Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám · / · FIGYELŐ

Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Bergson. - Az elsők közt voltam, akik a nevét Magyarországon leírták. Azóta ez a név kiirthatatlanul beivódott az európai köztudatba. S nem is annyira maga a név, mint a bergsoni gondolkodás.

Akit ez a gondolkodás egyszer megérintett: alig láthatja többet a világot pontosan úgy, ahogy azelőtt volt szokás. S akit nem érintett, az körülbelül olymód beszélhet filozófiai témákról, mintahogy matematikáról az, akinek a differenciálszámításról sejtelme sincs. A differenciálszámítás az értelem statikus hálóját segít mindig szorosabban, mindig illeszkedőbben és nyújthatóbban ráborítani a mozgó, változó világra (mintahogy a körre borítanál egy virtuálisan végtelen sokszöget). A bergsoni intuíció magát a mozgást, a változást akarja megfogni, amire a puszta értelem már nem is képes. Akár sikerült ez a törekvés, akár nem, bizonyos, hogy a világot többé nem nézhetjük a puszta értelem mechanikus kategóriáiban, nem hozhatjuk semmiféle monisztikus közös nevezőre: a sokszög mögött számba kell vennünk a titkos görbe lendületét, a geometria mögött a mozgást, a matematika mögött az életet, a mechanizmus mögött a szabadságot.

Az első érzésem, mikor Bergsont fiatalkoromban először olvastam, a fölszabadulás érzése volt. Ez a gondolkodó kétségtelenül megszabadította a filozófiát a «természettudományos és agnosztikus század bizonyos fojtó előítéleteitől és csüggedéseitől, s közvetlen adatokból s pszihológiai tapasztalatokból indulva ki, az empirikus naturalizmust a saját fegyvereivel verte meg. Ezzel ismét utat nyitott a metafizika felé, mely az emberi szellemnek örök és megtagadhatatlan szomjúsága, s melyet Kanton kezdve már annyian megöltek, hagy a XX. század elejére már tökéletesen halottnak látszott. Bergson maga egyelőre nem kísérelte meg fölhatolni á világ nagy épületének magasabb emeleteire. Csupán a zegzúgos földszinti járatokat tisztította ki a lerakódott gondolat-torlaszoktól s utatelállító «természettudományos» babonáktól. Nem kutatta az emberi társadalom törvényeit, morál és normák eredetét s kötelező-voltát, a vallás szükségességét s viszonyát az igazsághoz. De új kapukat tárt e már-már reménytelennek tetsző kutatások elé.

Izgatottan vártuk a gondolatokat, melyek elég merszek lesznek majd, megindulni a föltárt kapukon át.

*

Filozófia és emberi problémák. - Minden ok megvolt rá, hogy ezeket a gondolatokat elsősorban magától Bergsontól reméljük. Mikor először láttam (új könyvének címéből), hogy kutatásainak talapzatára erkölcsi és theológikus felépítményt emelt: kíváncsiság ébredt bennem, de meglepetés alig. Sohasem tudtam őt pusztán úttisztítónak, egyes problémák óvatos megoldójának tekinteni; noha többször kijelentette, hogy nincs «rendszere»; a filozófia az emberiségnek kollektív munkája, s részletmegoldások lépcsőin kell haladnia, mint a tudománynak. Én nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy a filozófia csak úgy «kollektív munka», mint akár a költészet. Minden nagy filozófus (mint minden nagy költő) egy egész külön világ, s külön egy egész világ: egymással gazdagodva, de voltakép nem folytatva egymást. Folytatni csak azt lehet, ami nem kész és teljes. A filozófus nem a világ egy-egy részét, hanem az egész világot érti át gondolkodásának minden lélekzebében, s ellenállhatatlan kényszer űzi, hogy világképét teljesen ki is fesse, az emberi és isteni problémák csúcsáig. Ezek éppen azok a problémák, amiket .a közönséges tudomány megoldhatatlanoknak tart; s ezeknek megoldása mégis az, amit a laikus elsősorban vár a filozófiától. Bergson egy tanulmányában beszél erről, s igazat ad a laikus ösztönének. A filozófusnak - minden filozófusnak külön-külön és ideiglenesen is - végelemzésben ama naiv, de lényeges kérdésekre kell felelnie: élet és halál, Isten és ember, cél és jövő kérdésre.

