Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: Katolikus költészet · / · Illés Endre: SZLOVENSZKÓI MAGYAR KÖNYVEK

Illés Endre: SZLOVENSZKÓI MAGYAR KÖNYVEK
1.

Ösvények mindig országutakhoz vezetnek. Könyvek mellékösvényei is irodalmak nagyobb útjaihoz. S az utóbbi években egyre kíváncsibban, egyre nagyobb érdeklődéssel, sőt egyre türelmetlenebbül is nyúltam minden magyar könyv után, mely a Szlovenszkóból jött: hátha meghallom már végre bennük - itt vagy amott - egy új élet külön, erős s tiszta szívhangjait. De meg kell vallanom, minden szlovenszkói könyv friss aktualitásában is csak az ismétlődő s a régi csodálkozással töltött el: miért oly híg must még mindig ez az egész - különben derék és jószándékú, de majd minden megnyilatkozásában dilettáns, vértelen s igen sokszor üresen hangos - szlovenszkói irodalom? Forr, forr, forr. S csak nem tud kiforrni. Nem veszti el zavarosságát, nem nemesedik át. Amit tegnap oldott cukorként ízleltünk, ma is csak szirup, vagy fojtogatóan zavaros must. Ízt, színt, szesztartalmat, fajsúlyt sehogyan sem tud kapni.

Másfél évtized után valóban beszélhetünk már egy megemberesedett erdélyi irodalomról. De itt, a Szlovenszkón, nem tünt fel egy név, nem lobbant fel egy mű: amely legalább kristályosodási pontja lehetne a holnapnak. Vers, regény, novella, el-elakadó évfolyamú folyóiratok, színdarab, tudományos mű: mind csak egymásra hulló könyv s füzet, egyik majdnem olyan, mint a másik, tizenöt év alatt elég jelentős halom már, s a mélyben néha mintha mozdulna is egyik-másik írás, valami furcsa élettel talán él is. Egészében azonban mégis holt tömeg ez a nagy halom.

A szervezet ismeretlen belső betegsége volna az ok? Vagy külső akadályok csüggesztenek mindenkit tehetetlenné? Lehet hogy így van. De ha így is van, jelentősége még sincs. A legkisebb közösség irodalma sem lehet tartósan holnaptalan. Az első igazán tehetséges író s az első igazán kitünő mű megújíthatja a legbetegebb szervezetet is, s megfelelő atmoszférát is teremt maga körül. «Ez a város volt már az ország közepe, mert idefutottak az emberek, lesz is még konkurrense Pestnek, ha innen futnak szét az eszmék», - szinte tapinthatjuk ezt a duzzadó optimizmust, Sziklay Ferenc optimizmusát, pozsonyi miljőjű regényében. S miért ne lehetne valóban így? Ezt a pillanatot, ezt a gátszakadást, ezt az áradást várom magam is minden elémkerülő új szlovenszkói könyvben: «ha innen futnak szét az eszmék...» De szeretném megérni is, hogy valóban futnak szét: eszmék, írók, könyvek. Ezért is nyitom fel, némi türelmetlen várakozásal ugyan már, régi vagy új ember könyvét: hátha éppen itt s éppen most indul el valami.

Akár e négy új könyvben is...

Sziklay, Tamás, Szitnyai, Földes.

A négy író, elég az írásaikra pillantani, jobbfelől közelít. De jelent-e ez önmagában valamit: A szlovenszkói irodalmi «baloldaliságba» s «modernségbe» úgyis elváshatott már mindenki foga, aki izlelte: mert van-e agresszivebb, értetlenebb s türelmetlenebb modernség a kisvárosinál, - képzeljük el: Homais úr szabadverset ír, Zeitstücköt ácsol s színpadra, vagy az adlerizmus új levében pácolja régi regényhőseit.