Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
A történelmi regény helyét mindinkább elfoglalja a történelmi életrajz. A történelmi regény a hőskultusz korából való. A történelmi életrajz a hőskultusz megfordítottja. A régi korok megközelíthetetlen ideáljait leszállítja piedesztáljukról. Nemcsak zsenijüknek, hanem emberi gyarlóságuknak és egész lelki adottságuknak mélyreható pszichológiai analízisével közelebb hozza őket a mai emberhez. A történelmi regényben tág tere nyilt a fantáziának. A modern életrajzírók, mint Zweig, Ludwig és Strachey, történelmi tényekhez ragaszkodva igyekeznek életre kelteni a hőst és a hősön keresztül egész korát. A történelmi életrajz kritikus és tudományos szelleme és lélekelemző irányzata közelebb áll a mai emberhez, mint a történelmi regény romantikája. A történelmi regény lealkonyuló félben levő műfaj.
Ebben a műfajban próbálkozott Móra Ferenc új regényével.
Móra Ferenc egész pályáját a tudós és a mesemondó kettőssége jellemzi. Régebbi műveiben előtérben volt a mesemondó, aki szelíd dickensi humorával és a magyar nép, benne ujjáéledt mesemondó talentumával behízelegte magát fiatal olvasói lelkébe. Majd ásatásai és múzeumigazgatói működése során mindinkább a régészek felé sodródott. A földből kikerült fibulák, nyeregdíszek, koponyák és rozsdás nyílhegyek élén életrekelő elmult évezredek foglalkoztatták mindjobban a mesemondó Mórát is.
Ennek az egyre inkább a mult felé forduló érdeklődésnek következménye új regénye.
De ebben a vállalkozásban Móra túlbecsülte erejét. Írói egyéniségének legértékesebb része: humora a komoly, sőt komor tárgynál egyáltalán nem érvényesülhetett. Ahol pedig mégis meg-megpendíti az adomázó hangot, ott bántó és stílustalan. Nem regényíró ő, hanem mesemondó. De ez még nem lett volna baj, ha jól felépített, megszerkesztett, fordulatos, érdekes mesét tud végig bonyolítani. Móra ezt meg sem kísérelte.
A kétkötetes regény meséje pár szóban elmondható: Diocletianus császár egyetlen fiáról azt jósolják, hogy csakúgy érheti el a császárság bíborát, ha húszéves koráig elrejtve nevelődik és senki sem tud róla. A császár megfogadja a jósnő tanácsát, holt hírét költi fiának, kertészénél nevelteti, később rabszolgának maga mellé veszi. A terv nem sikerül, mert a boldogtalanul szerelmes Quintipor 20. évében úgy lesz öngyilkos, hogy kereszténynek vallja magát és vértanúságot szenved. A megrendült Diocletianus lemond trónjáról uralkodótársa, Galerius császár javára és visszavonul salonai kastélyába.
Ez a vérszegény cselekmény két köteten keresztül számtalan, bár kedvesen elmesélt, de széteső epizódon át alakul ki. De a sovány cselekményt is lehetett volna élő valósággá fejleszteni, ha az epizódokból hús és vér emberek támadnának elő. Mórából azonban hiányzik az emberalakító képesség. Alakjai nem élnek. Megmaradnak távoli romantikus árnyképeknek, mintha csak Scott Walter regényhőseinek vértelen rokonai lennének. Scott Walter legalább hitt abban, amit írt. De Móra nem hisz Diocletianus korában, épp oly kevéssé, mint ahogyan Diocletianus nem hitt a saját isteneiben. Diocletianus nem hivő és vallásos ember, csak babonás. Lagymatagon áll szemben a kereszténységgel, nincs benne meg az akarat, hogy saját hitét a feltámadó új hit ellen megvédje. Alakjából hiányzik a tragikus nagyság. Mégis körülötte forog az egész regény. Móra csak leírja, hogy Diocletianus milyen nagy uralkodó, államalkotó és politikai lángész volt, aki a pusztuló világbirodalom hanyatlását megállította. De mikor végre megjelenik Diocletianus, semmit nem érzékeltet ebből cselekedeteiben. Két tulajdonság bontakozik csak ki a regényből, babonássága és fia iránti fájdalmas szeretete. Ez a törődött kis öreg ember közelebb áll lelkileg egy babonás magyar paraszthoz, mint egy zseniális politikushoz. Cselekedeteit nem ő maga irányítja, hanem a végzet, a jóslat.
