Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA · / · ELEFÁNTCSONTTORONY ÉS VILÁGNÉZET

ELEFÁNTCSONTTORONY ÉS VILÁGNÉZET
II. SZOLNOKI ISTVÁN:

A gondolkozás történetében gyakran vetődnek fel látszólagos problémák s csak a lehiggadás után derül ki, hogy alapjukat egy-egy rosszul feltett kérdés képezte.

Ilyen rosszul feltett kérdés az «elefántcsonttoronynak» bizonyára nem Babits által szándékolt újabb szövegezése is. Erre a hibás kérdésbeállításra igen helyesen Kárpáti Aurél mutatott rá a Nyugatban és cikkének nyomán most röviden kísérletet teszünk az «elefántcsonttorony» látszólagos problémájának módszeres megszüntetésére.

Miről is van szó lényegében? Az író attitüdjéről, melyet az élet aktuális eseményeivel és kérdéseivel kapcsolatban elfoglal - vagy nem foglal el. A probléma hibás összetétele már itt előbukkan: az «író» ugyanis esztétikai kategória, vagyis az íróra csak a művészetekkel foglalkozó tudomány ítéletei vonatkoztathatók, míg az az «attitüd», amelyről fenn szó van, tágabb értelemben vett etikai kategória. Ennek az «attitüdnek» alanya - «az író» nem lehet. Ehhez az attitüdhöz csak a társadalomba beágyazott ember (homo politicus) tartozhat.

Az író megítélése tehát továbbra is csak művein, azoknak esztétikai értékein keresztül történhet. A társadalomba beágyazott ember attitüdjének tárgyalása viszont nem az esztétikus feladata, hanem egy olyan határkérdés, melynek megoldása a szociológia, megítélése pedig az etika birodalmába utasítandó.

Ezzel az író és az esztétikus viszonyát tisztázottnak tekinthetjük, az írót csak irodalmi bírálat illetheti: az író politikai, vagy társadalmi hovatartozását - mint közömbös tényezőt - ki kell kapcsolni az objektiv irodalmi bírálat áramköréből. Erre a hovátartozásra irodalmi bírálat nem világíthat rá. A szellemi jelenségek társadalmi gyökerével külön tudományágak (pl. a «Soziologie des Wissens») foglalkoznak.

De az író egyszersmind ember is. Mily lélektani következtetést kell levonni ebből - és ez az elefántcsonttorony hibás kérdésszövegezésének kulcsa - magára arra az emberre nézve, aki az írás hivatását választotta?

Elsősorban azt, hogy minden olyan írásban, mely neki, mint a homo aestheticusnak megnyílvánulása, tehát versben, regényben, drámában: a társadalom különböző kérdéseivel kapcsolatban elfoglalt attitüdje alárendelendő az esztétikai szempontoknak. Ha az íróembernek ezenkivül, vagy ha úgy tetszik - ezen fölül - politikai, vagy társadalomreformeri hajlamai is vannak: lépjen politikai, etikai, vagy társadalomtudományi cikkel a nyilvánosság elé! Az ilyen cikk megbírálása nem az esztétikus feladata lesz; az ilyen cikk tartalmi értékére közömbös, hogy szerzője emellett még irodalmi műveket is ír; az ilyen cikk megítélése az illető tudományágak törvényszerűségei szerint történhet csak, vagyis olyan törvények szerint, melyek a «szépet» és az «érdekeset» a tények és igazságok szupremáciájának rendelik alá.

Minden íróember tehát magában is köteles elvégezni ezt a különválasztást: egyrészt az íróra, aki a tényeket és az igazságokat a «szép», az «érdekes» örök szempontjai alá rendeli, másrészt a társadalmi emberre, aki vagy passziv tárgya az «életnek», vagy - ha temperamentuma, erkölcsi szenvedélye így kívánja - bátor szívvel veti magát a küzdelembe, abba a küzdelembe, ahol a «szép» és «érdekes» csak árnyéka, esetleges velejárója a tények és igazságok harci egységeinek.

Tompa «A madár a fiaihoz» című költeménye csak akkor értékes - ha elsősorban esztétikai szempontból az. Az ítélet, mely csak esztétikai lehet, így hangzik: Tompát nemzetének elnyomása örökszép költői képek alkotására ihlette.

Petőfi halálát viszont csak etikai (vagy politikai, szociológiai) szempontok szerint lehet megítélni. Az ítélet, mely esztétikai nem lehet, így hangzik: Petőfit az igazság szenvedélyes szeretete arra ösztönözte, hogy ügyéért életét áldozza. Ezzel elérte minden ember maximális társadalmi teljesítményét: a vértanúhalált.

E két konkrét példából azt is látjuk mindjárt, hogy azt a különválasztást, mely az egyén objektiv kisugárzásaira, tehát írói működésére egyrészt, emberi állásfoglalására másrészt és mindkét megnyilatkozás bírálatára múlhatatlanul kötelező: maga az élet, a biopszichikai értelemben vett egyén nem mindig követheti.

Ha pl. a homo aestheticus, a homo oeconomicus, vagy a homo theoreticus az életben is létező, tiszta, keveretlen tipusok lehetnének - mint ahogy különválaszthatók, sőt külön is választandók az objektiv megnyilvánulások terén - akkor - hangzik Eduard Spranger megállapítása - művészet, gazdaság és tudomány már régen egymástól elzárt, külön világok lennének. S hozzátehetjük, hogy egy ily elkülönülés ellentmondana az emberi fejlődés eddigi irányának, mely szintetikus lények kitermelésére törekszik, szemben pl. a hangya-társadalom specializáló, az egyes kategóriákat magában az életben is különválasztó irányával. Az ember ezt a különválasztást - amint azt a modern anthropológia kutatásai igazolják - teljesen csak a szellemi életben képes végrehajtani. Itt viszont kell is végrehajtania, ha a szellem generalizáló, szabályalkotó követelményei elől nem akar kitérni.

Összefoglalásképen azt mondhatjuk, hogy az íróembernek, mint minden embernek - joga, de mint írónak - nem kötelessége, hogy a társadalmi, politikai és erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban állástfoglaljon. Ha mégis megteszi, csak politikai, szociológiai, vagy etikai mű keretén belül teheti meg s akkor eme nem írói attitüdjének bírálata a megfelelő tudományágak körébe tartozik.

Viszont választhat irodalmi művének tárgyául politikai tettet, vagy társadalmi áramlatot is - ha az egyszersmind a «szép» kategóriájába is beosztható, de e mű értékére nézve nem tartalmi iránya a döntő, hanem az a mérték, melyet minden irodalmi művel szemben az egyenlőség elve szerint az esztétika alkalmaz.

A rosszul feltett kérdés helyett, hogy politizálhat-e az író - a helyesen megfogalmazott kérdés így hangzik: lehet-e az író egyszersmind politikus is? és a válasz rá: miért ne? Minden ember annyi foglalkozást választhat, amennyit akar, vagy amennyire lehetősége nyílik.