Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám

Török Sophie: HINTZ TANÁRSEGÉD ÚR
REGÉNY (5)

Kasper két napig nem ment be a klinikára, lázas volt és ágyban feküdt, a család influenzára gyanakodott. Egész idő alatt tűrhetetlenül fájt a feje, nem tudta, mi baja lehet.

Az adjunktra nem gondolt, úgy volt most, hogy nem is kellett már gondolni rá. Rágondolni: ez út, köztünk s aközött, akire gondolunk. Kasper idegeiben az adjunkt állandóan jelen volt és minden, ami történt, nem tudott multtá válni: eltolhatatlan jelen maradt. Az nem volt biztos mindamellett, hogy valóság maradt-e? A képzelődés épp annyira jelen tud lenni, mint a reális események. És dacára ennek a szüntelen és résnélküli jelenvalóságnak, Kasper egyáltalán nem tudta többé elképzelni az adjunkt arcát. Minden idejét avval töltötte, hogy igyekezett elképzelni őt, felidézte a megszokott környezetet, odaállította az adjunktot közéjük - de agya nem adott színt e képhez, egyetlenvonást nem idézett vissza, ez a minden pórusával és minden változatával ismert arc kiesett emlékezetéből!

Az a gondolat, hogy az adjunkt megcsókolta őt, e távlatból már heves gyönyörrel rázta meg, az irtózat emléke mindjobban halványodott. Persze, e gyönyör a mechanikusan felidézett gondolatból jött, s nem adott megnyugvást, nem volt biztos. E gyönyör tulajdonképpen nagyon rossz érzés volt és inkább hasonlított valami idegesen megránduló fájdalomhoz. Elképzelte, milyen lesz, ha újra meglátja őt? Milyen arccal néz majd az adjunkt reá ezentúl? De semmire sem kapott választ, s az élet sohasem olyan, mint ahogyan elképzeljük. Legtöbbet arra gondolt, milyen élete lesz neki ezentúl a klinikán? Mit fog csinálni egész nap, most, hogy már nem kell majd folyton az adjunkt után járni. Lehetséges, hogy más dolgok is fogják érdekelni? Olyasmi, amivel kollégái foglalkoznak - s ő rendes ember lesz, olyan érzésekkel, kiváncsiságokkal, mint a többiek?

És mit fogsz szólni, ha semmi sem változott? - kelt benne egy második hang. - Hát történt veled valami olyan lényeges, hogy most már új életről ábrándozol? Pedig könnyen lehetséges, hogy semmi sem változott!

Nem, ez szerencsére nem volt igaz. Kasper, mikor először ült benn megint a klinika laboratóriumában, többször hallotta az adjunkt hangját a folyosóról, egy kis szívdobogást kapott ettől, de nem gondolt már rá, hogy kimenjen utána. Igaz, még nem látta őt szemtől-szembe azóta! Nagyon kiváncsi volt erre a találkozásra, bár nem izgatta különösebben.

- Használt magának ez a kétnapi pihenés, - mondta Köhler, - az egész arca sokkal nyugodtabb!

Azért mégis jó volt itt bent lenni! két nap alatt is mennyi minden tud ebben a házban történni! A szegény Simkó bácsi meghalt ugyan, de az öreg vesebajos nő a 6-os szobában már sokkal jobban van, nemsokára haza is mehet. S tegnap először bejött már Soltész doktor is az operáció után, kicsit halvány volt, de nagyon vidám. Hajdúnak egy nagy furunkulus nőtt a nyakán, nagyon fájt neki és nem viccelt most, inkább folyton panaszkodott, nagyon nevetséges volt így. Azt a szép világoskék szemű lányt, aki meztelen mellekkel járt a folyosón, tegnap átvitték az elmeosztályra. Ez volt a legszomorúbb hír, Kasper valahogy egész ijedten fogadta. A köpcös Vajda doktort elhelyezték innen, már nem is fog többé bejönni. Kaszab Sári mesélte, hogy egy érdekes gyógymódba fogott, egy híres freudista szakorvoshoz fog járni háromszor hetenként, aki aprólékosan kianalizálja őt. Nagyon hosszú dolog ez, legalább félévig eltart, s közben nem lehet abbahagyni, mert az borzasztó veszélyes. Kaszab Sári sok verdrengoltságot érzett magában, az orvos mindjárt látta ezt és nagyszerű dolgokat mondott neki már az első viziten. Kaszab Sári ezentúl kizárólag freudista műszavakat használt.

Az adjunkttal való találkozás azért egészen máskép esett, mint Kasper gondolta. Kovács Manci szaladva jött alaboratóriumba, hogy itt a prof! nagy vizit! Mindenki kapkodva szedte össze dolgait s szaladva mentek a kórterem felé, ahol a vizit kezdődött. Így hát Kasper láthatta az adjunktot, de az nem látta őt.Ugyan láthatta volna, de nem nézett rá. Kasper tünődve vizsgálta vonásait, egészen meglepőnek találta, s nagy örömet érzett, hogy most valóságból tudta pótolni, amit memóriája oly érthetetlenül elvesztett. Erősen figyelte arcát, minden ideggel meg akarta jegyezni vonásainak egyéni különösségeit, minden apró jelet, hogy többé el ne tünhessen emlékezetéből. Ebben az igyekezetben kissé háttérben maradt csalódott szomorúsága, hogy az adjunkt most épp oly kevéssé törődik vele, mint azelőtt! Ha ez a szomorúság jobban előtérbe kerül, Kasper le is intette volna, mert mit érdekelte őt most már, hogy az adjunkt törődik-e vele? Ez az egész dolog egy fatális tévedés volt, ő nem szereti az adjunktot, nem, egyáltalán nem! Ő egy nagy szellemet szeretett, s az adjunkt négyszemközt minden inkább volt, csak nem szellem! Igen, ő közelről voltaképp nagyon ellenszenves és nagyon érdektelen! Nehéz róla elhinni, annak, aki így a klinikáról ismeri, hogy az adjunktnak tulajdonképpen semmi érzelmi élete nincs, nincs semmiféle viszonyban az emberekkel, mert viszony alatt ő e szónak csakis közkeletű értelmezését ismeri. Az adjunkt közelről nagyon szegény ember!