Bergson nem sietett a felelettel. Lusztrumok teltek, egy világháború zajlott le, a bergsonizmus beszivárgott a. szellemi élet hajszálcsöves rendszerébe, s mindenki iparkodott levonni világnézeti konzekvenciáit a saját álláspontja szerint. Bergson hallgatott; bár egy-egy futó nyilatkozatából már kiérződott, hogy hallgatása nem végleges. «A Tudat közvetlen Adatairól szóló tanulmányban» - írta egy katolikus pap kérdésére - «éles világításba helyeztem a szabadság tényét. Anyag és Emlékezet című könyvemben kézzelfoghatóvá tettem a Szellem valóságát: A Teremtő Fejlődésben tisztán rámutattam a teremtés bizonyosságára. Mindez magában hordja a monizmus és pantheizmus cáfolatát. De pontosabban kifejteni e konkluziókat: ahhoz egészen másfajta problémák megközelítése volna szükséges - az erkölcsi problémáké.» S egy róla-szóló könyv függelékében olvashattuk nyilatkozatát az Isten létének kérdéséről: «Ezt a kérdést voltakép sohasem érintettem munkámban. Úgy gondolom, elválaszthatatlan az erkölcs problémáitól, melyeknek tanulmánya néhány év óta foglalkoztat. Az a pár sor a Teremtő Fejlődés-ben csupán pierre d'attente...»

A hosszú attente után végre itt van a kezemben a könyv, mely Bergson filozófiai művét az erkölcsi és isteni problémák végiggondolásával betetőzi: Les deux sources de la morale et de la réligion.

*

A várva-várt könyv sorsa. - Szomorú tünete korunknak, hogy még ezt a könyvet is a Politika szempontjai fogadták. Nem mintha nem lenne érthető, hagy a válaszútra jutott emberiség filozófusaitól elsősorban cselekvésbeli útmutatást szeretne kapni; de a mai emberiség, pártjai és szektái szerint, nem útmutatást, hanem igazolást vár, s nem tanulni akar bölcseitől, hanem diktálni nekik... Bergson filozófiája sok tekintetben tényleg reakció, az legalább a XIX. század lapos materializmusával szemben, régi, nagyobb szellemiségű koruk gondolkodásához térve vissza. Csakhogy a filozófiai reakció nem jelent okvetlen politikai reakciót, s Bergson művének konkluzióival bajos is lenne ilyesmit alátámasztani. Aki a statikus, dogmatikus morál, vagy a tradicionális vallás propagandáját szimatolja benne, alighanem épúgy csalódni fog, mintahogy csalódott, aki a bergsoni élan vital-ban. «Tett propagandájának» elméleti támaszát kereste. Bergson társadalmi konkluziója a béke és haladás programjába torkoll, s utolsó fejezetében, közvetlenül az életbe kapcsolódva, az emberiség legaktuálisabb problémájára, a háborús megsemmisülés veszélyének félelmeire, keres választ.

Mégis, meg kell mondani, hogy ez a válasz, s az egész válaszoló és betetőző könyv nem hat avval a frisseséggel, avval a meglepő és meggyőző erővel, felfedező és útatnyitó revelációval, amivel a régi, szerényebb célú Bergson-könyvek hatottak. Nem minthaˇa szerző zsenialitása csökkent, s a könyv kitűnősége kétségesebb volna. Bergson éles tekintete, mély introspekciója, elemző és kombináló ereje ma is a régi. Kompoziciója époly tökéletes, stílusa époly ragyogó, mint azelőtt. Argumentációja szellemesebb, megfigyelése dúsabb és pontosabb, vonalvezetése biztosabb és elegánsabb, mint valaha. De gondolkodásmódja nem hat többéˇaz újság erejével, módszere már rég a tudomány közkincsévé lett. Aztán e módszer csak addig igazán meggyőző, amíg az egyes ember mindenki által könnyen ellenőrizhető introspekciójára szorítkozik. A társadalom és történelem introspekcióját nehezebb megvalósítani. Bergson iparkodik az egyes emberi lélek finoman elemzett tulajdonságaiból és tüneményeiből levezetni az egész emberiség lélektanát: de ez a levezetés végelemzésben mégis csak kombináció, érdekes egyéni elgondolás morál és religió nagy kérdéseiről, de nem tudományos reveláció többé, nem váratlan útnyitás.

