Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Illés Endre: A TÖRTÉNELMI REGÉNY KONJUNKTÚRÁJA

Cs. Szabó László: KÖNYVEK A MONARCHIÁRÓL

Hanns Sassmann: Das Reich der Träumer, eine Kulturgeschichte Österreichs. Berlin 1932. Rudolf Sieghardt: Die letzten Jahrzehnte einer Grossmacht. Berlin 1932. Joseph Roth: Radetzky-Marsch. Berlin 1932.

Gyermekkoromban kevés baj volt velem, kezembe nyomtak egy könyvet s amellett órákig elültem. Így tettek nyáron is, ha Medgyesre mentünk látogatóba: a nagyok végigvizitelték a várost s engem a fényképés képeslap-kódexek mellett felejtettek. Egyikben az erdélyi garnizonok táncosai voltak, a másikban franzensfesti, krakói, banjalukai lapok, hátukon valamelyik katonacsalád értesítése, hogy a bútorok szerencsésen megérkeztek Lengyelországba vagy Boszniába. Tizenöt év mulva elmentem havasokat és csúcsíves városokat nézni s az erdélyi fenyőkön, s a parasztos nagyszebeni gótikán kívül Innsbrucktól Prágáig ezeket a fényképalbumokat is viszontláttam. Akkor már útlevél volt a zsebemben, benne az örökösök: három köztársaság három királyság pecsétje.

Ötven éves embernek csöppet sem furcsa, számomra meseszerű, hogy Ferenc József alatt születtem, aki a bukovinai határfaluban összetévesztésig hasonlított Rettenetes Ivánhoz, Magyarországon meg kiállott a kapuba és nagyot köpött a markába. Egyik alattvalója Diocletian elzüllött palotájában lakott, a másik Stenka Rasinnal, a volgai rablóval komázott álmában. A monarchia hagyománya éppen az volt, hogy nem olvasztotta össze a hagyományokat, a magyar sátorból, a pravoszláv kupolából s a dalmáciai latin romokból nem szerkesztett közös stílust. Pásztorszellemű volt: népekre, azaz nyájakra vigyázott, amíg a juhok öntudatos nemzeti farkasokká nem változtak. Ferenc József végigélte a szörnyű átvedlést, az alattvalók szemeláttára cseréltek fogazatot.

A dunai birodalom, mint mondják, gazdasági egység volt. Nem hiszem, hogy a császár, a lengyel grófok, a magyar labancok, a horvát urak s a tiroli parasztok is pontosan tudták ezt. Belátás, mérlegelés nem tart fönn országokat, a józan önérdek legfeljebb utólagos elképzelésben, történelmi visszapillantásokban válik államfenntartó erővé. A monarchia fennmaradt, mert urai: a Habsburgok s bölcsője: az alpi őrgrófság bámulatosan értettek ahhoz, hogy állandóan a sír szélén lebegjenek. Amikor más népek a halálfélelem leleplező rémületével haraptak maguk körül, ők halottnak tetették magukat, mint Aesopus vándora a medve előtt. Talán tudták, hogy az egészség életveszélyes, az erő fölemésztődik s a nyavalyás emberek rendszerint hosszúéletűek. A monarchia mindig életképtelen volt, de különös mutatványához: a halál utáni szívdobogáshoz sohase értett úgy, mint Ferenc József alatt. Ő volt a monarchia fénykora, akárcsak Viktoria az angol birodalomé. Szerencsés nagyszülők voltak.

Ferenc Józsefet tizennyolc nemzedék előzte meg abban a családban, amelynek férfitagjai két erényt gyakoroltak: kibírták a csunya, jelentéktelen, de gazdag nők mellett és remekül tudtak csatát veszteni. Harmadik Frigyes országát kétfelől két szilaj fejedelem, Mátyás és Burgundi Károly széttépte, a császár néhány száz emberével Linzben tengődött. Érmét veretett; rávésette, hogy Ausztria a világ ura, túlélte az erősek bukását és dédunokái Budától Panamáig két földrészen osztoztak. A szívós beteg kiböjtölte az egészség öngyilkosságát. Mikor második Fülöpnek hírül viszik az Armada pusztulását, szemrebbenés nélkül bólintja: nem akartam legyőzni a vihart. A fiatal Mária Teréziát a külföldi udvarok megvetőn csak toszkánai hercegnőnek címzik, legjobb katonája a fosztogató Trenck, miniszterei a monarchia végét várják. Húsz év mulva Ausztria úszik a jólétben, ellenfele: Frigyes, a rend és harcászat lángesze, egy szétroncsolt Poroszországot próbál talpraállítani. A napoleoni legenda schönbrunni epilógusát mindenki ismeri, aki látta a sasfiók halottas ágyát.

