Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ

Rédey Tivadar: KORTÁRS KÖLTŐK, KORTÁRS KRITIKA

Egy felkapott lírikusnak legújabb verseskötetéről, mely - így, könyvül - még a kezemben sem volt, egyidejűleg két napilapkritikát olvastam, melyek betűjegyeinek gazdáját legfeljebb gyanítom, de semmiesetre sem firtatom. Nem édekel a személye, nem érdekel még az sem: értékítélete színigazság-e, vagy talán csak színre igazság, megvan-e benne az az «egész mellel való kiállás», melyet költőjében annyira dícsér, vagy csupán a buzgalomnak az a hangossága, mely a portékakínálásnak elengedhetetlen föltétele? Egyelőre látatlanban s a könyvből várható benyomásoktól még érintetlenül, mintegy becsületszóra hajlandó vagyok elhinni minden megállapítását, kezdve azon, hogy kritikai pártfogoltjának «kezén át akár a vasúti menetrend mondanivalója is drámaivá válik», egészen addig, hogy «ez a költő legitim folytatása Adynak.» Ha mindez így igaz, akkor egyrészt a menetrend mellett a kritikusok részéről argumentumul legközelebb a telefonkönyv is felkarolásra számíthat, másrészt megnyugvással vehető tudomásul, hogy az irodalmi legitizmus kérdése a politikainál - a trónutód kritikai fölkenésével - sokkal hamarabb megoldást nyert.

Veszedelemnek csak azt érzem - mégpedig mind a szóbanforgó költőnek jelentékenységétől, mind lelkes bírálójának jóhiszeműségétől függetlenül - , hogy a könyv magasztalása és ajánlgatása olyan kijelentések kapcsán történik, melyek a magas és művészethű kritika alapjainak aláásására, legjobb törekvései hitelének megingatására is alkalmasak. Veszedelmes az olyan bók, hogy valamely «kvantum imponáló» verseskönyv «ékesen bizonyítja, hogy szerzője kortárs.» Ha a bíráló a korszerű témák bőségétől ennyire leimponáltatja magát: könnyen innenmarad azon a küszöbön, melyen túl az értékelés - nem a témáké, hanem a műveké - egyáltalán elkezdődhetnék. Veszedelmes olyan kvalitásul, «ami nélkül mai vers nem állhat meg», azt kiemelni, hogy ezekről a versekről «beszélni kell.» Beszélni a gyilkosságokról és panamákról mégis nyilván többet fognak, s a riportérdekesség Achillese mellett a legmaibb költészet is alighanem csak teknősbéka marad. Pedig e korszerű verskritikák a hatástényezők közt már épenséggel ezt a riportértéket is számításba veszik, a kötet egyik darabjáról megállapítván, hogy az «riporti voltában és éppen riporti voltáért is mennyire vers és költemény.» Veszedelmes- vagy legalább könnyen azzá válhatik - bírálgatásaink hősében fő-fő erényül azt hangoztatni, hogy «világnézeti költő». A világnézletesség nem szükségkép az erkölcsi és művészi igazság hajléka, sokkal gyakrabban az irányé, a párté és a máé. Azé a máé, melynek tisztelete a kortás-költőben a kortársat szinte a költő rovására dicsőitő bírálót végül magát is kortárs-kritikussá avatja, magyarán kimondva: azzá alacsonyítja. Azt például, hogy a bírálat alá fogott költő talán «nem mindig mértéktartó» (amely tétel bizonyítása, vagy cáfolata a valódi művészetkritikának legsajátabb feladatául kinálkoznék), mégsem lehe egyszerűen a lírikus maisága mellett szóló legfőbb érvül felhozni, a túlságosan sommás ítélet végére indoklásul pusztán ennyit biggyesztve: «Mert nem lehet finnyásnak lenni ebben a mai világban, amely oly kevéssé válogatós.»