Persze, itt a klinikán, ez valami egészen más dolog, valami lényegileg más, különöskép. Most is, milyen csodálatos az arca, milyen lelkes és szuggesztiv, ahogy a betegre néz! Milyen jelentékenynek látszik most mégis! Mennyi mindent rejtenek és ígérnek szavai, e rövid, gyors, utánozhatatlan szavak. Egész különös légkört tud teremteni maga körül! Tagadhatatlan, hogy hatása van minden emberre, rendkívüli hatása.

Igen, igen, de ehhez Kaspernek már semmi köze. Az adjunkt érdekes embernek látszik, ennyi az egész, amiatt ő már nem fog többé nyugtalankodni. Az érdekesség nem megfogható és semmikép sem megszerezhető valami, főleg: szerelemmel nem megszerezhető. Különöskép, ha valaki szerelem alatt egy érthetetlen és körülírhatatlan lelkiállapotot ért. Az adjunkt nem széplélek, nem, igazán nem. Ő reálista s csak olyasmi érdekli, ami precíz szavakkal leírható, ami körültapintható. Igen, csak naturális szavai vannak. Minden-minden, amit gondol, észlel, tesz és kíván: a fizikai fogalmak határozott és egyszerű szavaival mondhatók el. Mi dolga lehet ilyen embernek ővele, aki oly keveset foghat fel a test dolgaiból s oly sokat foglalkozik lélekkel! két világ ez, hidak nélkül, csak a hamis és kerítő ösztönök ostoba tévedése hajthatta egymáshoz őket.

Az adjunkt most váratlanul utat nyitott magának az ágytól, ki akart menni valamiért. Szokott nyers mozdulattal tolta el útjából az ágy körül tömörült testeket, nagy kezével Kasper vállát is megfogta, és erélyesen nyomta őt félre - nagy indulatai előtt senki sem mozgott önszántából elég gyorsan, az akadályt taszítani kellett, s aktíve elhárítani. Nagyon különös volt ez, hogy az adjunkt megfogta őt. Kaspernek olyan érzése támadt, hogy neki ugyan semmi köze az adjunkthoz, de teste valahogy mégis felismerte ezt az érintést, ismerősnek ismerte fel, egy pillanatig összetartoztak, az ösztön nem törődhetett társadalmi kétszínűségekkel, s az érintést kétségtelen előzményekhez kapcsolta. Csakhogy ez mégiscsak olyan volt, mint süket kagylóba beszélni. ezekről az érzésekről az adjunkt megint nem tudott semmit, a Kasper válla nem mondott neki semmit, ujjainak nem volt ismerőse - csak tárgy volt az útban, s elhárítandó akadály. Olykor egy taszításban is rejtőzhet gyöngédség. De itt nem volt szó semmi gyöngédségről.

Két hét sem mult el az adjunktnál tett látogatása óta, és Kasper lelkiállapota emeletnyi mélységeket zuhant vissza az eredeti állapot felé. Szíve, agya és idegzete mind nagyobb tért hódított vissza a régi imádatos álmok számára, s mind kisebb térre szorította a profán emlékezést, emlékezést a vad és félelmes szerelemre. Azt, hogy az adjunkt haragszik-e rá, nem tudhatta meg semmiből. Az adjunkt nem törődött vele, nem bántotta, de nem is vette észre, s ha néha a folyosón négyszemközt is találkoztak, kurta jónapot szócskát dobott feléje - mindent éppen úgy, mint azelőtt. Nem volt olyan finom patika-mérleg, amivel csak egy hajszálnyi különbséget is mérni lehetett volna, Kasper megint üveg volt, vag levegő, amin át lehetett nézni, s amivel sohasem kellett számolni. Milyen kicsi, milyen senki volt Kasper őhozzá képest, milyen nehéz volt azt a pillanatnyi fölényt még hihetőnek tartani! Semmi nyom, semmi visszhang, semmi kapcsolat nem őrizte már annak a délutánnak valóságát, s amit Kasper megmentett józansága mégis elfogadott még, az a valóság is milyen más színt kapott azóta! Már nem merte gondolni, hogy az adjunktnak nincsen érzelmi élete, s nem merte hinni, hogy ő gazdag és komplikált lélek. Nem, az adjunkt telve van nagyszerű és egészséges erőkkel, amit ő nyomoruságos és hitvány kis fizikumával megítélni sem képes - s a lelke? az is beteg és nyomoruságos! tele utálatos ványadt és erőtlen képzelődéssel. Micsoda eszelős és elvakult mánia volt képes elhitetni vele, hogy joga van az adjunktot bármiben is lenézni! vagy lebecsülni, mert korcs idegei másfajta csókról képzelődtek!

