Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Nagy Endre: Fiam!...

Nagy Endre: Fiam!...
Elbeszélés (1)
8.

No igen. A világháború áldásos, megtermékenyítő véresőjében nagyranőtt az a kis kézimunkaműhely. Isten áldása volt rajta. Az asztalfutók, diványpárnák, lámpaernyők mellett elkezdett a hadsereg számára hátizsákokat gyártani, amelyeknek alig kellett valamivel tartósabbnak lenniök, mint amilyen az élet volt akkoriban.

Feleségem bevezetett a szobámba és szerényen mondta:

- Azt hiszem, itt majd nyugodtan dolgozhatik!

Volt benne valami a csudatevő tündérek nyugodt, magátólértetődő attitüdjéből. Nevetnem kellett. Ebben a szobában valóban nyugodtan dolgozhattam volna, ha például én lettem volna Balzac vagy Dosztojevszkij. Köröskörül a falak mentén vadonatúj üveges szekrényekben ott állottak a könyveim szépen kiporolva, rendbe szedve. A tágas íróasztal meg volt rakva az írói kényelem tömérdek fortélyos apró műszerével. Az egyik sarokban hatalmas bőrkarosszékek komor ünnepélyességgel álltak körül egy kis kerek terülj-tárulj asztalt, amely kecses könnyedséggel hordozta az egyiptomi cigaretták, havannaszivarok és francia likőrök kincseit. Télikertje is volt a dolgozószobámnak, festett üvegen megszűrt napfénnyel, pálmákkal, futóvirágok zuhatagjaival és aranyos kalitkában ugrándozó kanárival. Márványlépcsőn lehetett lemenni a pöttömnyi parkba, amelynek virágágyain katonás glédában állottak a harsányszínű tulipánok.

Feleségem és leányom elégülten nézett engem. Ők persze hosszú évek szeretetteljes gondját ölték ebbe a pompás fészekbe és most az én megilletődött zavaromat aratták le mint jogos termésüket. Lesütött szememmel, zavartan topogó állásommal valóban megilletődöttnek látszhattam. Olyan voltam, mint a kontár, akinek hirtelen valódi Stradiváriust nyomtak az álla alá és most nem meri durva vonójával megsérteni.

(Vége köv.)