Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers

Juhász Géza: KÉT KÖLTŐNŐ
Moussong Piroska: Félúton;Szőnyi Magda: Szobakonyhák

Idők jele. A század elején minden költő belebetegedett volna, ha erkölcsi bizonyítványt nem kap róla, hogy mindenki mástól gyökeresen különbözik. A huszas évek fiataljainak már meg se kottyan egy kis hasonlóság. Most aztán két olyan versfüzet akad a kezembe, amelynek mintha egyenesen az lenne a legfőbb szándékuk, hogy összetévesszük őket egymással. Hogy külsőleg hasonlítsanak, a kiadó dolga. Ciklusos tagolásuk is a legáltalánosabb recept Ady óta. Az a becsvágyuk sem szokatlan ifjú lírikusaink közt, hogy verseik lehetőleg túl ne lépjék az apróhirdetés terjedelmét. Hogy aztán közös a versanyaguk - a munkásnő érzésvilága, - magában véve még szintén nem föltűnő, az meg egyenesen magától értetődik, hogy mindketten szabadverseket írnak. Nem a versforma, nem a tárgykör, nem a terjedelem, még kevésbé a beosztás miatt ajánlkozik ehhez a kritikához alcíműl: «avagy a közös költői műhely titkai», bár két évtízeddel ezelőtt ennyi is elég lett volna az agyonviccelésre. Ami ezt a két füzetet értékén fölül tanulságossá teszi: az, hogy alakító elvük, képformálásuk, szerkezeti eszményük mind, mind azonos.

Szigorú tárgyszerűséggel iparkodnak rögzíteni a világot, Moussong azt mondja, magát is harmadik személyben látja, «mintha szerepe vagy futólagos ismerőse» lenne magának. Ez a vallomás Szőnyire is jellemző. Tárgyaik iránt tökéletes az alázatuk. Megható figyelemmel lesik alakjaik leglényegesebb mozdulatát s az ezt leghűbben kifejező szót. S ez a szó ne lármás, hivalkodó, hanem halk, sóhajszerű legyen, illő igénytelen témáikhoz. S a módszer eredménye? Öt-hatsoros vagy még rövidebb versek, s minden vers csupa kép, szinte érzésnyilvánítás nélkül. Annyira testvérek ez a két költőnő, hogy nyugodtan beleolvashatod az egyik versét a másik füzetébe, senki sem fog csalásért följelenteni.

Csak nők lehetnek ilyen jó tanulók, hogy majdnem eltűnnek egy kész modor mögött.

S a zárómérleg igazolja a gyanut. Ez a műhelyáhitat a két költőnő heroikus erőfeszítése ellenére sem érlel jelentős alkotásokat. De az önmegtagadó tárgytisztelet az aránylag kis képességet is fölemelheti a tiszta irodalom légkörébe, ahol a naplójegyzet és futó vázlat is költeménnyé kezd nemesedni.

És még valami. Moussong is, Szőnyi is elkövetnek mindent, hogy munkaegyenruhájukban beletűnjenek a kollektívumba, és mégis, figyelmesebb pillantásra, hogy válik két külön emberré s külön alkotóvá a közös modorban azonos miliőt, azonos témákat ábrázoló két lélek. Moussong keményebb, egyvonalúbb alkat, gótikus metszetek pontosságával illeszt képet kép mellé s van benne valami a cellák szűk ájtatából, rajongó hitéből. Vannak jó lecsapó sorai: «beteg város, papok városa», élesen villanó képei: «a nyakunk minden nap hosszabb lesz», egészen belénk ringó versei.

Szőnyi színesebb, teltebb, lobogóbb, s útja zengőbb dallamok felé visz, mint mai versei. Ciklusaiból valami primitív örökérvény bontakozik elő: a milliók élete, munkássors, család, szerelem (még betelésében is milyen szomorú!) s az anyaság megszentelődése. Idéznem kell egy kifejezését: «szeretnék felmondani egy tiszta imát». Milyen madárcsapatát az asszociációknak rebbenti föl ez a külvárosi hitelű, borzalmas kisiskolás, idegen igehasználat.

Egy kérdés még választ vár: mi teszi ezt a sok becsületes törekvést hatástalanabbá, mint amennyit érdemelne? Hiszen Szőnyi és Moussong pátosztalan egyszerűsége líránk legmaibb igényével rokon. Hogy ezek a versek annyira elmosódnak, abban ludas s kivénhedt, elerőtlenedett szabadvers-forma, amelytől különben, talán akaratlanul, kötöttebb ritmusfajtákhoz közelednek, sőt Szőnyi egy-két óvatos rímet is megkockáztat már. A versek nyúlfark-terjedelme csak növeli a bajt: mire visszhangzani kezdenénk rájuk, már el is hangzottak. De hatásuk főakadálya a végsőkig túlzott kollektív modor, az egyéniség programos elfojtása. Négy-öt vers után annyira nyilvánvaló ez, hogy ismétlődő megoldása, pláne kettővel megszorozva, nem érdekel többé. Az alkotásban nem az eltanult törvény gépi alkalmazását, hanem a fölfedezés spontánságát, a szabadságot szeretnők látni. Az egyéniség ezer parányi jelben úgyis elárulja magát, de csak sajnáljuk bátortalan mozdulataiért, hiszen mégis csak ott az alkotás fővarázsa, ahol a lírai uniformis alatt észrevesszük a szív egyéni lüktetését.