S az adjunkt, mintha felelni akart volna gondolataira, mintha még mélyebbre akarta volna nyomni őt önmegvetésébe - újabban különös előszeretettel mutatta ki megvető ellenszenvét minden lelki nyavalygás ellen. Kasper ugyan nem merte volna hinni, hogy az adjunkt egyetlen szótagot is kiejtene az ő kedvéért, mégis úgy tünt fel sokszor, mintha az adjunkt, neki, a csoportban személytelenül álldogálónak okulására hangsúlyozná érzelmeit. Áthatóan okos és hideg tekintetét sokszor nyugodt várakozással szegezte a hozzá szóló orvos vagy beteg arcára, de ha azt elregadta valami hév, vagy valami csalóka fénye az oktalan fantáziának, az adjunkt rögtön elejtette szeméből az ostobát, ki henye semmiségekre merte használni az ő figyelmét. Úgy tett, mintha meg sem értené, miről van szó, de ily együgyűség nem is érdemelné megértését. Arcán ilyenkor rögtön megjelent az a maróan irónikus vonás, az ajkait bezáró két éles vonal megvetéssel rándult, s úgy hagyta ott a fecsegőt, mondata közepén. Gőg volt ebben a megvetésben, s egy biztos gazdagság eleven tudata. Amiről ti romlott idegű félemberek fantaziáltok, az nincs! Ha volna valóságtok, nem kellene nyálas ábrándokkal rontani magatokat, e nektek nem adatott meg a valóság öröme. Én valóság vagyok! a megtestesült realitás. Ami nektek nyers és primitív hús, az nekem komplikált csodák sorozata. Én látok, ti képzelődtök. Én tapasztalatok és ti fecsegtek. Micsoda oktalan agyrém hinni, hogy a lélek érdekesebb e testnél! - Ezt mondták az adjunkt szemei és Kasper megtiport álmokkal húzódott össze előtte, alázatosan odaadva kincseit, s meghódolva a Realitás hatalma előtt.

Valóban különös volt az, ahogy az adjunkt a test minden dolga iránt érdeklődött. Ismerte a legrejtettebb s legmisztikusabb szervek működését, a csukott és áthatolhatatlan testen át oly jól ismerte, oly pontos előrelátással, hogy szinte boszorkányos volt, már nem is tudásnak látszott, hanem valami extázisig fokozott művészi ösztönnek. Ha diagnózist csinált valami komplikált, rejtélyes kórt kutatva, a vizsgálat közben arca úgy elváltozott, mint a megszállottaké. Kitágult, s valami végtelenre feszülő tekintetében csak lélek látszott, messze szállva a kevésre képes, nehézkes test fölött. Mindenkire úgy hatott, mintha természetfeletti erők uralkodnának benne, s vezetnék földi ésszel nem követhető tudását. Nem, ez a transzszerű állapota reális szavakkal le sem volt írható, s mágikus erőit semmiféle szerves sejt jelenléte nem indokolhatta. Soltész doktor mondta egyszer róla, az adjunkt a legnagyobb költő - a költészet elleni harcban!

Csodálatos paradoxon volt ez: e természetfölöttinek látszó erők csak a test titkai előtt szállták meg őt. A lelki és szellemi világ dolgaitól teljes közönnyel fordult el, ha a tüneteket nem kimutatható szervi elváltozás okozta, vagy a fájdalmat nem testi betegség - akkor az adjunkt hirtelen mozdulattal leeresztette kezéből a sztetoszkópot és minden érdeklődése megszünt egy perc alatt. Mintha azt mondaná: ez nem tartozik rám! ez más szakma, semmi közöm hozzá, nem érdekel! A lelki zavarok legkétségbeejtőbb eseteinél sem próbált sohasem segíteni - tegyék vizes lepedőbe, - mondta legfeljebb, valami elhárító, kissé megvető mozdulattal, soha észrevételre nem volt ilyenkor birható. De még ha nem is betegségről volt szó, csak valami lelki bajról, baráti körben, vagy kollegái közt, mikor vigasztaló s biztató szót vártak tőle - az adjunkt arcán rögtön megjelent az az elutasító vonás, s gyakran valami naív és egyszerű kifejezés is, mint mikor olyanról kérdeznek, amit nem ismerünk, mint mikor az ember egy gazdag kertből váratlan egy magas falhoz ér, mely nem mond semmit s nem vezet sehova. A test funkciói s még kóros elváltozásai is valami kemény logika, s matematikai biztosság csalhatatlan világában mozognak sejtről-sejtre, kiszámíthatóan s tudománnyal előreláthatóan. De a lélek egészen ostobán cikázik ide-oda, érdektelen dolog ez, s csupa hiábavalóság.

Borzasztó volt, hogy ezt el kellett hinni, e helyiségekben még a levegő, a levegőnek is az adjunkt parancsolt itt! még a levegő is azt árasztotta, hogy nincs! nincs fájdalom testi ok nélkül! Kasper vitatkozott az ellenséges levegővel, az adjunkt némán beszélő arcával - hiszen én is orvos vagyok, más elvű orvosok is vannak! De a levegő erős volt és gúnyosan leckéztető: orvos vagy, ez annyi, mint beavatottja a legreálisabb tudománynak! mért tévelyegsz mégis magadban, hisz nincsenek titkok és fölfedezetlen mélységek, minden sima és egyszerű és kézzelfogható. Próbálj csak okosan végére járni a dolognak, légy bátor és kegyetlen magadhoz, ne rejts el semmit és ne nyomj el semmit és igyekezz már végre nevén nevezni a dolgokat! Olyan szerelem, amivel te vesződsz: ostoba nyavalygás! Lássuk csak - szerelmes vagy, s feldult lelked fenekéig, jó - de mi a szerelem? Vágy, hogy egyesülhess avval, akit szeretsz. De vigyázzunk: egyesülni: ez nem holmi kifejezhetetlen és bizonytalan misztikum, nem, ebben a szóban semmi komplikáltság nincs! Egyesülni: ez precizen és pontosan és félreérthetetlenül egy egyszerü testi processzust jelent. Szerelmes vagy és egyesülni kívánsz vele? - nem! nem! - alig birta végigerőszakolni a gondolatot, ellenkezése egész testén felfodrozott, mint megcsapkodott víz.