Szerények és megközelíthetetlenek voltak, rangjuk által a nép közül kitagadva, csak kitagadottakkal: udvari törpékkel barátkoztak. Sohase akartak tetszeni a nőknek, ezért tűrték, sőt szinte várták a csapást, amit beteges, hű és mesésen gazdag feleségük mellén hevertek ki. Bécsben, a Harrach képtár legbenső szobájában egy sárgás arcú zárdafőnöknő, egy szelíd infánsnő s egy roskadt, tüdőbajos kamasz néz a látogatóra, mögöttük fullasztó függönyök vagy forró, homokos spanyol táj. Három vallomás a beteg, áhítatos és rendíthetetlen családról, amelyben II. Józsefet kivéve, alig volt hiúság, de annál nagyobb az isteni rendeléshez való csökönyös ragaszkodás. Korszerűtlen, fantaszta létükre szerették mindazt, ami természetellenes: életükben a szertartást, a penitenciát, az önuralmat, birodalmukban a soknyelvűséget. Egykedvű méltóságukat csak a szertartás szenvedélye villanyozta fel, ezzel védekeztek a nyers erő s az egészség ellen. A polgáriatlanság mintaképei voltak, nem akarták szellemükkel meghódítani a világot, nem hittek sem a győzelemben, sem a haladásban s ha győztek, kihasználatlanul hagyták a győzelmet, akár Lepantonál, akár Szent Gotthardnál, akár Belgrádnál vívták ki. Nem ész, nem testi erő volt a hatalmuk titka, hanem a legprimitívebb erény. A makacsság.

Zárkózott csatavesztők csak az alattvalók türelmére és elnézésére támaszkodhatnak. Erre mutatott példát Bécs a birodalomnak. Ha valamelyik Habsburg megszégyenítve tért vissza, meghatottan megsüvegelte s nyomába szegődött Te Deumot énekelni. Mondják, hogy az egyik Albertet azért szerette, mert szép hangszereket készített. Megbocsátotta a sikertelenséget, kitartott a tehetségtelenség mellett s ha jött a zivatar: tetszhalottá vált, mint az uralkodócsalád. Csúcsíves városból egyszerre barokk várossá lett, a közbeeső pogány, racionális renaissance lepergett róla, mint az esővíz. Külső áhitat, matematika, zene a jezsuita világrend hármas teljessége s a Habsburgok csakugyan sokat imádkoztak, óracsinálók és zenerajongók voltak. A barokk Bécs megtelt zenével, a császár a páholyból kihajolva intette a balettek ütemét, a nép naponta háromszor ment színházba s Ahraham a Santa Clara, az udvari gyóntató uccai muzsikusokról írt egy felejthetetlen költeményt. «Az osztrák életforma» írja Sassmann olyan, mint egy fuga: a főtéma, - érzékiség és életöröm, - a quartban és quintben szabályosan visszatér, mint szenvedélyes aszkézis és hitbuzgóság. A hangnemek is úgy változnak, mint a fugában: a lemondást átteszik élvezetté, az érzéki örömöt szorongássá, a gonoszságot hitté, a hitet szkepszissé.»

Akkor állították a paloták kapuiba azokat a bodros szakállú kőrabszolgákat is, akik sisakos nőket tartottak a hátukon, mintegy jeléül, hogy Bécset, a kényes nőt, Magyarország látja el vaddal, Csehország szárnyassal, Belgium csipkéivel, Velence üveggel s Nápoly karmesterekkel. Amíg a párizsi ember trágár rigmusokat csinált Versaillesről, a bécsiek kalaplevéve várták a császárnők gyakori szülését. Mindenki szolgálni akart: Bécs századok óta az udvari tanácsosok, udvari orvosok, kamaraénekesek s hivatali altisztek városa. A tiroli vadászból, a cseh kisparasztból, a szudeta németből Bécsben levélhordó vagy irattári kezelő lett. Ebből a gerinctelen, könnyen csábítható népből alakult ki a kicsapongó osztrák gavallér, a mélabús epikureus: Schnitzler Anatolja, aki szereti az életet, de nincs szíve kizsákmányolni, szenvedélyről álmodozik s ehelyett cukrászdában lebzsel. Bécs adta Prágának s Pestnek a keringőt, cserébe Prágától a szocialista Adlert, Pesttől Tiszát, a fekete embert kapta. Egyikük sem járt cukrászdába.

