Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · IN MEMORIAM

VERNON DUCKWORTH BARKER: GEORGE MOORE

Nem könnyű dolog másnak is adni egy nagy veszteség érzéséből. Egy alak velünk volt, beszélt, gesztikulált, üdvözölt bennünket a maga módján - mert mindenki másképen köszön. Aztán elkövetkezik egy reggel, tudatlanságunkban nem is látjuk különbözőnek más reggelektől. Mégis különálló nap, mintha efelé törekedett volna az élet kezdetétől fogva. A széke üresen áll s tudjuk, hogy mi sem ülünk már mellé a másik székbe soha többet. A nyelvünkön levő kérdéseket sem kérdezzük el soha. Csapdákat állítunk az emlékezésnek, mint ahogyan megtartani igyekszünk, ébredéskor, a menekülő álmot. De ez keveset segít. Könnyű volt világosan kifejezni, mit láttunk, amig vele voltunk - de nehéz most, mikor ő már más évszázadokkal van együtt. Utánakapni igyekszünk ennek az életnek, olyan elevennek látszott és kihúnyt, mint a gyertyaláng a véletlen nyitvahagyott ablak előtt.

Rosszul fejeztem ki a veszteséget, amit éreztünk, mikor George Moore meghalt. A nyilvánosság előtt annyit jelentett az elhúnyta, hogy Anglia legjobb élő prózaírója és minden idők egyik legnagyobb angol stilistája halt meg. Közelebbről egy egyedülálló alak eltüntét jelentette. Túl volt már a nyolcvanon és az a különös bámulat vette körül, ami kijár magas kort elért nagy embereknek, kikre egykor sokan haragudtak. A viktoriánus morál és irodalmi konvenciók elleni lázadóból bölcs, nyájas tanácsadó lett, az irodalom legbelsőbb szentélyének papja s az élete majd egészen görög volt a maga egyszerűségében és szűzies tökéletességében. A fejlődése mégse volt erőszakos. Az élete gazdag folyással indult ki az írországi nagy apai házból; ifjúságát Párizsban töltötte, javakora tele volt küzdelmekkel és tapasztalatokkal; utolsó húsz évét londoni házában élte le az Ebury Streeten, csöndben, leszámítva az irodalmi zarándokok jövés-menését. Az egyes korszakok közti kapcsolatot a művészetnek szentelt élete adta meg. Teljesen átadta magát a művész-életnek, sutbadobott minden világi karrier-lehetőséget; betöltötte saját kijelentését, mely szerint a művészet föladata az élet türelmes újraálmodása végtől-végig. És micsoda óriási tapasztalat-tömege volt, amit újraálmodhatott! Azt szokta volt mondani magáról, hogy az írói «hivatás» tizenegyéves korában tárult föl előtte, amint a családi hintóban utazott Maysből Galwayba. A hintó még megszokott dolog volt akkor Irország e részében. Épen Moore írta, hogy a tizennyolcadik század valóban csak 1860-ban szűnt meg nyugati Irországban. A Moore Hall-i gyermekkor, parasztok között, kik hűbéri alázattal szolgálták az apját, oly világgal kapcsolta össze, mely ma hihetetlenül messzinek látszik. Véletlen beszélgetések közben célzott olykor ezekre az emlékekre; néha meg is írta őket a jövő századok számára, ragyogó prózájában:

«Még látom a magas szénaboglyákat az istállón túl, az öreg fenyőfát, ahová sármányok raktak fészket; látom, élénkebben a napnál, azt a napot, mikor az öreg szolgáló kivitt benünket egy reggel és megmutatta a fészket a magas ágon ... Kandallóm mellett, az Ebury Streeten, újraélem a hatvanas évek vidám életét, midenkit látok, a maga elfoglaltságában, minden szobát, változatlanúl, maradandóan; a gyerekszobát, az ablak és az ajtó között egy színnyomat: három merész lovas, amint éppen egy sövényen ugratnak át az erdőszélen. Az iskolaszobát, ahonnan végiglátni az udvart - az udvar már megszünt létezni, de titkos élete tovább folyik - szemem előtt a teher alatt görnyedő öszvér, amint vizet hord föl a tóból ... végig a hosszú mocsaras rész mellett, a következő hídig, ahonnan rákokat lehet fölfedezni a patakban - előttem állnak Primrose és Ivory, a két póni: több, mint ötven éve nem élnek már; s az a nap, amikor anyámmal lehajtottunk Ballyglassbe s egy dombhajlásnál megpillantottam a beforduló postakocsit ...»