Az egyenlet valahol hibás! - vitatkozott az uralkodó realitással. tény, igen tény, hogy szerelmes vagyok! Minden csepp véremmel csodálom őt! minden idegszálam csak róla gondolkozik! s a lelkem! a lelkem csak őt ismeri, életem alszik, s csak jelenlétében ébred tudatra. De nem kívánok egyesülni vele! Szeretném, ha karjába venne mint gyermeket és megóvna engem a szörnyű világtól. Szeretném, ha gondolataimat kioldozná, szeretném, ha rendet parancsolna a bennem háborgó kaoszra! De nem kívánok egyesülni vele! Nem tudom mért, de nem kívánok! Kevés nekem! Vágyaimhoz és felhőkig csapkodó képzeletemhez ez a kielégülés tragikusan ostoba! Nem azonos! - sikoltott ráébredve a különbség tengerére, mely szerelme, s a kielégülés szánalmas módja közt háborgott. - Az én szerelmem a legszebb, amit az élet adhat, tündöklő, mint az Istenség fényesseges tornya! s lehetséges, hogy az egész világ jóllakott vigyorral tévessze össze a dolgokat? Hát lehetséges, hogy kéj és szerelem egyazon dolgot jelentse nekik?

Váratlan és ijesztően egy egészen új hang kelt most lelkében. - Itt kellene őt megcsókolnod egyszer! itt, amikor nem az állati kéjre vár, hanem a szellem magas uralma tartja igában! Itt megtalálnád, amit oly kétségbeesett sóvárgással keresel! Itt nem nyulna piszkos ujjakkal hozzád, nézd, nézd a szemeit! az illanó és rejtőző és megfoghatatlan igézet e perc varázsában utolérhető ...

Kasper iszonyú rémülettel hallgatta ezt a hangot. Nem úgy jött e gondolat, mint hirtelen ötlet, mely elszállhat gyökér nélkül. E gondolat régen élt már! csak rejtőzött előle, lebukva a tudat szoros kapui alá, s most úgy merült fel, mintha csak tájékozódni akarna ... mintha hajlandó lenne ellenkezés esetén újra elsüllyedni ... s várni, alkalmasabb percre várni! de nem hajlandó megszünni.

Minden kórteremnek megvolt a maga cselédkönyves orvosa, ezek mint intézeti szobafőnökök, a betegek, szolgák és ápolónők legalacsonyabb, de legnagyobb hatáskörű fellebbvalói voltak. Minden hiba, ami hőmérőzés, láztáblavezetés, pulzusszámolás, gyógyszerkiosztás vagy a leltári tárgyakkal kapcsolatban történt, őket terhelte. A mulasztást általában az ápolóapácák követték el, mert a munka nagyrészét nekik kellett csinálni, de mégis az orvos felelt érte. Ilyen dolgok kiderülésénél az apáca szenvtelen arccal állt, mintha csak ruha volna, felelőtlenül.

A 6-os kórteremben, ahová Kasper volt beosztva, egy gyógyszerszekrény is állt, noha a betegek napi orvosságaikat a klinika gyógyszertárából kapták, hirtelen szükség esetére mégis tartottak kéznél is gyógyszereket. E szekrényben leginkább csillapítók voltak, erős mérgek rohamok, szívgyengeség és hirtelen fellépő kollapsus elhárítására. A gyógyszerszekrény szigorúan elzárva állt, s kulcsát az orvos őrizte, teljes felelősség tudatában.

Kasper egy nap váratlan arra kérte az ápolónővért, hogy a kulcsot ezentúl tartsa ő magánál. Valami szomorú zavarodottság volt arcán, a nővér habozva s csodálkozással nyult a kulcsért, mert ennek átadásában valami hatalomfeladás ténye is rejtőzött. De a doktornő megkönnyebbülten lélekzett, mintha a kulcs iszonyú súly volna, melytől most végre megszabadult.

E dolognak előzménye pedig az volt, hogy Kasper újabban minden érthető ok nélkül, s minden józan akarata ellenére különös vágyódást érzett a mérgek után. Ez is régebben készülődött már benne, s tegnap, mikor egy rákos betegnek injekciót akart adni, s a szekrénybe nyult egy strychnotonin fióláért, véletlenül a morfium-ampullákat tartalmazó doboz akadt kezébe. Ekkor valami sötét és fenyegető hang azt sugallta neki, hogy vigye haza ezt a morfiumot! Ijesztő pillanat volt, e kívánság parancsa nem az agyból jött, hanem valami süket és ragacsos mélységből. A hang heccelődő volt, mintha tudná, hogy nem fognak engedelmeskedni neki, de fenyegetést is rejtegetett alattomosan, mint forradalmár, ki eszméinek eljövendő uralmára céloz. Már mind világosabb lett, hogy Kasper lelkében egy másik is él és dolgozik és külön akaratra tör. Olyanvolt, mint magzat anyja méhében, kinek létéről már régebben voltak szorongó sejtelmei - de e percben létezése már kétségtelenné vált, mint magzaté, mikor elsőt mozdul.

