háztól estig, este nem hivatott

Pedig a kocsisok is várták már, hátha Kasos elmondja nekem: mit akar Jánoskával? Még a Kasos lányai, még Kasosné is tőlem akart megtudni, mint a segédjegyzővel való számadásról, hogy: Kasos mit akar lenn a házban Jánoskával?

Dehát megbuktunk mind, ezzel a Kasossal.

Kasos hazajött, nem mondott senkinek semmit. Csak megnézte lenn a kamrában Jánoskát, hogy evett-ivott, alszik jól?... Azzal lefeküdt.

Ezt bontsd ki.

Most voltam aztán megakadva magammal ott a hászján. Mit tegyek?

Ha itt maradok és nem eresztenek le szállásra a házba, a hideg megvesz és a piszok megesz télvíz idején ezen a padláson. És Kasosnéhoz is: ugyan hogy férek? Ebbe már nem is hittem.

Ha meg a menésre adom a fejem újra, hát már most ketten is leganyálnak, Kasos is, Kasosné is, a kocsisok is kiröhögnek.

Ha várok, mint Kasosné tanácsolja, az lesz a vége, hogy Kasos a tíz forint nélkül ereszt el, hogy: már leettem náluk.

A legtetejébe meg ez a dolog, Jánoskával. Ez is motozott a fejemben: mi a fene lehet ezzel?

Csak forogtam, hánykolódtam az ágyon. El se tudtam aludni sokáig.

Mikor meg elaludtam, azt álmodtam, hogy késekkel. Baltákkal üldöznek és mécsessel, fáklyákkal járnak a nyomomban. De nem is éjszaka van, hanem valami bányába szorítottak bele.

Ott futok a bányában, és le-lecuppanok a deszkáról a hideg vízbe, ami a deszka alatt folyik a tárnákon, hogy felsértem véresre a lábomat és attól reszketek legjobban, hogy a tárna mindjobban szűkül előttem és egyszerre vége lesz. Akkor ottlepnek a késekkel, botokkal, fejszékkel, akik üldöznek.

De nem!

Hála Isten! Egyszerre csak látom, hogy a bánya nem bánya, hanem eristoly (Így mondják arrafelé az olyan tárnát, amelyiknek két szája van a hegyből a napvilágra.)

Úgy örülök és futok, mint a bolond, hogy látom, az eristoly másik száját, elébb mint csak egy nyárfalevelet, ahogy táncol előttem, mert szaladok, azután mind nagyobb. Már azt is látom, hogy a napvilág hogy fénylik a vizes deszkán végig a tárnán előttem. Isten segíts! Már künn vagyok mindjárt.

Akkor egyszerre látom, hogy a tárna másik végén is jönnek befelé, akik üldöztek, botokkal, csákányokkal, baltákkal.

Egy nagyot kiáltottam és rázkodtam az ijedtségtől és erre felébredtem.

A homlokom csupa hideg verejték volt. És hiába akartam csitítani magamat, hogy hiszen csak álmodtam, csak egyre rámjött a félelem, hogy a falubeliek itt olálkodhatnak az istálló körül budárokkal, kacorokkal, hogy a föld alá tegyenek a répaosztásért.

Annyira be voltam gazolva ott egyedül, azon a borzasztó padláson, hogy már itt-ott felugrottam, hogy lemegyek a kisistállóba. Hogy ne röhögjenek ki a kocsisok, hogy lidércet látok éjszaka, hát azt gondoltam, hogy azt mondom: meg akarom fejtetni az álmomat Máris nénivel, mert elfelejtem.

Ez a vén szipirtyó rostán is, meg úgy csak tenyérből tudott javasolni. Már egy hatost is rászántam neki értte.

Persze azért ki nem bújtam a pokrócom alul, csak úgy vackalódtam ki ezeket alatta. És lassan elcsittítottam magam.

De azt már megfogadtam, hogy holnap szedem a motyómat és megyek innen.

