Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
Válasz Schöpflin Aladárnak
Čokol... vigiazat...!

Végül még meg kell felelnem valamire, amire Schöpflin Aladár ismét sürgeti a választ. Azt firtatja, miért nem inkább a megszállott területen buzgólkodunk, ott több volna a teendő. Tudom, hogy ott nincsenek rózsás állapotok. Nemrégiben mutatták nekem egy magyar kisleány levelét, aki idegen iskolában nevelkedvén így zárta sorait: čokol (csókol) s tulajdon szememmel láttam ez felvidéki színház színpadán a falon a magyar ügyelő korommal odakarmizsált fölírását: «vigiazat» (vigyázat). Ennek magam sem igen örültem.

Az az indítvány azonban, hogy oda helyezzük székhelyünket, írott malaszt. Nyelvünket mégis csak jobban lehet művelni itthon, ahol minden eszköz rendelkezésünkre van, mint ott, ahol semmiféle eszköz nincs rendelkezésünkre. Évekkel ezelőtt - épen az én kezdeményezésemre - néhány remekírónk minden politikától mentes, szépirodalmi munkáját küldették ki a megszállott területekre, potom pénzen akarták ott árusítani, hogy tőlünk elszakított testvéreink legalább valami szellemi táplálékot kapjanak. E munkák terjesztése leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Tervünkről kénytelenek voltunk letenni. Madách Imrét és Arany Jánost oly bizalmatlansággal és gyanakvással fogadták, mint a tilos fegyverszállítmányokat. Ez - sajnos - az erő kérdése. Nem reánk, írókra tartozik.

Egyébként a nyelvművelést sem a legalacsonyabb fokon kell megkezdeni, hanem a legmagasabb fokon, az irodalmon. Ha itthon a mégis egy tömbben élő magyarság írói összefognának, s a főbb elvekben megegyezve nyelvünket új fényre derítenék, ennek az egységes mozgalomnak híre, eredménye a sajtó útján előbb-utóbb eljutna a megszállott területekre is és semmi kétség, hogy serkentőleg és fölemelőleg hatna az ottan élőkre. Ehhez azonban mindenekelőtt arra volna szükség, hogy igazi irodalmi öntudat alakuljon ki itthon és megértsük egymást.

Ezért harcolok. Ezért verekszem legbecsültebb barátjaimmal is. Ezért vállalom a gúnyt, mellyel nem engem kicsinyítenek, hanem nyelvünket és vállalom a tanítás hálátlan szerepét, kellő tanultság nélkül s az apostolkodást, mely nem az én kenyerem. Jobb volna énekelni. Amíg ezt írkálom, gyakran elsüvölt fejem fölött Vojtina sorpárja: «Mint hangjaveszett opeda-dalár Lettem éneklőből... énektanár.»