Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...

Nagy Endre: FIAM! ...
Elbeszélés (2)
9.

Feleségem mindjárt az első nap zsúfolt kimagyarázkodásai közben megjegyezte, hogy nézete szerint a legokosabb lesz, ha ezután is rendszeresen betöltöm lektori állásomat, mintha semmise történt volna.

- Tudja, mondta - mégis csak jobb, ha lesz valami rendszeres elfoglaltsága.

Így adta tapintatosan tudtomra, hogy a fizetésemre már egyáltalán nincs szükség ebben a megnövekedett háztartásban. De abban rögtön egyetértettem vele, hogy a régi állásomat meg kell tartanom ezután is. Persze, az én indítóokom ebben egészen más volt; nekem ezután is szükségem volt a fizetésemre; ez volt az egyetlen módja annak, hogy legalább önmagam számára megőrizzem függetlenségem látszatát. Meg kell adni, nagyon erélyesen távol tudtam magamat tartani ettől a gazdagságtól, amelynek keletkezésében semmi részem se volt. Szobámból eltávolíttattam az egyiptomi cigarettákat és havannaszivarokat; ezt tréfásan azzal magyaráztam, hogy a fogságban megszoktam a legdurvább kapadohányokat és a fejem megfájdulna ezektől a finom szívnivalóktól. Ugyanez a sors érte a francia likőröket is; fogadkoztam, hogy ezek helyett a fogságban eltanult mesterségemmel majd házilag sokkal jobb italokat fogok összekotyvasztani. Ekkor hajlottam át kulináris ízlésemmel is a legszigorúbb puritánizmusba. Feleségem kitűnő konyhát tartott, már csak a vendégek kedvéért is, akikből naponta jutott asztalunkhoz. Amint ő mondta, nekem foglalkozásomra való tekintettel társadalmi életet kell élnem és a leányunk is kezd már eladósorba kerülni, őt se lehet hát elzárni a világtól. De én szemérmesen vigyáztam rá, hogy a legdúsabb lakomákból is csak azt a néhány egyszerű falatot szedjem ki, amelyre a szervezetemnek mulhatatlanul szüksége volt. Gondom volt arra is, hogy a feleségemet ne sértsem meg ezzel a tartózkodásommal. Azzal mentegetőztem, hogy ötévnyi sanyarú élet után könnyelműség volna a gyomromat most túlterhelni. Feleségemnek és leányomnak a színházi premierekre páholya volt, amelybe sohse kísértem el őket; igaz, hogy szándékosan elhanyagolt rumámmal, gondozatlan bajuszommal, kúsza csepűszín-hajammal kedvezőtlen háttér lettem volna az ő hangadó elegánciájukhoz. Örömöm telt ebben a leredukált életben, mint morfinistának a maga szenvedélyében. Mert ezidőtájt jöttem rá, hogy az emberen a vérszegény rezignáció épúgy el tud hatalmasodni, mint a pazarlás tüzes fúriái. Édes szomorúsággal ápolgattam régi gyógyíthatatlan mániámat: hogy nekem semmise sikerülhet. Lám a fogságban folyton azzal vigasztalgattam magam, hogyha majd egyszer hazatérek, micsoda epikureus-élettel fogok kárpótlódni elszenvedett nyomorúságaimért, - most pedig épp a nemremélt gazdagság üt el a jóélettől!

A hivatalomba igazán megható szívélyességgel fogadtak vissza. Volenszky, a kiadóosztály főnöke valóságos kis szónoklattal üdvözölt, már amennyire ez tőle egyáltalán kitelhetett és őmaga vezetett szobámba, amelyet néhány képpel, szőnyeggel, fotőjjel gazdagítottak a tiszteletemre. Sőt az íróasztalom mellé egy kis szekrényben odaállították az új illusztrált nagy Larousse-t is. Ennél kedvesebb meglepetéssel nem örvendeztethettek volna meg.