Kasper nem akart meghalni, életösztöne kétségbeesetten tiltakozott az elmúlás gondolata ellen. A másik pedig valami meggyőző és rémületesen szuggesztív mosollyal ült benne, szavakat súgott, és mint színes kívánatos cukrot: csillantotta szemébe a méreg hideg kisüvegeit. Mi lesz, ha egyszer hinni fogok neki? - gondolta felvacogva, - micsoda szörnyű átok ez! lehet, hogy az ember saját magában hordja gyilkosát? És senki sem védhet meg tőle, sem a jól berendezett társadalom, mely csak külső ellenségtől véd, sem a család erőtlen szeretete! Az ellenség belülről szövi fondorlatait, s mint kaján hipnotizőr, ennen kezünket használja fel ellenünk! - Kasper estenként, ha elvált családjától, s hirtelen magára maradt szobájában avval a másikkal! oly segélytkönyörgő rémülettel nézett eltávozó anyja után, mint aki rejtőző orvgyilkossal marad egyedül, védelem nélkül.

De a kulcs már az apácánál volt, s elérhetetlen! És mi lesz, ha kérni fogom tőle? követelni! jogom van hozzá! - Kasper utánafutott a nővérnek, s meggondolatlan idegességgel kívánta tőle, hogy a kulcsot ne adja oda neki! akkor sem ha kérné! ha követelné, akkor sem! Igérje meg, hogy nem adja vissza semmi áron! - a nővér bámulva nézett rá, egész megrőkönyödve: kérem, tessék megnyugodni. Nem adom oda!

Ez most pár napi nyugodt életet biztosított. Mit is csinálhatna borzasztót? Átvághatná a nyakát, de nincs olyan kése, nem férhet ilyenmihez. Persze az emeletről is le lehet ugrani, de azt mondják, aki szédül a magasban és ilyen kísértései vannak, az nem fog sohase leugrani. Úgylátszott, a veszélyek megnyugtató módon elhárultak, mire a torlaszokat el tudná lökni, talán már fel is ocsudik pillanatnyi őrültségéből. Oh Istenem! hogyan lehet azt képzelni, hogy az ember egy egyszerű egység önmagában! Mennyi minden van belül az egységet szinlelő arc mögött! Hány szédítő bukfencet kell vetnünk, gerincünket mily hihetetlen szögekben megcsavarnunk - csakhogy a szigorúan reális világgal elhitessük: hogy ami egynek látszik, az valóban egy!

A klinika földszintjén volt a röntgenterem, ez a legkülönösebb, s legmisztikusabb helyiség. Kasper szerette ezt a helyet, kicsit borzongva, de szívesen jött, ha valamelyik betegét ide kellett kísérni, s a helyszinen megnézni átvilágított belsejét. A test, a csuf, együgyű és primitív test a röntgensugarak vetkőztető boszorkányfényeiben egész érdekessé vált, látszott a naivul összehúzódó szív, buzgó pumpázgatása közben, a finomrajzú tüdő, mely olyanvolt, mint valami japán kép. S a csontváz ijesztően kirajzolódó vonalai, ijesztő tulajdona egy gyanutlan s megijedt embernek. Olyan volt a szoba is, mint kísértetek háza, félelmes és különös állványokkal, vastagon besötétített ablakok vak nyomaival, s a felvillanó, zúgó, csattogó kísértetfénnyel, - a valóság e birodalmában minden az irreálist idézte.

A röntgenteremből egy kis szoba nyilt, a kvarcoló helyiség, átható fejfájdító szag volt itt mindig, az áramló ózonnak szaga, mely különöskép nem volt kellemes illat, inkább bűzhöz hasonlított. Innen nyilt a sötétkamra, ahol a röntgenfelvételek előhívása történt, hatalmas fixáló és előhívó tálak álltak itt sorban a pultszerű asztalon, vörös és sárga lámpák és folyóvizes csapok a falban.

Kasper egy tüdőbajos betegének lemezeiért nyitott be ide, nagy kiáltozás fogadta, mert éppen előhívóban volt a lemez s a kinyilt ajtó fényt bocsáthatott rá. Egész sötét volt itt első pillanatra, később már látni lehetett a körvonalakat a rubinvörös lámpa halotti sápadtra festő fényében.

A két fiatal röntgenorvoson kívül, akik röntgenfelvételeket hívtak elő, egy idegen alak is volt a szobában, ő is előhívást végzett egyik tálban, Kasper most megismerte: az író felesége volt, ki hónapok óta itt lakott a klinikán beteg férjével.

Mikor a lemezek a fixálóba kerültek, kigyult ez világosabb sárga fény, Kasper érdeklődve közeledett az asszonyhoz, megnézni mit csinál. Nagyon unatkozott itt a klinikán, s unalmát fotografálással űzte el. Rengeteg fölvételt csinált az uráról, ágyban, fotelben, orvosok közt, s a folyosón. Az asszony a sárga fény alatt kópiákat húzott le a kész lemezekről, s a mechanikus úton lötyögtetett tál hullámai alól egyszerre csak az adjunkt arca nézett a megdöbbent Kasperre.

- Úgye milyen jól sikerült felvétel ez az adjunktus úrról? - felelt az asszony a Kasper ijedten kérdő tekintetére. - Nagyon érdekes fej és sikerült őt jellemző pózban elkapni.