Moore Hallt hatvan év múltán fölégették az ír fölkelők, de olyan lapokon él tovább, amiket semmi forradalom nem érhet. George, mint gyerek, mit sem látott ebből előre, mikor 1870-ben elhagyta Moore Hallt; ragyogó festő-karriert látott maga előtt, mert azt elhatározta már, hogy az élete a művészeté lesz. Két évvel később megérkezett Párizsba egy szürke napon inasa kíséretében, festőtanulmányokra. Úgy érezte, valamivel leplezni kell csalódását, ahogy a fiáker ablakán kitekintgetett; fensőbbségesen mondta ezért az inasának: ez itt még csak a külváros ... Ady híres Gare de l'Est-i megérkezésének emlékét veri föl ez, bár George Moore jövetele - harminc évvel korábban - távol sem volt olyan újrateremtő hatással az angol irodalomra; de pár örökszép könyvet ez is segített megszületni. Tíz évig maradt Párizsban. Először festőnövendék lett Juliennél s élte az akkor még el nem koptatott párizsi bohéméletet. Bár hamarosan rájött, hogy nem a festészet az igazi kifejező eszköze, az impresszionisták legszűkebb körében él. Korának minden nagyobb festője jóbarátja volt, Manet, aki egy híres arcképet festett róla és Monet, Degas és Corot. Fokozatosan irodalmárokat is bevont baráti körébe, barátságot kötött Catulle Mendessel és Zolával, Mallarmével és de Goncourttal. Párizs könyvvé vált számára s egyszeriben megtanulta olvasni. Gyakran napközben a társaság és művészet nagyjaival volt együtt, aztán meg kaland kedvéért ruhát váltott és apacsok közé vegyült - az ő nyelvüket éppúgy tudta, mint a «Salon» művészi zsargonját.

Mikor viszatért Londonba, inkább francia volt, mint angol. Most már világosan tudta, mit kell tennie. Az impresszionisták prófétája akart lenni a művészetben és a naturalistáké az irodalomban. Leginkább azt érezte, hogy az angol íróknak nincs helyes érzékük a forma iránt, a történethez viszonyítva. Az «esztétikus» regényt akarta Angliában bevezetni: oly műformát, melynél körvonal és stílus tökéletessége ép oly elengedhetetlen, mint egy vázánál. A jellemábrázolás, amiben az angolok főereje rejlik, kevesebb jelentőséggel bírt az ő számára. «A mesének olyannak kell lennie, mint egy váza», mondogatta nekem az Ebury Streeten, «formája kell legyen, amit mingyárt meglát az ember». Első kísérletei, a «Pogány költemények» sorozata idegen volt a viktoriánus Anglia számára. Egy kritika, «A Bestial Baro» («Egy állatias báró») címmel, kijelentette, hogy nyilvánosan kellene elégetni és szerzőjét a hóhérral végigkorbácsoltatni. Így indult az a regényíró, aki később a legtökéletesebb szerelmi históriát írta Shakespeare óta s talán a legfinomabb Krisztus-történetet az evangéliumok óta. Első regényei Zola modorában írt kisérletek voltak és hirhedt erkölcstelenségük állandó tiltakozást idézett elő. «A Mummer's Wife» és «A Drama is Muslin» ma is emlegetettek a nyolcvanas években írott regényei közül. Első ünnepelt könyve egy önéletrajz volt: «Confessions of a Young Man» (1888); ebben párizsi tapasztalatait írta le és merészsége a konvenciók minden hívét megborzasztotta. Ez a könyv pecsételte meg züllött ember hírnevét. Manapság nehezen oszthatjuk nagyapáink fölháborodását. A kilencvenes évek elején írta: «Esther Waters» regényét; nagyon finom tanulmány ez egy szolgálólányról - de a könyv elkeseredett támadásokat kapott, mert a hősnőjének törvénytelen gyereke volt. Ugyanekkor jelent meg «Modern Painting» című munkája is, ragyogó értékelése a művészeknek, kik körül még folyt a harc.

Körülbelül ebben az időben rázta le magáról George Moore a francia hatásokat, és stílusa is érettebb formát öltött. Igen lelkiismeretes művész volt, megírt és újraírt minden lapot, akár mestere, Flaubert. A kilencvenes évek végén W. B. Yeats fölszólította, hogy vegyen részt a mozgalomban, mely új irodalmat akart teremteni Írország számára. Az errekövetkező tíz évet Dublinban töltötte, megírta «The Untined Field» (Ugar) novelláskönyvét, mintegy vezérművet az írországi íróknak ebben a műfajban; de inkább tanáccsal támogatta a mozgalmat, mint tényleges alkotásokkal. Naponkinti kapcsolatban élt Írország minden nagyobb alakjával, Yeatssel és Gregoryval és a geniális Syngeel. Vállvetve küzdött velük az ír színjátszásért, szemben az elkeseredett ellenségességgel. De nézetei nem egészen egyeztek társai fölfogásával, végül is elégületlenül visszatért Londonba. Írországi tartózkodásának első eredménye volt legjobb regénye: «The Lake» (A tó - 1905), főleg írországi tájleírásai híresek benne; később jelent meg újabb önéletrajzi írása, «Memoirs of my Dear Life». Érett művészetének minden erejét összefogta háromkötetes művében, a «Hail and Farewell»-ben (Isten hozott - Isten veled, 1911-14). Ez a könyv az ír irodalmi mozgalommal való kapcsolatának története, csodálatos leleménnyel és finom szellemességgel megírva. Modora megkapóan eredeti, stílusa pedig minden dícséretet felülmúlóan nagyszerű, s arcképeknek és helyeknek oly nagy galériáját vonultatja fel, akár az élet. Ez a könyv Boswell Dr. Johnsonja és De Quincey Ópiumevője mellé fog kerülni és ifjú marad elaggó századok multán is.

