Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA

Pap Károly: NÉMETH LÁSZLÓ ÉS A «TANU»

A népek sorsa: a nemzedékek viszonya egymáshoz. Mi jellemzi ezt a viszonyt? Az, hogy a nemzedékek arcukat egymás felé forditják, ahogy egymást s ezzel önmagukat is megítélik.

A művészet tükre ennek is. S a két egymást felváltó nemzedék irodalmán keresztül áttekinteni a jelent s pillantást vetni a jövőbe: csábító, szép feladat.

Németh László mingyárt első tanulmányaiban erre készülődött. S nemcsak önmaga, de egész nemzedéke nevében. Vajjon hogy fogott hozzá?

Legelébb is az örökséget vizsgálta meg, ami az elődökről szállott reá. Ahogy sorra vette a műveket, mingyárt látszott: keze könnyű és mégis kemény: biztos. Ízlése a világirodalom minden nyelvén edzett. Műértő szeme egyszerre csillog az élvezettől és a szép munka felelősségének hevében. Mondatai, bár belső gazdagságuk bonyulultságát nehezen győzik, keménységükben árnyalatosak, hidegségükben kifejezők, szárazságukban ízesek. Nincs itt semmi felesleges. Alázatos, szívós munka rejlik bennök, s mögöttük kiadatlan írásművek sora érződik.

Miután így a legkülönfélébb irodalmi szemlékben sorra vette az elődök egyes műveit, Osvát, majd Babits a Nyugathoz hívják s ő itt folytatja munkáját.

Itt már nem éri be az egyes művek élvező vizsgálatával. Egész művük felől közelíti meg elődjeit, majd az egyes írók egész művében kortársaik művéhez való viszonyát keresi.

Egy nap, szinte munkája kellős közepén, Babits és Gellért legszeretetteljesebb marasztalása ellenére otthagyja a Nyugatot s Tanujában folytatja a munkát, ahol már az elődnemzedék egész művét, a teljes örökséget akarja átfogni. Ebben a munkájában visszamegy elődjeinek elődjéig, a szellemi öröklődés s gyarapítás törvényeit keresi, végül magát a szellemet, amely valamennyit áthatja, mint az egyes bolygókat a világür törvénye. E szellem értelmében most már rendszerezni akarja az örökség egyetemében valamennyi örökhagyó és örökségváró helyét.

Amit előbb tett, az a megértés, az együttélvezés dolga volt. De ez - az összefoglalás hierarchikus kísérlete, - ez már a legmagasabb lekiösmeret munkája lehetett volna csak: a mindentátfogó és szerető érdektelenségé.

S éppen itt, ahogy ebbe belefog Németh László: éppen itt kezd hangja megváltozni, s amihez legjobban készülődött, amért úgy lehet az egész épületet emelte: éppen ebben kezd a keze különösen reszketni. Szeme elborul, a megértő élvezet csillogásából árnyék lesz, amely ítéletére borul. Ellentmondásokba keveredik. Hierarchiáján érzik az eleve félbenmaradásra ítélt munka keserűsége és bizonytalansága.

Izgatott lírai zavar csap ki egyensúlyozott, kemény mondatai mögül. Most már hiába ragadja el a mű szépsége: a kéztől, amely azt feléje nyujtja, gyanakodva riad vissza. Minél szebbnek találja a művet, annál mélyebb a gyanakvása; a művek nagyságának arányában beszennyezve látja mindenkinek a kezét.

Vajjon miféle ez a szenny, mik ezek az áruló jelek, mire gyanakszik? Mi az, ami így megrontja életének legfőbb örömét: a művek szeretetét? Mi az, ami megmérgezi munkáját és szembeállítja az egész elődnemzedékkel s legelébb azzal, akivel szíve mélyén leginkább egy: Babits Mihállyal, a legfőbb Örökhagyóval, Eszményképével?

Nem tud, vagy nem akar erről nyíltan beszélni?

A művek szépsége hol nekiuszítja, hol megint visszatartja ettől; sohasem hagyja nyugton és sohasem engedi kimondani: a legszebb mű láttán szeretne leginkább és tud legkevésbbé hallgatni erről.

Mi hát ez a különös legbensőbb, legrejtettebb és mégis mindég sorai közt száján lebegő vád?

Én úgy érzem: az ember gyötrelme ez, akinek akarva-nemakarva át kell éreznie önmagában nemzedékének minden szörnyű bizonytalanságát. Áll az elődök szép művének hierarchiája. Senki sem tudja úgy értékelni, mint ő, senki sem tud úgy gyönyörködni benne, mint ő, de az áttekintő, a gyönyörködő, a folytatnivágyó mégsem leli helyét sem köztük, sem utánuk.

Erkölcsi és alkotó lelkimardosások foglya ő, aki a jövendőt kéri számon a kezektől, amelyek a művet már odaadták. Bensejében s körüle a láthatáron mindenütt ijesztő jelek döbbentik meg. Nem tanu ő, se nem bíró, hanem az örökségért aggódó ember. Megvan a dús örökség, de a kor, amelyben azt feléje nyujtják, úttalanabb s pokolibb minden más időknél. Hol az a roppant erkölcsi és alkotó erő, mely ekkora szép örökséget ily időben átvehessen, biztonságba helyezhessen, s még folytathasson is?

