Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA · / · Gyergyai Albert: KATOLIKUS KÖLTÉSZET

Gyergyai Albert: KATOLIKUS KÖLTÉSZET
III.

De itt, mint a franciák mondják, emeljük feljebb a vitát. Illyés cikke adós maradt a katolikus szó meghatározásával, hogy aztán hol legtágabb, hol legszűkebb értelemben használhassa, a «klerikális», «dogmatikus», «spirituális», «orthodox», vagy csak «keresztény» jelzők helyett, amelyeket érvelése során kissé aggálytalanul váltogat. Ahelyett hogy e keveredést fegyvernek szánnám Illyés dialektikája, vagy akár, mint Illyés tette, a magyar katolikus költészet ellen, nem vonhatnók-e a vitába, ha már idáig jutottunk, nem annyira a «katolikus», mint inkább a «vallásos», az egész magyar vallásos költészetet? Illyés, aki sebtében végigtekint a magyar katolikus költészeten, sem a multban, sem a jelenben nem talál katolikus költőt, legfeljebb vallásos szemléletűt s leginkább irodalmi hitűt - miért? Azért, mert a katolikum «távol áll a magyar irodalom érdekkörétől» s a magyar irodalmi mult «átkozottul szabadelvű». Hogyha e szempontot követve, most még tovább mennénk, mint Illyés? és nemcsak a katolikus, hanem a vallásos jelleget is hiába keresnők költészetünkben? Ha azt mondanók, bizonyos valószínűséggel, hogy voltak és ma is vannak mind vallásos kedélyű, mind vallásos ihletű poétáink; hogy voltak és ma is vannak vallásos költeményeink, amelyekből igen szép antológiára való telne (s milyen kár, hogy nincs kiadó, aki ezt francia mintára megvalósítaná!), a középkor Mária-síralmain kezdve, a reformáció zsoltáraival, Balassi istenes énekeivel, Faludi, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Tompa, Reviczky idevágó verseivel a multból, Ady, Babits, Gellért, Reményik s a papköltők verseivel a jelenkorból? Azonban nem kérdhetnők-e némi joggal, hogy vannak-e költőink, akiknek mint Claudelnek, hitük és életük egyet jelent? akikben, mint Baudelaire-ban, a bűntudat a legnagyobb élmény? vagy akiknél, mint Francis Jammes-nál, Isten élő és közvetlen valóság? Hallgassuk meg Makkai Sándort, aki Ady-könyvének talán legszebb fejezetében épp ezt a problémát fejtegeti: ily költőt ő csak kettőt ismer nálunk, Balassát s különösen Adyt s e jelenség fő okát a magyar vallásos élet pusztán logikus, etikai, hagyományos mivoltában látja, amely teljesen híjjával van a misztikának, a hitélménynek, a bűnös ember «személyes találkozásának a személyes Istennel.» A protestáns Makkai ugyanazt mondja, mint Prohászka, aki feljegyzi naplójában, hogy Conchával egyízben a magyar nép vallásosságáról vitázott s így folytatja: «Ez a nép nem vallásos nép. Nem azt mondom, hogy nincsenek vallásos magyarok: de azt, hogy a népjellemnek nem kiemelkedő vonása a vallásosság.» Bizonyos, hogy a magyar klasszikus költészetet valami szép józanság és mérték, valami plasztikus földhözkötöttség, az embernek s az életnek bölcsen fatális szemlélete jellemzi; azonban nem izzik-e néha emögött is valami nehezen megfogható, de valóságos vallási élmény, mint egy fátyolos, pisla mécses, tartózkodó, de eleven? Másrészt, hogyha hiszünk is Prohászka és Makkai tanuságának, nincs-e jogunk remélhetni egy új magyar vallásos költészetet, Ady után? S ha a magyar, főképp ha költő, két eshetőség közt választhat, vajjon mikor cselekszik jobban: ha elfogadja és követi népének hagyományos szellemiségét, vagyha, tehetségéhez képest, próbálja újra és mégegyszer beleoltani azt az élményt, amellyel már ő előtte a Pázmányok és Prohászkák, a Balassák és Adyk is próbálkoztak? Ha szabad a költészeten belül s az ihlet mineműsége szerint egy bizonyos hierarchiát felállítni, az első és legmagasabb hely a vallásos költészetet illetné meg - s a mi négy magyar papköltőnk már ezért is több szeretetet érdemelne ... Igaz, hogy, mint Illyés is mondja, ép akkor a legmeggyőzőbbek, amikor mintegy szűknek érzik hivatásuk korlátait: az egyik mint hazafi, a másik ha faluját s gyermekkorát énekli meg s mindnyájan mint egy tág és beszédes humanizmus hirdetői. Ugyancsak igaz, bár profánul hangzik, hogy ihletük forrása mintha nem maga a vallás, hanem papi helyzetük volna elsősorban, vagyis nem a közvetlen istenélmény, hanem csak annak kerete és alkalmai, - s mintha a végső és misztikus odaadás küszöbén őket is, mint protestáns vagy világi társaikat, visszatartaná valami különös józanság vagy mértéktartás. Azonban mégis csak költők - ezt Illyés is elösmeri - s kikre illik, ha rájuk nem, Mallarmé oly gyöngéd szava: «Un livre de vers, d'abord c'est toujours bien?» Amellett lelki habitusukban lehetetlen nem érezni a papot, a katolikus, sőt olykor vidéki papot, - ami még gyöngébb verseiket is valami megindító fénybe vonja. Szeretik a dús ritmust, a lelkes vagy érzelmes retorikát, a hang ömlő pátoszát, a téma nemes díszességét s a katolikus hitéletnek szimbolikus, ünnepi, vagy csak művészi formáit, - e megannyi szentelt edényt, amelyek egyszer, ki tudja, nálunk is új ihlettel telnek majd meg. Addig is ők és társaik őrzik a vallásos költészet kincseit, oly kincseket, amelyeknek gazdagságát Illyés maga is megbámulja: «szolgálnak», de szívük szerint és oly eszményt, aminél nincs magasabb; s költői vagy vallásos ihletüknek hiánya bizonnyal nem katolicizmusukból, hanem akár egyéni, akár népi vagy korbeli kötöttségükből erednek ...