Hát igen, ez a kézenfekvő és reális magyarázat. A lényeg más. A lényeg az, hogy az adjunkt mindenütt ott van, s a legváratlanabb helyekről ront rá. Most már nem is ő fut utána, csak fut, fut nyugtalanságból és futása mindig keresztezi az adjunkt utait. Százszor is látja naponta, de láthatná ezerszer, ez egy porszemnyit sem változtatna a kettőjük közt tátongó tűrhetetlen helyzeten. De nem, ez a tűrhetetlenség nem is kettőjük közt van! ez csak egyedül Kasperben van, benne magában, mint féreg rágása, kínzó és csillapíthatatlan.

Kasper most a vivisectiós terem előtt haladt el, az ajtó nyitva volt, lehetett látni a különös vascsavaros állványokat, e vázak formáján látszott, hogy kínzó karmaik és vascsuklóik közé kutyát vagy nyulat szoktak béklyózni, az ür, melyet a vasak körülírtak, efféle állatok formáját rajzolta. A lépcsőház felé az alagsorba vezető úton hosszú ketrecekben szorultak ez iszonyú sorsra szánt állatkák, régebben Kasper valami önzetlen emberi jóságnak is tudott hódolni s gyakran vitt le csontokat a szomorú raboknak. - Kár sajnálni ezeket! - mondta szolgaőrizőjük, csupa félig éhendöglött kóbor dög ez! itt enni kapnak, direkt szeretnek itt lenni! az a kis bacillus, meg operálás nem fáj nekik, előbb mindég ellesznek bódítva! Kaspernek régebben volt egy kis kedvence itt, egy elfajzott foxi, fehér szőrén szeszélyes foltokkal, kétségbeesetten igyekvő farkcsóválással fogadta mindig a leányt, elszánt szeretettel függesztve rá láztól csillogó kedves barna szemét. Már régen martirhalált halt a tudomány oltárán, Kasper azóta nem jött ide.

A lépcsőfordulónál Köhlerrel ütközött össze, aki szaladva jött az emeletről.

- Mindehol kerestem már! Kérem, adja ide a gyógyszerszekrény-kulcsot! A 6-osban sürgős digitális injekciót kell adni annak az új szívbajos nőnek.

Kasper riadtan verdeső pillákkal nézett a lihegő kollegára. - A gyógyszerszekrénykulcs? Az nincs nálam, Sixta nővérnél van, tőle kérje.

*

És Kasper újra itt állt az adjunkt ajtaja előtt, a hidegen csillogó réztábla előtt, melynek merev holt anyaga keményen fogta az adjunkt eleven nevét.

Most üres volt a várószoba, ez nagyon rossz volt, mert az öregúr s a kislány suttogó mamájával beletartoztak ebbe a szobába. Az üresség, amit Kasper talált, rossz ómenként hatott, - hogy itt azóta megváltozhatott valami, olyan volt, mint a világrend változása.

Sokáig ült, bábszerűen dermedt testtel húzódva meg egy nagy fotelben. Nem mert mozdulni, még lélekzeni is csak apró elnyomott mozdulattal. De szemei egyre jártak köröskörül a szobában, az ablakok most nem voltak elfüggönyözve és Kasper meglepetten látta, hogy egy udvari szobában ül, melynek ablakai arra a keskeny kőpadlójú gangra nyílnak, melyen keresztüljutni oly szédítő és félelmes volt.

A szomszédos szobából halk nesz hallatszott át, edénycsörgés, egy villa koppant tompán a tányér porcellánján és lehalkított beszédszűrődött át a csukott ajtón. Egy idősebb nő hangja volt ez, meg egy kamaszfiú mutáló hangja - talán az anyja és öccse? - találgatta Kasper. A csukott ajtó rejtélyesn érdekessé tette a láthatatlan beszélőket.

Hiszen nem is szeretem! - riadt fel hirtelen rémülettel. - Mit akarok tőle?

Egy fürdőprospektusban lapozgatott, képek voltak benne, csábos tengeri táj, pompás erkélyek és terraszos francia kert, pálma- és olajfák és ciprus, oszlopos márványkorlátok a szédítő mély táj fölött, mint régi francia képeken.

Nem, ez nem szerelem. A szerelem gyönyört kíván, megrázkódtatást, váratlan meglepetések izgalmait, nyugalmat nem kíván a szerelem! Micsoda mániákus képzelődés, hogy nyugalmat remélsz tőle? Nyugalmat csak önmagadtól kaphatsz - súgta nagyon mélyről egy sötét hang - csak önmagadtól! - tagolta vésztjóslón, mint fenyegetést. Nyilván egészen rossz utakra tévedt, gonosz körökbe, melyek csak önmagukba futnak. Nem, saját magától nem kaphat nyugalmat - de az adjunkt ígérte ezt! Szeme ,hangja, egész lénye hipnotizálva ígérte a nyugalmat, se tett, se szó nem hazudtolhatta meg, tekintetének ígérete erősebb volt minden tapasztalásnál. A tapasztalás különben is primitív igazság, csak egészen egyszerű dolgokat mér. A helyzet megváltozhat, hirtelen, ok nélkül, tapasztalás ellen is. Könnyen lehet, hogy valami százszor is feketének látszott s egyszerre minden látható ok nélkül fehérré válik. A sors kergette eddig, szennyes ütésekkel - de egy kiszámíthatatlan perc varázsa égig emelheti! Az ígéretnek, mellyel az adjunkt titkosan magához vonja őt, mélyebb értelme van, s nagyobb ereje, mint nehézkes, durva ténynek - nem lehet lemondani erről, pusztán mert kínzó utak vezetnek feléje! Igy talán jó? Mi rosszabb jöhetne annál, ami van!

