Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Nagy Endre: Fiam!...

Nagy Endre: Fiam!...
Elbeszélés (1)
7.

Leírhatatlanul furcsa érzés volt az ott, a keleti pályaudvaron. A zászlók lobogtak, a zene harsogott, a tömeg éljenzett, csak mi megérkezettek álltunk ott riadtan, gyámoltalanul és szégyenkezve kellett éreznünk, hogy mennyire leszoktunk mindarról, ami itt még mindig emberré teszi az embert. Olyanok voltunk, mint a lábbadozó beteg, aki a bankettjén émelyegve nyulkál az ételhez, míg az ünneplők harsányan esznek-isznak kigyógyulása örömére... A feleségem szebb volt, mint amilyennek valaha is visszaemlékezéseimben láttam, de idegen volt nekem remekbe szabott kosztümjével, hivalkodás nélküli eleganciájával. Vagy talán csak mellettem látszott annak; az én elnyütt egyenruhám, megviselt toprongyos figurám mellett. És az a sudár szőke lady, akiről tudnom kellett, hogy az én leányom! Finom mosollyal tartotta csókra ajkam elé barackhamvas homlokát.

A cilinderes, feketekabátos rendezők mind otthonias hódolattal köszöntek oda hozzájuk. Feleségem komoly méltósággal cipelt végig a tömegen, mint egy gyászos, de dicsőséges diadalmi jelvényt. A kapuban könnyedén odaszólt egy sötétköpenyes, bőrkamásnis, tányérsapkás fiatalembernek, aki reánk várakozott:

- Johann, vegye a nagyságos úr kofferjét!

Beültünk egy nagy Minerva-autóba, amely egyenest a Városliget felé hajtott velünk, aztán egy fasoros csöndes utcában megállott egy gyönyörű kis rokokópalota előtt. Johann csak egyet dudált és belülről fehérkesztyűs, vadászruhás inas széttárta a kovácsolt vas kaput. Az autó befordult a kecsesen előreugró, üvegezett veranda alá és feleségem a leányommal összenézve, sugárzó, megdicsőült egyszerűséggel mondta:

- Itthon vagyunk... Ez a mi kis villánk.