Itt finomabb keretek között zavartalanul folytathattam előbbi szép életemet, mintha az az öt év nem is ékelődött volna közbe. Az írók most is sorra ellátogattak hozzám, elibém rakták műveiket, meghallgatták tanácsaimat, kipirultak biztatásaimra. És észre kellett vennem, hogy véleményem most már a vállalatnál is döntőbb súllyal esik latba. Erről egy nagyszerű eset kapcsán győződtem meg. Ugyanis egy volt fogolytársam, egy aktív tüzértiszt, aki azelőtt írással sohsem foglalkozott, írt egy hatalmas történelmi munkát az oroszok és angolok perzsiai érdekharcáról. Az adatok nagyszerű gazdagságát hordtaa össze és tárgyalási módjában a klasszikus latin történetírók nemes tárgyilagosságát közelítette meg. El voltam ragadtatva tőle, ezt meg is mondtam neki, de ugyanekkor keserű szkepszissel gondoltam ennek a rengeteg fáradozásnak kilátástalan sorsára. Ha a közönségben volt is hajlam a történeti munkák iránt, az ilyen világtörténelmi problémák kívül estek a mi kis nemzetünk szűk horizontján. De azért elhatároztam, hogy a magamét mindenesetre meg fogom tenni a mű érdekében és maga Funck vezérigazgató úr elé fogom terjeszteni pártoló véleményemet.

Ez a Funck még a háború előtt egy bank diszponense volt, amikor átvezényelték ennek az irodalmi vállalatnak a vezérigazgatói székébe. Ezt az áthelyezést körülbelül úgy fogadta, mint amikor az angol lordot Londonból kirendelik valamelyik afrikai gyarmatba kormányzónak a feketék közé. Ő, aki a börzén a hatalmas értékpapirokat forgatta, ezeket az irodalmi irkafirkákat holmi nyomorúságos exótáknak nézte és egyáltalán nem titkolta, hogy degradáltnak érzi magát a társaságukban. Ezt a kellemetlen érzést a leghozzáférhetetlenebb gőggel iparkodta kiegyensúlyozni. Szobáját párnázott ajtóval rekesztette el, érintkezni csak a titkárja útján lehetett vele és döntéseit mindig szűkszavú parancsok formájában adta ki, anélkül, hogy ellenvetésekre egyáltalán módot adott volna. A legelismertebb írók is úgy beszéltek róla, mint valami olimposzi felhőkbe burkolt misztikumról.

Nos, ez a félelmes hatalmasság, mihelyt a titkárjánál kihallgatásra jelentkeztem, maga jött át a szobámba, odaült az íróasztalon mellé, amelynek peremére begörbült ujjával kopogta le, hogy milyen jó színben vagyok. Alig kezdtem el a mű tudományos és irodalmi részeit fölsorolni, félbeszakított:

- De kedves uram! ... Egy szót se többet róla! Ha ön jónak látja, már akceptálva van! Az Ön szava nekem parancs!

Ez több volt, mint amit várhattam. Most már én figyelmeztettem az ügy aggályos oldalára: hogy ez nem az a téma, amely előreláthatólag a mi olvasótömegeinket érdekelhetné. De ő elegáns könnyedséggel válaszolta:

- Na és? Ez nem ok arra, hogy azért ne adjuk ki, ha ön egyébként érdemesnek tartja. Elvégre nem muszáj mindig pénzt keresni! Egy irodalmi vállalatnak lehetnek erkölcsi nyereségei, amelyek a pénznél értékesebbek! Na nem igaz?

El voltam ragadtatva. Sohse hittem volna erről az emberről, hogy ilyen magas nézőpontokig föl bir emelkedni. Ezt elmondtam Volenszkynek is, de ő azt válaszolta, hogy ez természetes és nevetett hozzá. Elmondtam Berkesnek is, az expediciós osztály vezetőjének és ő is nevetett. Egyáltalán mindenki nevetett, akinek csak elmondottam a vállalatnál.

Aztán megtudtam, hogy a vállalat részvénytöbbsége a feleségem kezében van.

A háború alatt vásárolta meg, amíg én fogságban voltam. Világos, hogy ezúttal nem a nyereséges üzletet kereste. Az egész irodalmi vállalatot az én számomra vette meg ajándékul, mint egy töltőtollat. A feleségem olyan jóságos volt hozzám, mint egy édesanya kicsi gyermekéhez. Az életemet előbb gondosan apróra megrágta és úgy gyömöszölte belém.

Ekkor undorodtam meg végleg az életemtől.