Az ablak előtt siető alak haladt el, Kasper megismerte az adjunktot, s szíve, mint megperdült dob várta a kulcs megcsörrenését a zárban. Már hangját is hallani lehetett, mintha kérdezne valamit, de ép szó nem ért füléig. A léptek most távolodtak, s az adjunkt szobájával ellenkező irányban haltak el. Sokáig csönd volt, rezzenés nélküli, süket, mély csönd, mintha az idő is megállt volna. Végre távoli ajtó csikordult, az ismerős léptek végigdobogtak a lakáson, mint eleven szív. Hallatszott, hogy most szobájába megy, bútor reccsent, papírcsörgés s egy kihúzott fiók nesze szűrődött ki a falon át.

Hirtelen kinyilt az ajtó, szélesen fölhasadva s keretében ott állt az adjunkt sötét ruhában, félkézzel eltolva magától a lehulló drapériát. Átöltözött! - villant át Kasper agyán mint beteljesült félelem. Igen, megint csupa idegen holmi lesz rajta, más ruha, más ing, mint a klinikán - s mindez csak azt fogja hangsúlyozni, hogy ez az ismeretlen ruhákban mozgó férfi nem azonos az adjunkttal.

Felugrott, de nem mert közeledni, úgy állt, mint akit üldöztek, s már elértek és nem gondolhat tovább menekülésre.

- Ma nem érek rá! - kiáltott fel az adjunkt, mikor megpillantotta őt. Arcán bosszús meglepetés látszott, hangja nyers volt és türelmetlen, de szeméből kilátszott az a furcsa, naív egyszerűség is.

Igen, még ez is lehet, hogy egyszerűen kidobják, mint tolakodó idegent, E megalázás elszánttá tette őt, mint akinek nincs már veszteni valója.

- Csak egy percig hallgasson meg! - könyörgött hozzá és lassú, félős léptekkel közeledett. - Nem fogom sokáig zavarni, csak egy szót engedjen...

Az adjunkt fel- s lesepert rajta szemeivel, úgy nézett, azzal a sértően objektív tekintettel, mintha tárgyat nézve. Aztán vállat vont s szobája felé intve beparancsolta őt maga előtt.

- Üljön le! - kiáltott rá gorombán s Kasper most úgy érezte, hogy ez az a mumushang, mely ijesztőnek akar látszani, de azért nincsenek rossz szándékai. Az adjunkt is leült íróasztala elé, tárcájából cigarettát vett ki, egyet szájába vett, s egy másikat hirtelen mozdulattal Kasper fogai közé dugott, anélkül, hogy ránézne. Kasper elpirult a boldog örömtől - ez a bizalmasság, hogy kérdezés nélkül ad neki cigarettát, mellőzve az idegenek közt szokásos udvariasságot, éppen ez az udvariatlanság egész váratlan boldogsággal töltötte el őt. Az adjunkt hiába kiáltott oly durván, azért szívében mégsem haragszik rá! Úgy tesz, mint némely apák, akik erőltetik a nyers szigorúságot, de arcuk elárulja a rosszul rejtett gyengédséget.

- Hát mondja meg végre, mit akar tőlem? - kiáltott most az adjunkt nyers indulattal. A lány ijedten figyelte kemény hangsúlyát, talán mégis csak valóságos harag ez! a helyzet mégis komolyabb és reménytelenebb, mint előbb látszott!

- Tudom, hogy haragszik rám ... joggal elkergethetne! - kezdte halk hangon, s örömmel érezte, hogy könnyen oldódó szavakkal telt a torka. Mintha egy nehezen járó rozsdás ajtó indult volna meg hirtelen, olajos, puha akadálytalansággal.

- Ha el tudná felejeni ... azért jöttem, hogy megmondjam ... Kasper felsóhajtott, a könnyű szó most mégis elnehezült, s elakadt egy pillanatra, - hogy megmondjam ... tehet velem, amit akar ...

Napok óta ezt a dolgot úgy fogalmazta magában, hogy: a magáé akarok lenni! a kedvese akarok lenni! - de valahogy így ezt képtelenség volt most kiejteni, nagyon színpadias szavak voltak.

Kívülről csengetés hallatszott, valaki bejött a szomszéd szobába, új beteg. Az adjunkt még nem felelhetett szavaira, egy pillanatig egymásra néztek. Aztán hirtelen megfogta Kasper kezét s az előbbi darabos bizalmassággal kihúzta őt a szobából, másik ajtót nyitva, egy ismeretlen szobába tolta őt ... - Várjon itt! - mondta, s választ se várva, rácsukta az ajtót.

Ebédlő volt ez, innen hallatszottak előbb a hangok. A lány gyámoltalanul nézett körül, ételszag volt itt és kínosan kispolgári atmoszféra. A szoba közepén asztal állt, kopott lábain brunolin-javítások nyoma, vedlett, szőre-kopott gyári szőnyegen állt, kirojtozódott fakó mokett-takaróval leborítva, közepén nikkelezett virágkehelyforma fémholmi, álezüst, négy gömblábacskán lebegve, rózsaszín üvegtölcsér nyúlt ki belőle, bazári művirágot tartva büszkén. fonott nádtámlás székek álltak körül, pedáns rendben, siváran és nyomorúságosan. Az ajtóval szemközt kredenc bámult a váratlan idegenre, fája kopott és bizonytalanul világos, erezetében régi ételek emlékét őrizve láthatatlanul. Két ajtaján hólyagos kék üveg, elrejtve belsejét, papírvékony rézveretdísz, behasadt szélekkel.