Ha ehhez az állításhoz szerencsésen eljutottunk - pedig ez a magában is erősen korszerű tünetnek ható nagy maiaskodás mulhatatlanul idevezet, - akkor a konzervatív, a művészi igazság és szépség elvein nyugvó kritika által kitessékelt selejtes irodalomnak még mindig megmarad az a reménysége, hogy magát - most már mint «a mai idők dokumentumá»-t - valamely hátsó ajtón az értékek nyilvántartójába újra visszalophatja. A valódi avatottság nélkül gyakorolt kritika a maga szellemének középszerűségéből nyomban levizsgázik, midőn a saját korának eszméin és «világnézet»-ein nem felülemelkedve, hanem azokba belegabalyodva s a büszkén élvezett «modern»-ségben sütkérezve nézi a művészet jelenségeit s azokra legfőbb, majdnem kizárólagos értékmérőül a maiságot alkalmazza. Finnyásságnak bélyegzi s egy könnyed mozdulattal elnémítja netalán mégis megmozduló esztétikai érzékenységét, babonás tisztelettel «a mai világ» iránt, még akkor is, ha az történetesen «oly kevéssé válogatós.» De hát kritika-e ez még egyáltalán, mely a kevéssé válogatósság elvét fölényes és fájdalmatlan lemondással elfogadja? Holott a kritika lényege szerint nem egyéb, mint válogatás s még a neve is - etimológiailag - elválasztást jelent!

Csakhogy a maga konzervativságát nem cégérül és nem pártérdekekből, hanem a saját lényegének felismerése alapján valló kritika ma, az emberi elme önmagában való kételkedésének majd száz éve romboló áradásában, e szkepszis fertőzetétől teljesen mentes hovatovább már önmaga felől sem maradhat. Tekintélyét az ingadozók, a gondolkodó nádszálak közül akárhányan az «ösztön»- és «életesség»-elméletek első kakasszavára nyomban meg is tagadták. S az esztétikai dogmák és normák merev racionalimusa mellé magát fenntartás nélkül lekötni bizonyára még a legvégletesebb kritikusi hithűség sem képes. Brunctiare volt talán az utolsó, ki az egyéni benyomásokkal nem törődő normatív ítélkezés elvének természetszerűleg adódó végső konzekvenciáit le merte vonni, egy «élvező» kartársának szemére lobbantván: «Ön mindig azt dícséri, ami tetszik Önnek. Én soha.» Jules Lemaître, aki ezt neki fejére olvassa, már kereken tiltakozik az ellen, hogy a kritika örökös manifesztációs cselekedetekben merüljön ki, hogy a műalkotásokkal való meghitt s talán a mámorbaesésig önfeledt érintkezésből támadó élvezet az értékelésben szóhoz se juthasson.

S nyilván valamennyien, kik még ma is az értelemhez igazodó, s az alkotás örök törvényeinek tiszteletéről semmiféle divathóbortért le nem mondó műbírálat zászlajára esküszünk: munkánknak «ösztönös», már a magunkkal világrahozott fogékonyságtól is determinált, sajátképpen «muzsai» részét nemcsak, hogy meg nem tagadjuk, de a kortársi tévedés örök kockázata ellen legbiztosabb menedékünket éppen ebben érezzük. Ami Brunctiare-re nézve még üres elvi nyakaskodáshoz vezetődilemma volt, azt a mi szemünkben már feloldotta, utunkból eltakarította az a megismerés, hogy: az élvezésnek kétségtelenül «ösztönös» és intuitív munkájában mégsem valami ártalmas, az esztétikai normák jogát bármily mértékben csorbító, vak ösztön működik, mert valójában abban is műveltségünknek, ezer részen beszüremkedett iskolázottságunknak tudattalanná lett tartalma lép készséges és nagy segítséget nyújtó szolgálatba.

