Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
Válasz Schöpflin Aladárnak
Újító teremtés

Egy új szó lassanként telik meg képzettartalommal. Idő kell hozzá, amíg reá az a fénykör fonódik, mely a pontosan kicövekelt, fogalmi jelentésen kívül bizonyos nemes tétovaságot és elmosódottságot is ad neki, a kedélynek azt a sugárzó mozgékonyságát, a beleképzeléseknek és hozzágondolásoknak azt a derengő rugalmasságát, a különféle emlékeknek azt a gyöngén világló, sejtelmes ködét, mely a szavaknak voltakép a lelke. Ezt valóban csak az emberek közmegegyezése biztosíthatja. Ha ez megvan, akkor a szó kiugrik a szótárból, lelép a papírosról az életbe. Schöpflin Aladár nem kétli, hogy az idegent helyettesítő magyar szókkal is történhetnek ilyen csodák. «Egyes kivételes esetekben sikerül ezt a konvenciót megteremteni» - írja, de nyomban hozzáteszi, sietve, egy fölkiáltójellel nyomósítva állítását -: «milyen kevés ezeknek a száma!»

Döbbenve olvasom ezt a mondatát. Hát ne tudná ő - vagy hirtelen elfelejtette volna -, hogy a nyelvújítás kerek 10.000 új szót fogadtatott el velünk, melyet ma is lépten-nyomon használunk? Cikke, mellyel most ily indulatosan hadakozom, előttem van. Gyorsan aláhúzom piros írónnal azokat a szavait, melyeket a nyelvújítóknak köszönhet. A cikk rám piroslik, önmagát cáfolva.

A Mondolat írói 1813-ban - csak százhúsz évvel ezelőtt - szegény Zafyr Czenczi bosszantására egy gúnyszótárat állítottak össze munkájuk végén «A Nyelvművelők' szorgszegények' által, részint termesztetett, részint öltöztetett ujj Magyar szók' mostani helyesitett Jelenteteinek értésére» s itt megrótták, kipelengérezték az újítók legbadarabb és legnevetségesebb alkotásait, melyek közül hamarjában csak ezeket idézem: «alak, álláspont, cikk, csend, derék, esemény, eszmélet, érzelem, évszak, féltékeny, folyadék, felület, golyó, hölgy, igézet, kamat, kegy, kör, mosoly, orom, őszinte, párhuzamos, részvét, szörnyeteg, vonal, tanulmány, tartalom, társadalom, ür, zongora». Röhögtetők ezek a szavak? Úgye-e hogy nem? Elterjedtek, megfogantak, kilombosodtak? Úgy-e hogy igen? De hányan akadtak akkor, akik azon sopánkodtak, hogy - hiába -, az álláspont mégsem egészen födi a Standpunkt-ot és a casus mozgalmasabb, mint az esemény és a circulus kifejezőbb, mint a kör és a Theilname nemesebb, fennköltebb, mint a részvét és hányan mondták akkor - akár ma Schöpflin Aladár -, hogy «nem jelenti egészen azt, amit akartak», hogy: «nem azt jelenti, amit az emberek megszoktak rajtuk érteni», hogy: «úgy érzik» ez az új magyar szó ugyan a régi-idegen «értelmét kitágítja, de el is laposítja.»

Mégis elterjedtek, megéledtek. Miért? Erre nincs kézzelfogható magyarázat. Tömegszeszély fogadja el és veti vissza. Helmeczy a XVIII. század végén «csillagász»-nak keresztelte el a régibb ég-nézőt, csillag-nézőt. A «csillagász»-t ma oly természetesnek érezzük, mintha mindig köröttük mozgott volna, már észre sem vesszük. Ugyanekkor azonban egy másik isteni «égész»-nek nevezte a csillagászt. Azoknak, akik eleve mosolyognak ezen a megbukott szón, nincs igazuk. Époly képzésű, mint a másik. Abban sincs igazuk, hogy talán hangzása - a két éles é-betűje - okozta korai halálát. Akkor a «gégész és a «régész» sem élne. Nem kellett és rejtély, hogy miért nem. Egy azonban bizonyos. Ha az újítók akkor fásultak és kiábrándultak, vagy nagyon is elégedettek, ha nem serénykednek éjjel-nappal, két marokkal szórva a helyest és helytelent, ha szégyelnek botolni, ha nem fricskázzák, pofozzák a tömeget, mely a XVIII. században is azt vallotta, hogy «nyelvünk ügye nem áll különösen rosszul», ha nem erőszakoskodnak vele, ez a «közmegegyezés» nem jön létre, a magyarok tovább szundítanak, beérik azzal a keverék latinnal-némettel, amijük van és egyetlen szót se fogadnak el.