Két ablak volt a szobában, csüggedt sötét függönyök alól pislogva, köztük dívány állt, régi-módi, a szecesszió remeke, szőnyegtámlája fölött faragott etageret emelve, a két etageret boltíves kis fülke kötötte össze, - itt egy nipp állt, miniatűr medence műmárványból, párkányán galambok, velencei tömegáru, de az időtől elmaradt dívány büszkén fitogtatott ékessége.

A falakat kég nagy kép foglalta el, pompás vastag aranyrámában, háromszínnyomásos reprodukciók: egyik egy szép kastély kapujában csókolódzó szerelmes pár, mögöttük díszesen felkantározott harci mén - Kasper közelment a képhez: Búcsú! volt aláírva. A másik kép a viszontlátást ábrázolta, megint csókkal, az ifjú itt férfias szakállt hordott, s a hölgy kötényes szobalány kosztűmje helyett dekoltált empire selyemruhát.

Kasper az ablakhoz lépett és szorongó szívvel nézett le az esőtől nedves szürke utcára. Látta a szemközti házat, ahol annyiszor állt! sóvárgó szemeit állhatatosan függesztve a zárt és titkolódzó ablakokra. Egész vízió volt ez! szinte sajátmagát is látta állni a kapu alatt, látta félénken meghúzódó alakját, esengő szomorú szemeit - látta magát önmagával szembenézve!- rémülten lépett el az ablaktól, egy szék szélére ereszkedett, bátortalan s fárasztó mozdulattal.

Milyen hihetetlen, hogy ez itt az adjunkt otthona! S ő itt van, egy már kimondott szó rettenetes felelősségével. Szorongva gondolt az elkövetkező percekre, mit fog mondani, mit mondhat? S mi történhetik vele?

Kasper már előszedte minden józan eszét, s igyekezett úgy bánni önmagával, ahogy egészséges világnézetű orvosok kis hiszterikákkal szoktak. A nyugtalanság már kibirhatatlan volt! valamit tenni kell! Kár ezért a sok izgalomért! Hiába, a szerelem útjai egyformák! Ő nem terelheti új utakra, s nem változtathat évezredes dogmáin. Nincs itt szó szabad szépségekről! Végig kell vállalni előírás szerint. S az ellenszenv, az irtózat, a menekülési vágy? igen, ezt minden szűz így érzi először! Azért mindegyik túlesik rajta. Nem lesz ilyesmiből tragédia! Utólag nevetni szoktak a dolgon. A szükséges nyugalomhoz nem kell más, mint most ezt az oktalan irtózatot legyőzni! Ha annyi nő kiállta, te sem fogsz belehalni! - mondta most magának idegenül nyers hangon.

Lelkiállapotában ez a gondolatsor már hetek töprengéseinek végeredménye volt. Az őrület botrányos tettekre sugalmazó kísértései elől valami normális és szokásos cselekedet kívánságát szorították benne felszínre a létért küzdő ösztönök. A klinika folyosóin való izgatott futkozásai közben, az adjunkt felbukó és eltűnő arcával kergetőzve, e gondolat először így jelentkezett: ha a szeretője leszek, meg fog változni irántam! Ekkor a szerető szó nem jelentett semmi ijesztőt, a szó világos volt, egyszerű és erőteljes, s lényege egy kiváltságos helyzet jogát jelentette. Kicsit romantikus szó volt, versek emléke tapadt rajta, s szép meleg fényekben ragyogott. Igazi varázsszó volt, csak ki kellett mondani, s a helyzet hirtelen megfordul, partok és torlaszok süllyednek recsegve a föld alá, s helyükbe paradicsomi táj emelkedik, napfényben borzolódó ezüstlombos fákkal. Aztán később mégis gondolni kellett arra is, ami e jóhiszeműnek látszó szó mögött rejlik! Az emlék aggasztó dolgokkal színezte most e szót, visszataszító testi színek szennyezték már; szerető: ez a fejlődés újabb köreiben már áldozatot jelentett. De mégis egyetlen lehetséges út volt, az életnek és megmaradásnak egyetlen formája. Igen, az utak bezárultak, és Kaspert gonosz hurkokkal fogták körül, csak egyfelé menekülhetett: az adjunkt ijesztő szerelme felé.

A másik szobából most az adjunkt nevetése csapódott be, egészen sajátságos idegenhang, kemény és erőltetett - Kasper még sohasem hallotta nevetni őt! S e nevetéssel összeakadva egy gyors női hang csendült föl, telt és lágy hang, nyugodt és nagyon fölényes. Kasper elszoruló szívvel hallgatta - ki lehet ez az idegen nő?

Most már csak odafigyelt, mitsem törődve a szobával, ablakokkal és ideges félelmeivel. e csönd volt a másik szobában, nem az üresség csöndje, hanem a cinkosan hallgatóké ... a csönd takart valamit, valamit, ami megmérhetetlen és kiszámíthatatlan, olyan volt, mint egy sötétből közeledő, láthatatlan és alattomos veszedelem. Végre mint megoldott varázslat, a nő nevetése bugyborgott elő, halkan, kényeskedve, nagyon önhitten, a nevetés valami uralmat vett most át, de nyilt volt és egész világosan fenyegető. Utána gyors és vidám szavak hallatszottak, félszavak, felvillanva és lecsapva, fojtott és suttogott szavak, valami álnok puha fátyolba takartan.

(Vége köv.)