Mielőtt ennek nekifogott volna, már kísértette egy másik gondolat, mely később mesterművét adta neki. Az jutott eszébe egy nap, hogy folytatná Krisztus történetét, mintha nem halt volna meg, élve vették volna le a keresztről és meggyógyult volna barátai ápolása alatt. Mikor először formálódott meg benne ez a gondolat, azt mondja, úgy érezte magát, mint az ember, aki egy olyan gyönyörű nővel találkozik, hogy «nem merte bírni őt». Elutazott Palesztinába is és tíz évig forgatta magában mesterműve gondolatát. Mikor végre a «The Brook Kerith» (1916) megjelent, nyilvánvaló volt, hogy nyelvünk valami egyedülállóval és csodálatossal gazdagodott. Humbert Wolfe korunk legnagyobb teljesítményének nevezte a könyvet, talán a legfontosabb angol prózaírásnak a Biblia óta. Senki más nem írhatta ezt a kimondhatatlanul szép prózastílust, csak Moore, senkisem tudta volna ilyen merészen és mégis nyugalmasan vezetni a mesét. Kevés csodálatosabb helyzet van az irodalomban, mint a «The Brook Kerith» klimaxa, amikor Szent Pál Krisztus mennybemenetelét prédikálja, miközben hallgatói között áll az ismeretlen hegyi pásztor, aki Jézus volt ...

Még egyszer ejtett csodálkozásba George Moore - már túl a hetvenen - «Héloise and Abélard» cimű regényével (1921). Szerelmi történet ez, visszaidézi benne hősének és hősnőjének életét egészen első levelükig. Méltó, hogy ott álljon a stílus világcsodái közt. Meséjét lágyan és símán bonyolítja, ami különösen jellemző rá. Nem azon csodálkozik az ember, hogy ilyen szépen csinálta meg, hanem hogy egyáltalán meg tudta csinálni. A középkor lehell felénk, halk, utánozhatatlan zenével. Ahogyan egy utazás nemes katedrálisok megtekintésében lelhette akkor jutalmát, úgy találkozunk elbeszélésében pompás részletekkel, valami olyan szépséggel, ami elfelejthetetlen és lemásolhatatlan - mint a párizsi tél, vagy Abélard nyári utazás Franciaországon át, vagy Astrolabenak, Héloise gyermekének jellemzése. Maga George Moore jobban szerette utolsó befejezett regényét, az «Aphrodite in Aulis»-t (1931), egy hellén témájú történetet; ez is meseszép, mint a megelőzőek, de modora már modorossággá lesz és hosszú körmondatai sokszor nehézkesek. Halála előtt két könyvön dolgozott, újabb emlékezésein és egy apáca-regényen; a vallás mindig mélyen érdekelte, bár a saját fölfogását nehéz volt kihámozni.

George Moore nem volt korának legnagyobb írója; ez a cím kétségen kívül Thomas Hardyt illeti meg. Nem volt nagy teremtő agy, nem alkotott újabb alakot az angol regényjellemek nagy galériájába. Munkája inkább saját jellemének kiaknázására szorítkozott, főleg a «Hail and Farewell»-ben, és elbeszélő stílusának tökéletesítésére: ez fölérhetetlen marad. Megvetette az írót, aki a népszerűségnek udvarol, vagy «up-to-date» akar lenni. A maga irodalmi munkássága, minden hűhó nélkül, de minden erejével, az életévé vált. De tudta is, hogy nem fog feledésbe menni ... Nem tudom, lesz-e még egy olyan élményem az évek során, mint mikor George Mooret hallottam beszélni; mikor fölpiszkáltam a hamvadó parazsat. Kandallóban, a tűzfény az arcán játszott és az óra már éjfél felé ketyegett. Mikor utoljára láttam őt, ott állt mellettem a küszöbön, fehér fejének szilhuettjével az ajtókeretben. Fölnézett a csillagokra és a szavában gyermeki csodálkozás volt. Az ilyen téli éjszakák csöndjében mindig érzem azt a tudatlanságot, ami elfogott kettőnket a csillagok misztériuma előtt. Ő nem érzi már.