De igenis: vak és ártalmas ösztön az, mely a költészetnek hivatását vélt vagy valódi «korigények» teljesítésében jelöli meg, s a vers értékelését is ahhoz szabja, hogy mily mértékben tölti be vagy hanyagolja el ezt a feladatát. Csak a tökéletes «déraciné» szemében lehet a «má»nak olyan varázsa, melynek káprázatában a művészi és morális igazság örök fénye még csak föl sem dereng. S még bocsánatos a bűne, ha ítéletében csakugyan merőben a vak ösztön vezeti: végtére is az illetéktelen vagy gyönge judiciumú bírálatok szénásszekerére egy-két vasvillányi felfér még, beláthatatlan időkig. De védelmezhetetlen és bírói tisztének árulója az a kritikus, aki az erényeket ismerve vétkezik; s az oltalmára bízott művészetet a szellemiség kibérelésére amúgy is hajlamos «korszellem»-nek kényre-kedvre kiszolgáltatná. Innen már csak egy lépés odáig - s ezt a lépést jobbára meg is teszik - ahol a kritika az értékítéletben az értékről szinte teljesen megfeledkezik, a hibákat ellenben - ha azok a korhangulattal vagy korirányzattal összhangban vannak - habozás nélkül érdemekké emeli.

S ez esztelenség mélyén még jókora tudatlanság is lappang, mely számításon kívül hagyja, hogy a művészet e kornak - minden külön biztatgatás és saroglyához kötés nélkül is - természetszerűleg függvénye, sokban egyenes terméke. Micsoda esztétika volna az, mely a szépség patrimoniumának ezt az örökös inditék- és témagazdagodását akármiféle normák nevében kárhoztatni akarná! A költő új színeinek és ízeinek lehetősége jórészt éppen ebből az így értett kortársi helyzetéből adódik, s a jóravaló kritikus is - ki egy kis irodalmi epikureizmus gyanuja ellen szíve szerint tiltakozni bizonyára még leghiggadtabb s legtárgyilagosabb óráján sem volna képes - bízvást kiélheti a maga külön kortársi büszkeségét abban az örömben, mit neki a szépség új meg új területeket meghódító erejének látványa kínál. Ebben az értelemben csakugyan kívánatos, hogy a kortárs költőnek a maga «korszerűség»-eire hibátlanul ráhangolódó kortárs kritikusa akadjon.

De hol van mindez attól a «korunkat »istenítő, nyers erőt bámuló, időszerű egyéni vagy pártérdekek felkarolását sürgető, cselekvés-kultuszt hirdető szellemtől, mely már-már a művészet birodalmában is bírói székbe tolja fel magát, s még hozzá a kritika tiszteletreméltó talárjában? Az ilyen kortársi ítéletben a költőnek kortárssá való felmagasztálására is nyomban valami pejoratív árnyalat borul.

«Ady legitim folytatásá»-nak nyilváníttatni bizonyára nagy megtiszteltetés, noha a kritika tapasztalatai szerint a művészetben az érdemkereszt jobbára lázadók mellére illik, s nem kézből-élő, «legitim» trónutódokéra. De az Ady elköltözése óta letelt másfél évtized arra mindenesetre jó intő példa, hogy még a legkülönbeknél is a korigények felé való mohó kitárulás, az aktuális politikum szóhozjuttatása a művészi maradandóság irányában milyen súlyos és milyen hamarosan szembeütköző hervadáshajlammal van megterhelve. Ezt nemcsak magam mondom, s legkevésbbé sem holmi pillanatnyi argumentumkényszer kergeti a tollamba: széltére ismert, Gorkij tájékoztatására írt esszéjében Schöpflin Aladár már tíz esztendeje azon a nézeten volt, hogy Ady termésének időszerű politikummal beoltott jó harmadrésze fog leghamarább elavulni.

S ha talán «a példa fáj»: a jóérzésű kritikusra annál inkább lelkiismereti kérdés, hogy új költőkkel szemben a mához s «a világhoz való nagy hozzáhasonulás» ajánlgatásával és dicsőitgetésével óvatosabb legyen, mert az efféle kritikai lelkendezés legfeljebb a fájó példák szaporításához vezet.

Érdemes-e a céh-lelkiismeret ilyen hánykolódásaira időnként szót vesztegetni? Különösen, ha - mint most is - kínosan érzem annak a túlzott lélekzetvételnek fonák voltát, mellyel a tükör lapjáról egy-két odatévedt porszemet igyekeztem elfujni. De a por egyre szitál, s ha a törlőruhát végkép a sutban felejtjük, félő, hogy belőle az évezredek óta éber és közlékenylemezre olyan sűrű réteg tapad, melyen át a tükör az Igazság nemes vonásait visszaverni örökre képtelenné vakul.