A regény egész cselekményét és minden alakját a jóslat mozgatja, mint valami deus ex machina. A regény többi szereplője: az elveszettnek hitt fiáért bánkódó császárné. Quintipor, a császár rabszolga fia és szerelmese, Titanilla hercegnő; a regény két raisonneurje: Bion, a mathematikus és Lactantius, a rhetor, még Diocletianusnál is elmosódottabbak. Egy-egy tulajdonságuk van csak rajzolva és a végzet ide-oda dobálja őket, mint a bábokat. Ezek az elmosódó, halvány alakok szinte belevesznek a háttérbe. Hátterül a kor szellemi áramlatait festi s itt a történész Móra sietett segítségére a mesemondónak. De bárha a sok apró epizód azt mutatja, hogy Móra a kornak életét minuciózusan ismeri, ez a történelmi háttér sem válik történeti regénnyé, megmarad történeti korképnek.
Az epizódok nyomán elsikkadt a mese, az alakok a romantika homályába vesznek, a korkép nem monumentális, nem tömör és nagyvonalú, csak kedves és hangulatos, mint egy quattrocentista olasz freskó háttere, amelyben sziklák, folyók, városok, emberkék, virágok és madarak sokfélesége hangulatos egésszé olvad. Ez minden.
A korrajz alapgondolata a pogányság és kereszténység szellemi harca. Az istenekben már nem igen tud hinni senki. A lelkek mégis sóvárognak hit után, de félnek a kereszténységtől, mert a filozófián nevelkedett, művelt elméknek túl igénytelennek és szükkörűnek tetszik. Vissza is riadnak tőle, mert megveti a világot és a művészet «édes játékait». A vallási rajongás csak a fel-fellobbanó keresztényüldözések alkalmával tudja megragadni a lelkeket. Ilyenkor tömegesen és önként dobják oda mártirul magukat. De ha az üldözések alábbhagynak, a keresztények táborát is rögtön hatalmába ejti a hiúság, irigykedés és törtetés. Ezzel a forrongó új vallással szemben tünedezik a pogány világ. A két világnézet pártatlan rajza Móra legnagyobb érdeme.
A vallás, a filozófia és az élet eddigi formái túlélték önmagukat és maguktól omlanak össze. A régi világ elhamvad Diocletianus holttestével együtt. A történelem könyörtelenül halad előre a maga útján, de érdemes az elmúlt korok szépségeit átmenteni a következő korok számára. Ez Móra korrajzának rezüméje. Ezt az alapgondolatot világítja meg a könyv címe is, amelyről Bion a mathematikus így ír a befejezésben: «Ne sajnáld néhai urunktól, barátom, az aranykoporsót ... Az aranykoporsó, amelybe Diocletianus hamvait a vele együtt elégett világéival szántam, csekély dísz az évezredekhez képest, amelyet jelképez. De nagy hasznára lesz majd az örökösnek, amely az aranykoporsót szét fogja darabolni és be fogja olvasztani, hogy olyan alkotásokra használja fel, amelyeket az új élet új céljai kívánnak.»
Talán azért választotta Móra Diocletianus korát regénye tárgyául, mert a régi kultúra pusztulásában és az új ideálok feltűnésében fájdalmas analógiát lát a mi korunkkal. Ide akarja átmenteni a régi mesemondó kor romantikus szépségeit, de nem tudja azokat olyan alkotásra felhasználni, «amelyet az új élet új céljai kivánnak.»