A Habsburgokról, hivatalnokaikról, katonáikról s szűkebb hazájukról szól Sassmann, Sieghardt és Roth könyve. Sassmann, aki a hetykén dilettáns Friedell tanítványa a közismert Bainvüle-i szabály szerint egyszerűen visszájára fordítja a liberális történettanítást. Amíg a kútfőknek még volt becsületük, a történelmi átértékelés csakugyan valódi vagy valódinak vélt tragédiákat próbált kihámozni egy-egy elhamarkodott ítéletből. Ma már a léhaság dicsérete is átértékelés, másképp aligha ujították volna fel XV. Lajos és az angol II. Károly pörét. Az ellentmondás néha nem hősiesség, hanem frivolitás, például a «lettre de cachet»: a kitöltetlen s királyi kegyként osztogatott elfogató parancsok rehabilitálása mindenesete az. Sassmann tanítványi túlbuzgalmában Windischgrätzet menti ki a demokratikus történetírás karmai közül. Kiderül, hogy a szelíd herceg negyvennyolcban nem is Prágát lövette, csak a rozoga moldvai hidat, melyre a jobbízlésű prágaiak is haragudtak. Wölfflin és Worringer szépművészeti szellemtörténetét elnagyolva a Családra s az osztrák népre alkalmazza: az osztrák ember barokk, mondja, azaz infantilis, mert az ellentmondó valóság elől egy közbeeső világba menekül, ahol se a hit, se a tudomány bizonyosságát nem kell vállalnia. Sohasem tudtam, hogy Bach János Sebestyén s barokk kortársai, a matematikus lángelmék infantilis álmodozók voltak. Tanulságos könyv, amely otromba egyszerűségével s jóhiszemű félreértésein át nagyító lencse alatt mutatja az «antiliberális» történeti módszer hajszálnyi repedéseit.

Sieghardt Rudolf a haldokló monarchia megfiatalodott «szürke eminenciája» volt, kormányfőket fúrt, becsületes, szemérmes, neki tetsző urakat segített a bársonyszékbe s névtelenül sütkérezett a hatalomban. A troppaui zsidó fiú harmincöt éves korában államtitkár, előszobájában érsekek, főrabbik, táborszernagyok szorongnak. Ő az osztrák delegáció esze, ő védi ki Wekerle svádáját s készíti a legjobb miniszteri pro memoriákat. Mi maradt ránk ebből a mesés pályafutásból? Egy közel ötszáz oldalas hivatali fogalmazvány, amelyről Sieghardt azt hiszi, hogy a memoárirodalom egyik remeke. A könyv első része önéletrajz, a második jellemrajz az uralkodó osztályokról, a harmadik a nemzetiségi kérdésről szól. Valóságős díjnoki bravúrok. Olyan ember írta, aki este, lefekvés után haszontalan versek és fanyar moralisták helyett elintézetlen aktákat olvasott.

Joseph Roth kevéssel biztató regénykísérletei után legutolsó könyvében a báróságra emelt Trottak életét kíséri el Solferinotól Ferenc József haláláig. Négy nemzedék szolgálja a császárt: az első, egy obsitos őrmester a laxenburgi bokrokat nyesi; a második megmenti a fiatal császár életét, a harmadik egy csehországi büróban szolgálja, a negyedik meggyőződés, hit és az apák alattvalói fanatizmusa nélkül elesik érte Bukovinában. A Radetzky-Marsch még nem kész regény, de félig már remekmű. Öregeket és szolgákat egy koravén faj gyöngédségével ábrázol, Ferenc József, az öreg Trofta, Jacques az inasa, Onufrij a puccer az orosz iskola fölismerhető mintáin túlmenve, megrendítő írói víziók. De a fiatalság s a nők ködbe vesznek, mintha álmában beszélne róluk, a könyvben csak az elesettség emberi, a szenilitás őszinte s az alázat megrázó. Tárgyakat és tájakat is akkor ragad meg igazán, ha öregítheti őket vagy ha vigasztalanok, a rettentő ukrán határgarnizon leírása remek, de Bécs kicsúszik a kezéből: Roth legnagyobb veszedelme az érzékenysége, miatta kerüli a keményebb anyagot, mélyet csak vésővel lehet formálni. Balzac is ujjával mintázta Grandet kisasszonyt, de Vautrinhez ércet és kalapácsot használt. Egyelőre érjük be azzal, hogy kitűnően tud halkan beszélni.