Tömérdek új szó támadt ekkor, nemcsak ez a 10.000, sokkal több ennél, szinte megszámlálhatatlan. Ennek egy része, a diadalmas 10.000, mely mai szellemi kincsünkhöz tartozik, megmaradt, a többi - hosszabb, vagy rövidebb idő után - nyomtalanul elpusztult. Némelyik egészséges paraszti ágyékból, burokban jött a világra és mint szerencsés, erős kölyök azonnal talpra állt, járni kezdett. Mások csak művi úton születhettek meg, császármetszéssel, sebészi beavatkozással s Bugát, az orvos, végzett műtétet rajtuk, összevarrta nyúlszájukat és farkastorkukat, hogy életképessé tegye őket. Voltak közöttük koraszülöttek és torzszülöttek is, vézna, koravén és ősz, Voltaire-arcú csecsemők. Bámtest-nek hívták a bámulatos termetet, betüirákság-nak a helyesírást, csecsesmeretség-nek emlősök állattanát, hemzserdé-nek a légiót, mert hemzseg az emberektől, türmész-nek a vértanút, aki annyit tör, tudákos-nak a számtantudóst, a mathematikust. Ezek úgyszólván alig éltek. Csak ép megpillantották a napot, csak ép egyet szippantottak a levegőből, máris végük volt. Olyik méhmagzat-korában halt el, vagy belefulladt a magzat-vizébe, vagy köldökzsinórját nyakára hurkolva önmagát fojtotta meg, azzal a kék fulladással, mellyel az életunt kisdedek követnek el öngyilkosságot. Csodák-csodája, hogy a «tudákos» mégis él, a szervi hibájával, a születési ficamával és tökéletlenségével, mint gúnyszó. Ilyen az elménc is és a költönc is, mely a setesuta képzőjét úgy csörgeti mint a bolondsipka csengetyűjét, csúfondárosan. A kegyenc-nél ez arany-fityegőként csilingel, a fegyenc-nél pedig csörömpöl rablánc gyanánt. De ne elménckedjünk. Csak arra akartam rámutatni, hogy hibáiban is óriási teremtő munka volt ez és dolgozni sohase fölösleges, sohase hiábavaló. A magvetők búzát és konkolyt hintettek el, vegyesen. Mi azonban még a konkolyukból is kenyeret sütünk. Ne legyünk a magvetők megvetői.

Nem gondolja-e tisztelt barátom, hogy Kazinczy-t, ezt az ízig-vérig európai szellemet, ezt a kényes, fínom elmét szintén bizonyos hiányérzet fogta el, mikor máról-holnapra hirtelen, minden átmenet nélkül meg kellett válnia 10.000 régi-meghitt szavától, a kedves Standpunktjától és az édes Theilnamejától s valósággal az ür szédülete környékezte őt, mint boldogtalan szellemi apát, amikor rátekintett erre a 10.000 vadonatúj és még kuka szóra, erre a 10.000 lelkétől lelkezett gyermekére, aki ott állt körötte, egyelőre idegenül, ködösen-bambán és tartalmatlanul, hogy elhagyja őt, elinduljon mihozzánk és találkozzék mivelünk a jövendő századokban? Aztán nem gondolja-e, hogy mások is, sokan hasonlóan szenvedtek, művészek, akik az akadályokból új és vakmerő lendületet kaptak egy gátverseny izgalmában, Vörösmarty is, ez a tündökletes lángelme, aki a még friss, füstölgő anyagot szerves remekké olvasztotta, az az öregúr, aki Bástya-utcai földszintes lakásában, az ablakdeszkán egy meszely borocska mellett irogatta tündéri hexamétereit és Shakespeare-t szólaltatta meg, a 16.000 szavával, tökéletesen, ami az újítók munkája nélkül alig lett volna lehetséges? Nem gondolja, hogy mindenki vállalt némi kényszert, fegyelmet és áldozatot? Nincsenek még ők oly messze, hogy ne emlékeznénk rájuk. Úgy tetszik, hogy tegnap találkoztunk velük. Példájuk arra int, hogy nekünk se szabad elnyúlnunk ebben a nyelvben és csak élvezettel dőzsölnünk, mint a törökbasáknak a forró kénesfürdőben. Jelszavunk nem lehet a szellemi kényelemszeretet.