*

Az erkölcs és vallás két forrása. - Mégis vannak gondolatai, melyek bizonyára tovább fognak forrni az emberi gondolkodás kohójában. Ilyen mindjárt az erkölcs és vallás kettős forrásának és szerepének gondolata. A közkeletű erkölcs kétségtelenül a törvénnyé kövült szokások összesége, s a szokásokat a társadalmak önvédelme alakította ki. Önvédelmük az egyén ellen, kinek érdekei ellentétesek lehetnek a közösségével. Önvédelmük voltakép az ész ellen, mely az egyént érdekeiről felvilágosítja és fölszabadítja. Az ész ezzel túlmegy eredeti szerepén, mellyel, az ösztönt helyettesítve az élőlények bizonyos ágánál, a létért való küzdelem lámpásául szolgál. Hasznos lámpás, de veszedelmes is egyúttal. A veszélyt az ösztön megmaradt csökevénye semlegesíti, éppen azáltal, hogy megteremti az erkölcsöt, mely egyénfölötti eredetével, s a mindannyiunkban élő ösztön titkos támogatásával hatalmasan köti s kötelezi az egyént még akkor is, ha parancsa minden érdekével, s minden ésszerűséggel ellentétes.

Az észnek van még egy másik veszélye is a küzdelem szempontjából: elcsüggeszti, megfélemlíti a küzdő embert. A véletlen ezer esélye, a legyőzetés lehetősége, a halál rémképe les rá minden lépésénél. Az ész felfedezi ezeket a kockázatokat, amelyekről a boldog állat mit sem sejt. Az ember szerencsétlenebb az állatnál. Isten csodája, ha kétségbe nem esik, s zavart lélekkel ki nem áll a küzdelemből. A természet (melynek látszólagos céltudatosságát Bergson már a Teremtő Fejlődésben oly mélyrehatóara elemezte), ezt a veszélyt is semlegesíteni tudja. Az ember mindent, ami körülötte van, ösztönösen önmagára vonatkoztat, minden jelenségben önmagára irányuló intenciót szimatol, s ebből áll elő az a jelenség amit Bergson fabulációnak nevez. Ahogyan a fabuláció pszihológiai gyökereiről s óhatatlan elhatalmasodásáról beszél: a legragyogóbb bergsoni analízisek egyike. Az ember titkos hatalmaktól érzi magát körülvéve; minden tárgy ami útjában fölmerül, feléje néz, barátságosan vagy fenyegetőn. Így keletkeznek a mesék, a. mythológiák és theológiák, egy egész új kisegítő világ, mely kiszámíthatatlan, láthatatlan, de mindig ránk néző és velünk törődő aktivitásával a földi erők és esélyek félelmes voltát eltörpíti, sivárságukat ellensúlyozza. A véletlen nem véletlen többé, a titkos hatalmak erőre kapnak, egyéniséget nyernek, önálló életet kezdenek, művészet, irodalom szövődik belőlük, áldozat és szertartás iparkodik őket megnyerni vagy megvesztegetni.

Erkölcs és vallás... de mindez még korlátolt erkölcs és korlátolt vallás. Az erkölcs, mely pusztán harci erkölcs, a törzsek és kasztok összetartásának biztosítéka, boly-erkölcs; - és a vallás, mely szintén csak a harc bátorítója és szövetségese, nemzeti vallás, nemzeti istenekkel, akik egymással is hadakoznak, s maguk sem állnak a magasabb morál alapján. Zárt társadalmak erkölcse s vallása... Egy családé, majd egy törzsé, aztán egy nemzeté... Az összetartás tágul, mindig nagyobb és nagyobb tömegeket fog be, hogy erősebb legyen a kívülmaradottak ellen. A szeretet csak a gyűlölet eszköze. A végső lépést sohasem teheti meg, s nem lehet emberi szeretetté, keresztény morállá, mert ez lényegi különbség, ugrás volna. Semmiféle kitágulása a társadalmi erkölcsnek nem vezethet idáig. Épígy nem lehet a nemzeti vallás keresztény vallássá, mely minden embert átfog, mint egy Atyának gyermekeit, aki «minden nemzetek atyja».

Ez a másik erkölcs és másik vallás másik forrásból fakad, mélyebb és nehezebben hozzáférhető forrásból, mely csak egy-egy egyénben tör föl olykor, s lassú szuggesztióban szivárog át e kiváltságos egyének környezetébe; - a próféták erkölcse és misztikusok vallása ez, nemzetüket korholó prófétáké és Istennel egyesült misztikusoké... Nem az élet statikus morálja és religiója többé; szolgája és segítője... Hanem dinamikus erkölcs és vallás, mely az életet kiveti sarkaiból, új, az emberinél magasabb életet készítve elő... Csoda, melyben a zsákutcába jutott embeiriségnek talán még reménye lehet.

Elemzése oly problémákat érint és oly perspektivákat tár, melyek külön cikket érdemelnek.