Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · IN MEMORIAM

György Oszkár: PALÁGYI LAJOSRÓL

A most elhúnyt Palágyi Lajos nem azok közé az írók közé tartozott, akikről megemlékezni csak szokás és illendőség. Palágyi érezte, hogy nemzedékével igazságtalanság történt, hogy társaiknak, Vajdának, Reviczkynek, Komjáthynak - s ezeknek még inkább, mint neki - sokáig homály és meg-nem-értés jutott csak osztályrészül; csak azt nem ismerte fel, hogy mostoha sorsukért nem annyira egyes írók - mint ők hitték: Arany és Gyulai - felelősek, hanem inkább a kor, s tragikus félig-kibontakozásuk s félig-elismertetésük okát költészetükben már magukkal hozták. A még ki nem hordott új költészet megszületését semilyen költő - a legnagyobb sem - siettethette. Hiába hozták az új bort, amely nyugati bor volt. A formának a magyar életből, a magyar anyanyelv méhéből kellett kínnal, de végzetszerű pontossággal megszületnie.

Palágyi proletársorsból emelkedett fel, s küzdötte ki költői hírnevét, s költészete - proletárverseitől kezdve - mindvégig megélt, nemes és mélyről jött volt. Még hazafias versei is - az «Anyaföld» - igaz vallomások voltak; de ime ennek az egész nemzedéknek tragikus ellentmondása: Aranyban Vajda is, ő is kicsinyli az egyhangú, iskolás epikust, s epigonszerű elbeszélő költeményeiket mégis mind a ketten hagyományos formában írják.

Palágyi tehetsége nem akadémiai díjakat nyert elbeszélő költeményekben és verses drámákban emelkedett legmagasabbra; nagyvonalúsága, bölcselő készsége a szatirában találta meg töretlen kibontakozását. Különösen az 1925-ben kinyomott - bár előbb írt - s könyvárusi forgalomba nem került «Hangyák» c. nagy verse fogja át magasról az élet, emberi rendeltetés, Isten nagy területeit. Tagadása hatalmas, keserűsége mélyen megszenvedett. S itt is, mint Madáchban, - mert minden nagy tagadás ellentétes hangvillákat csendít - a luciferi hang lelkünk még mélyebb rétegében Ádámét ébreszti föl.

Kisebb szatirikus verseiben is - «Magyar állapotok», «Deres», «Parittya» - a kiábrándult elme s a keserűre vált szív ontják önemésztő szikráikat.

E visszásan kacagó apostoli szívnek meg kellett érkeznie Istenhez.

S valóban - testi-lelki összeomlása után - utolsó, istenes verseiben szelleme nyugodt szárnycsapással tölti be a formák határait. Goethét újra fordítgatja s utolsó reggele is a költészeté volt: új kötetét rendezte sajtó alá, s úgy érte a halál.

E sorok írója, ki utolsó éveiben szűkebb baráti köréhez tartozhatott, megindultan gondol a költő átszellemült vonásaira; mint költészete, lelke is ezekben az években érett teljes harmóniára. Aki ezekben az időkben közelébe ért, érezhette, hogy bűvös körbe lépett, s hogy e körben a versnek, a költészetnek életnél és halálnál magasabb értelme, nagyobb fontossága volt.