*

Na ahogy újra elalszom ottan, megint mi tájt, mi tájt nem, éppen úgy riadok fel rázkódva, mint az elébb álmomból.

De most már nem emlékeztem mit álmodtam. Hanem még rosszabb.

A halálos nyavalya elévehetett ott, hogy a hászjalyuk felől ezt hallom tisztán:

- Ne ordíts neki! Ne ordíts! Itt fekszik, én tudom, a gerenda alatt. Rázzuk meg! Gyere csak! Itt van! Itt van ez!

Először bizonyisten majd elájultam. Mégis, rögtön lehánytam magamról a pokrócot és nyúltam az ágy mellé. Odakészítettem magamnak egy nagy vasfejes gerendasrófot, hogy legyen a kezemügyében nekem is valami, ha rámjőnének itten, éjszaka. Ezt a srófot még akkor tettem oda, mikor a napszámosok már elmentek a hászjáról és egyedül maradtam Jánoskával.

De úgy reszketett a kezemben az a sróf, mintha még az is a lábomat törni készülne.

Így húzódok tova, a gerendahosszán, hogy gyilkosok jöttek rám.

Hát akkor egyszerre megismerem az istállólámpánál, ahogy feltartja a hászjalyuk előtt, az öreg Gyurit, a kocsist.

- Na mia, Gyuri bácsi! - kiáltom oda neki. És látom, hogy az unokájával van, egy csinos lotyóval, aki benn hált a házban, a Kasos-lányokkal, kéztül való cselédnek: - Mit keresnek itten?

- Téged, téged fiam! - mondja az öreg: - Utánad küldték ezt a lányt.

Hallják! Egyszerre eszembe jutott, hogy mikor most felébredtem, hogy most meg azt álmodtam, hogy a torony tetején mászok, mint mikor a keresztfényezővel dolgoztam egyszer. És Rozi, az a kocsmai szajha állt a torony alatt és visította fel nekem, hogy jöjjek le hozzá.

Velem pedig egyszerre hintázni kezdett az állvány a torony tetején és már dőlt, már estem, lélekzetfúlva lefelé... mikor felébredtem mostan.

A nevemet tisztán hallottam álmomban. De ettől a Gyuri bácsi unokájától, Linkától.

Minek hittak?

Hát Jánoska énekelni kezdett Kasoséknak a kamrában, nem tudtak aludni tőle.

Linka, ez a lány, megmondta lenn a házban, hogy én el tudom hallgattatni Jánoskát.

Már kacagunk. Kapok magamra valami culát és le a házba a lánnyal.

Még meg is csöcsörésztem egy kicsit az udvaron keresztül menet. Nem is nagyon visított.

*

Na, a kamrában Kasos fogad bennünket a lánnyal. Csak úgy van persze gatyában, ingben, ahogy aludt. Csak panyókán rajta az ujjasa és mezítlábra a csizma a lábán.

Álmos, dühös az én Kasosom, a bajusza úgy felborzolva, mint kandúrnak. Megijedhetsz tőle.

Jánoska ordít az ágyán. Hentereg, ordít egyet. Fekszik, ordít egyet hentereg. Így szokta éjszaka, éjfél után valami fájt mindig.

Kasosnak mint a kerékagy vágtában, úgy forog a szeme, ahogy nézi Jánoskát.

- Hallom, - mondja nekem; - hogy maga tudja kezelni ezt kergült tulkot is.

Jön hogy kacagjak magamban. A tegnap neki ez a hülye: a-mi-kis-Jánoskánk volt előttem a tornácon.

- Tessék rámbízni! - mondtam persze rendesen: - Csak rám hallgat.

- Hát hogyan csinája vele? - kérdi mindjárt Kasos.

Ahá! Te vén lator! - gondolom: - Tán kivennéd belőlem ingyen, ráadásba a szegődvényemhez, hogy hallgat velem a Jánoskátok.

(Folyt. köv.)