Kétsége gyötrelmeiben a csábító és szörnyű feladat miatt elődjeit vádolja. A kornak minden szennyét, a jövendőnek minden bizonytalaságát elődjeinek kezén látja visszatükrözni. Őket okozza a világ véres, szennyes, úttalan vajudása miatt. Fájdalmában eltéved önmagában s a világban, és soraiban egyszerre csap fel a szeretet a váddal, a gúnyolódás az elösmeréssel, a gyűlölet a rajongással. Ez teszi mohóvá, egyszersmind visszahúzódóvá, ez teszi sokfélévé s mégis keménnyé, ez teszi aggódóvá, egyszersmind szigorúvá.

De titkos perceiben, mikor el tud szakadni elődjeinek személyétől, a kor s a mult személyes vonatkozásaitól, gyűlölt szerelmesétől: a magyar irodalomtól, s vigasztalásért, gyönyörért az antik világ felé fordul: az ő művészetük tükrében hirtelen megmutatkozik előtte saját sorsa. Most rádöbben igazi lényére: az emberre, aki lenni szeretne, akivé lennie kellene, az emberre, aki nem az elődjeit vádolja a nehézségekért, amiket a sors vállára rakott, hanem minden gyötrelmében is felmagasztaltnak érzi magát, hiszen magával az engesztelhetetlen Végzettel került szembe! Ilyenkor megérzi, hogy a végzettel szemben nincs más út: önmagában kell megtalálnia az erkölcsi nagyságot és erőt, a végzet kegyetlenségéhez méltó, tiszta önfeláldozást!

A lélek kész, de a test gyönge.

Németh László a végzettel szembekerülve, a szerencsésebb elődöket vádolja. Azokat leginkább, akiktől a legszebb örökséget kapta. Elfeledi, hogy ők erőiket odaadták javarészt művüknek, s a mi hátra van, azt most már művük befejezésének kénytelenek szentelni. Akarva-nemakarva, művük végzete uralkodik rajtuk mint ahogy Németh Lászlóra és nemzedékére az újrakezdés kemény és irgalmatlan végzete várakozik! Az újrakezdés, amelynek azonban az egész örökséget hiánytalanul kell megőrizni!

Mindent újra kezdeni, s mégis mindent megőrizni!

Csoda-e, ha ily szörnyű erőpróbával szemben Németh László váddal fordul az elődökhöz? Vád ez, de segélykérés is.

S vajjon nem ugyanezt teszi-e a saját nemzedékével?

Kedvvel tekint rájuk, aztán elkomorodik, elszakad tőlük is, kezüket szint'oly gyanusaknak látja az ég jeleitől, mint az örökhagyókét. Művükben, úgy véli, leginkább az örökségvárás türelmetlensége ölt testet, költői képet. Munkájuk ritmusa mögött osztályuk tömegeinek fojtott lármáját látja rejtezni fenyegetően, művészi korlátaikban, osztályerejük duzzasztását gyanítja. Lelkiösmeretöket osztálylelkiismeretté érzi szűkülni. Egyikben sem hallja oly őszintén s mélyen megcsendülni az egész nemzet hangját, mint az elődökben. Úgy látja: valamennyien szívük mélyén meghasonlottak az Egésszel.

Kísérlete, hogy összefogja őket, anélkül, hogy tudta volna, inkább szimbolikus volt. És az is szimbolikus, hogy ez sohasem sikerült neki!

Kétségbeesése saját nemzedékével szemben époly keserű vádakra késztette, mint amilyenekkel az elődöket illette. Nem érzi bennük a nagy feladat megoldását: mindent újra kezdeni s mégis mindent megőrizni. Gyanakszik, hogy elárulták őt s ezzel önmagukat, s úgy hiszi, néhány ezüstért.

Reménytvesztetten, mint ő maga is írja, «mindenkitől elhagyottan és megverve» készíti el a Tanu legutóbb megjelent számát. Érezni benne kedve gyöngülését. Már nincs bizalma sem elődjeihez, sem kortársaihoz. Mintha valami katasztrófát érezne, amelyet kimondani sem nem bír, sem nem akar; szokatlanul, önmaga fölött tör ki könnyekben. Talán még egy-két szám megjelenik majd, aztán elhallgat.

Lemondana legnagyobb álmáról, hogy összefogója s lelkiösmerete legyen az újrakezdők nemzedékének? Gondozója a szellemi örökségnek?

Ez a meghasonlás az elődökkel és a saját nemzedékével s önmagával époly sietős és mohó volt, mint amilyen nagy és odaadó volt a készülődés a szerepre. De aki ilyen gyorsan meghasonlik legfőbb álmával, s akiben ez a meghasonlás annyi zavart idéz elő: alkalmas lehet-e annak a roppant szerepnek a betöltésére, amire magát hivatva érezte?

Erre csak Osvát Ernő és Mikes Lajos szellemének felidézése adhatna egynémely választ. De Németh László bizonyára inkább a szofokleszi hősökhöz fog fordulni, akiket úgy szeret. Én is vele együtt fordulok feléjük, csak arra kérem Németh Lászlót, hogy ne Elektrát válassza: a kétségbeesett várakozástól felujjongó bosszut, sem Antigonét: az elhantoló szeretet kemény kötelességét, hanem inkább Ödipuszt, aki a végzettől agyongyötrötten is használni akar s önként ajánlja fel csontjait a szerencsés kolonosziaknak, hogy azzal is boldogabbak legyenek.

S akkor, azt hiszem, senkitsem fogadna szívesebben akármely nemzedék, mint Németh Lászlót.